ISAAC
ASIMOV
ROBOTVÁROSA

Fordította
Greguss Ferenc
A fordítás az alábbi
kiadások alapján készült:
Isaac Asimov's Robot City
Book 3:
Cyborg byWilliamF.Wu
Copyright © 1987 by Byron
PreissVisual Publications, Inc.
Introduction copyright ©
1987 by Nightfall, Inc.
Isaac Asimov's Robot City
Book 4:
Prodigy by Arthur Byron
Cover
Copyright © 1988 by Byron
PreissVisual Publications, Inc.
Introduction copyright ©
1988 by Nightfall, Inc.
Minden jog fenntartva.
Hungarian translation ©
Greguss Ferenc, 1996
Regényem megírásában nyújtott segítségéért hálás
köszönettel tartozom David M. Harrisnek, Michael P. Kube-McDowellnak, Rob
Chilsonnak, Alison Tellure-nak, szüleimnek, Dr. William Q. Wunak és Cecile F.
Wunak, valamint a Plus Five Computer Services, Inc.-nek.
Regényemet Laura J. LeHew-nak ajánlom, aki mindig
rendkívüli ember marad számomra.
KIBORG
Tartalom
2.
Csőposta
4. Ariel
7. A kiborg
10.
Sült szalonna
12.
Csapatmunka
13.
Menekülés közben
15.
Szorul a hurok
16.
Móricka mondja
17.
Wolruf
18.
Felszállás
ISAAC ASIMOV
A robot az robot, az élőlény az élőlény.
Közismert, hogy egy élő szervezet sejtekből épül
fel. Molekuláris szempontból legfontosabb alkotórészei a nukleinsavak és a
fehérjék, amelyek vizes oldatban úszkálnak. Az egész rendszert csontváz
támasztja alá. Fölösleges folytatni a leírást, mert mindannyiunknak ismerős ez
az élőlény: mi magunk vagyunk.
A robot ellenben (a tudományos-fantasztikus
irodalom szokásos ábrázolása szerint) tárgy, amelyet erős, rozsdaálló fémből
szerkesztettek, és többé-kevésbé emberi lényre hasonlít. A sci-fi-írók
rendszerint nem merülnek bele túlságosan a robottest részletezésébe, mert
általában lényegtelen a történet szempontjából, és a szerzők többsége eléggé
tanácstalan, miként is fogjon hozzá.
A történetek alapján azonban összegezhető egy
általános benyomás: a robot testét villamos huzalok hálózzák be, nem pedig
olyan csövek, amelyekben vér kering. Az energiaforrásról vagy nem esik szó,
vagy feltételezik róla, hogy az atomenergia valamelyik formája.
És milyen a robot agya?
Amikor első néhány robottörténetemet írtam,
1939-40-ben, platina-irídium ötvözetű, szivacsos szerkezetű „pozitronikus
agyat” képzeltem el. Azért választottam a platinát és az irídiumot, mert vegyi
szempontból mindkettő rendkívül közömbös fém, és a legkevésbé hajlamos kémiai
változásra. A szivacsos szerkezet pedig hallatlanul nagy felületet nyújt a
gondolkodással együtt járó folyamatokhoz, a kialakuló és szertefoszló
elektromos alakzatokhoz. Azért kapta a „pozitronikus” jelzőt, mert első
robotnovellám megjelenése előtt négy évvel fedezték fel az elektron pozitív
töltésű ikerpárját, a pozitront, így az „elektronikus” helyett a „pozitronikus”
megnevezés sokkal izgalmasabban, sci–fiszerűbben hangzott.
Napjainkra persze pozitronikus platina-irídium
agyam menthetetlenül elavult. „Találmányom” már tíz év múlva kiment a divatból,
mert az 1940–es évek vége felé rájöttünk, hogy egy robot agya csak valamiféle
elektronikus számítógép lehet. És valóban, ha a legfrissebb regényeimben
felbukkanó robotokra gondolok, bonyolultságuk megköveteli, hogy agykomputerük a
legapróbb részletekig utánozza az emberi agy összetettségét. Ehhez olyan
parányi és bonyolult mikroáramkörökre van szükség, mint egy agysejt.
De most próbáljunk meg elképzelni valamit, ami se
nem élőlény, se nem robot, hanem a kettő kombinációja. Ezt az organikus robotot
talán „orbot”-nak nevezhetnénk. Túlságosan egyszerű megjelölés, mert csak első
két betűjének sorrendjében különbözik a „robot”-tól. Lehetne „orgabot” is, de
ez eléggé esetlenül hangzik.
Hívhatnánk robotorganizmusnak vagy „robizmus”-nak
is, de ez sem túl lelkesítő. Sokkal kellemesebben cseng számomra a „roborg”
elnevezés. Mégsem ez terjedt el, mert valami más bukkant fel a láthatáron.
Egy emberöltővel ezelőtt Norbert Wiener, az
információelmélet egyik megalapozója a számítógépek tudományának a
„kibernetika” nevet adta. Ha tehát olyasféle dologgal állunk szemben, amely
részben robot, részben élő organizmus, és eszünkbe jut, hogy egy robot
mindenképpen kibernetikus felépítésű, akkor ezt a lényt „kibernetikus
organizmus”-nak vagy „kiborg”-nak tekinthetjük. Végül ez a név vált elfogadottá
a tudományos-fantasztikus irodalomban.
Milyen lehet egy kiborg? Induljunk el az emberi
szervezettől és haladjunk a robot felé, aztán amikor ezzel végeztünk, a robotot
válasszuk kiindulópontnak, és haladjunk az emberi lény felé.
Azzal kezdhetjük egy emberi szervezet robottá
alakítását, hogy a test egyes részeit és szerveit robotikus alkatrészekkel
cseréljük fel. Voltaképpen elindultunk már ezen az úton. Például az én eredeti
fogazatom anyagának jelentős százalékát már fémötvözetek helyettesítik, és
természetesen a fém robotikus anyag.
Persze nemcsak fémes pótlásról lehet szó. Vannak
már porcelánfogaim is, amelyek első pillantásra megkülönböztethetetlenek a
természetes fogállománytól. Noha a fogaim külsőre és bizonyos szempontból
kémiai szerkezetüket tekintve is porcelánra hasonlítanak, mégis élő anyag
termékei és magukon hordozzák származásuk jegyeit. A fogállományt pótló kerámia
viszont semmi jelét nem mutatja az életnek, és nem is mutatta soha.
Tovább is mehetünk. Néhány évvel ezelőtt egy műtét
során mellcsontomat hosszában kettéfűrészelték, majd olyan fémkapcsokkal
erősítették össze, amelyek ma is bennem vannak. A sógornőmbe mesterséges
csípőízületet ültettek. Balesetet szenvedett emberek műkarokat vagy műlábakat
kapnak, s ezek az élettelen végtagok a technika fejlődésével egyre bonyolultabb
és pontosabb utánzatokká válnak. Egyes emberek napokig, sőt hónapokig élnek
mesterséges szívvel, és számos beteg kap operáció révén csöppnyi
szívritmusszabályozó készüléket.
Könnyen elképzelhetjük, hogy apránként hol ezt,
hol azt a részt cserélik fel szervetlen anyagokkal és műszaki alkotásokkal egy
emberi lényben. Akad-e olyan szerv, amelynek helyettesítését elképzelni sem
igen tudjuk?
Nem hiszem, hogy sokat kellene töprengenünk ezen.
Egy kivételével kicserélhetjük az emberi szervezet összes részét – a
végtagokat, a szívet, a májat, a csontvázat és így tovább –, az illető attól
még ember marad: mesterséges alkatrészekből álló emberi lény.
De mit kezdjünk az aggyal?
Ha van valami, ami emberré tesz bennünket,
kétségtelenül az agyunk. Egyéniségünket saját agyunk elképesztően bonyolult
felépítésének, érzelmeinek, tanulási készségének és emlékezetének köszönhetjük.
Az agy nem pótolható egyszerűen egy gyári futószalagról lekerült gondolkodó
géppel. Tartalmaznia kell még valamit, amit a természetes agy már megtanult,
magában kell foglalnia az összes emléket, és pontosan utánoznia kell az emberi
agy munkáját.
A mesterséges végtag nem feltétlenül úgy működik,
mint természetes eredetije, ám attól még megfelelhet a célnak. Ugyanez
elmondható a mesterséges tüdőről, veséről vagy májról. Egy mesterséges agyról
azonban elképzelhetetlen, hogy ne pontos másolata legyen a helyettesítésre váró
agynak, máskülönben a szóban forgó emberi lény nem tekinthető többé ugyanannak
az embernek.
Az agy tehát az a sorompó, amely elválasztja az
emberi szervezetet a robottól.
És fordítva?
„A két évszázados ember” című elbeszélésemben azt
írtam le, hogyan alakul át robothősöm, Andrew Martin robotból emberré. Fokról
fokra változtatta meg önmagát, míg nem hasonlított külsőre a legapróbb
porcikájáig emberre. Olyan értelmi képességeket fejlesztett ki, amelyek idővel
elérték (sőt néha túlszárnyalták) az ember szellemi adottságait. Művész,
történész, tudós és hivatalnok volt egy személyben. Sikeresen küzdött a robotok
jogait szavatoló törvényekért, így végül mély tiszteletet és csodálatot vívott
ki.
Mégis akadt egy pont, ahonnan kezdve már nem tudta
elfogadtatni magát emberként. Ez a pont – vagy inkább sorompó – robotikus agya
volt. Rájött, hogy ezzel is kell kezdenie valamit, ha le akarja győzni a végső
akadályt.
Így mindkét irányból eljutottunk egy olyan
határvonalhoz, ahol különválik test és agy. A kiborgok tehát olyan lények,
amelyekben a test és az agy nem illeszkedik egymáshoz. Ez azt jelenti, hogy két
csoportba sorolhatjuk őket:
1. robotikus agy emberi testben,
2. emberi agy robotikus testben.
Magától értetődőnek vehetjük, hogy első
pillantásra a külső megjelenés alapján becsüljük meg egy emberi lény (vagy akár
egy robot) értékét.
Könnyen el tudom képzelni, hogy amint egy férfi
meglát egy ragyogó nőt, tisztelettel vegyes borzongással néz rá, és csodálattal
tölti el a látvány. „Micsoda gyönyörű nő!” – sóhajt fel magában, és máris
beleszeret. A romantikus regényekben, azt hiszem, tucatjával fordulnak elő
ilyesmik. És természetesen ha egy nő meglát egy rendkívül szép férfit,
valószínűleg ugyanígy érez.
Ha valaki fülig szerelmes egy lenyűgöző szépségbe,
nem sok időt fog vesztegetni (akár nő, akár férfi az illető) annak
felderítésére, milyenek imádottja szellemi képességei, milyen a jelleme, vagy
mennyire kedves és melegszívű. Ha az illető végül úgy találja, hogy a kellemes
külső a másik személy egyetlen értékes tulajdonsága, akkor is hajlamos rá, hogy
ezt megbocsássa neki, és alávesse magát még egy ideig az erotikus vonzódás
feltételes reflexének. Előbb-utóbb persze mindenki ráun a tartalom nélküli
szépségre, csupán az a kérdés, kinél mikor következik be ez.
Másfelől nemigen valószínű, hogy egy jelentéktelen
külsejű személy, akiben számtalan jó tulajdonság rejlik, már első találkozásra
fölkelti érdeklődésünket, hacsak nem vagyunk elég értelmesek ahhoz, hogy
fölfedezzük benne az értékeket, és így életre szóló boldogságban részeltessük
magunkat.
Mindezzel arra akarok utalni, hogy azt a kiborgot,
amelyiknek robotikus agya emberi testben rejtőzik, az emberek többsége (vagy
talán mindenki) emberi lénynek fogadja el, viszont azt, amelyiknek emberi agya
robotikus testben rejtőzik, a legtöbb ember (ha nem éppen mindenki) robotnak
tekinti. Az vagy, aminek látszol – legalábbis a legtöbb ember szemében.
Ez a két homlokegyenest ellenkező típusú kiborg
nem egyforma gondokat vet fel az emberi lények szempontjából.
Vegyük először az emberi testben elhelyezkedő
robotikus agyat, és kérdezzük meg, miért került sor erre a cserére. Egy
robotikus agy tökéletesebben látja el feladatát robottestben, mivel hozzá
képest az emberi test sokkal sérülékenyebb és védtelenebb. Ha megpillantunk egy
fiatal és szép emberi testet, amelyben az agy valamilyen baleset vagy betegség
következtében elpusztult, könnyen fölvetődhet a kérdés: „Miért vesszen kárba ez
a csodálatos emberi test? Helyezzünk bele egy robotikus agyat, így zavartalanul
élhet tovább!”
Ha valakinek szándékában állna ilyet tenni, ez az
emberi lény már nem lenne ugyanolyan, mint az eredeti. Nem maradna meg az
emberi lény egyénisége: örökre elveszne, csupán egy értelem nélküli különleges
testet sikerülne megőrizni. És egy emberi test, bármennyire kifinomult élő
szervezet, a hozzá tartozó agy nélkül valójában olcsó dolog. Naponta félmillió
új test lát napvilágot. Nincs rá szükség, hogy bármelyiket is megmentsék, ha
hiányzik a hozzá tartozó agy.
Mi történik azonban, ha emberi agy kerül egy
robotikus testbe? Az emberi agy nem örök életű, de legalább kilencven évet
kibír károsodás nélkül. Számos példa van rá, hogy valaki kilencvenéves korában
is őrzi szellemi frissességét. Persze arra is akad bőven példa, hogy kiváló
elmék tűntek el húsz- vagy harmincévesen a nemlét süllyesztőjében, mert
agyuknak befogadására szolgáló (a tudat hiányában értéktelen) testük
elroncsolódott valamilyen baleset vagy betegség következtében. Tagadhatatlanul
erős a késztetés, hogy egy ilyen kifogástalanul működő (sőt talán kiváló) agyat
robotikus testbe ültessenek, s így további gyümölcsöző évtizedeket kapjon még
az élettől.
Amikor tehát azt mondjuk, hogy „kiborg”, szinte
mindnyájan hajlamosak vagyunk rá, hogy arra gondoljunk: emberi agy működik egy
robotikus testben – és önkéntelenül úgy gondoljuk, hogy ez a lény robot.
Érvelhetünk persze azzal, hogy az emberi tudat
mindenképpen emberi, és a tudat számít, nem pedig az azt körülvevő és segítő
mechanizmus. Igazunk lenne. Meggyőződésem, bármilyen józan bíróság úgy döntene,
hogy egy emberi agyú kiborgot valamennyi emberi jog megillet. Szavazhat,
rabszolgaként tartható és így tovább.
Ám tegyük fel, hogy felszólítanak egy kiborgot:
„Mielőtt biztosítanánk számodra az emberi jogokat, bizonyítsd be, hogy emberi
és nem robotikus agyad van.”
Egy kiborg számára az a legkönnyebb bizonyítási
mód, ha érzékelteti, hogy nem köti meg a kezét a robotika három törvénye. Mivel
a három törvény társadalmilag előírt magatartásra késztetné, azt kell
szemléltetnie, hogy ő emberi (például durva) viselkedésre képes. A
legegyszerűbb és vitathatatlanul a leghatásosabb érv, ha egy jól irányzott
horogütéssel szó nélkül leteríti kérdezőjét, mert egy robot képtelen ilyet
tenni. („Bizonyíték” című novellámban, amely 1947–ben jelent meg, ezt a
módszert használtam annak igazolására, hogy valaki nem robot – de ott volt még
valami csalafintaság a dologban.)
Ha azonban egy kiborgnak szakadatlanul erőszakos
cselekedetekkel kell bizonyítania, hogy valóban emberi agya van, ezzel nem tesz
szert barátokra.
Ebből a szempontból tehát, még ha elfogadják is
embernek, és megengedik neki, hogy szavazzon, szállodai szobát béreljen, vagy
bármi mást csináljon, amit szabad az emberi lényeknek, kell léteznie néhány
olyan korlátozásnak, amely mégiscsak megkülönbözteti őt egy valódi emberi
lénytől. A kiborg például mindig erősebb, mint egy ember, fémökle halálos
fegyver lehet. így megtilthatják neki, hogy akár önvédelemből is megüssön egy
emberi lényt, bizonyos sportágakban nem versenyezhet azonos feltételek mellett
emberekkel, és sorolhatnánk tovább.
Ám ki állítja, hogy az emberi agynak robotikus
fémtestben kell helyet kapnia? Mi lenne, ha ez a test kerámiából, műanyagokból,
rostos szálakból épülne fel, és így nemcsak külsőre, hanem tapintásra is
hasonlítana az emberi testre – ráadásul emberi aggyal a belsejében?
Az a gyanúm, hogy a kiborgnak akkor is meggyűlne a
baja környezetével. Pusztán azért, mert különbözik. Mindegy, mennyire picike ez
az eltérés, az emberek azonnal belekapaszkodnának.
Tudjuk, néha „emberi” agyú és tökéletes „emberi”
testű emberek is gyűlölik egymást, pusztán azért, mert a másiknak különbözik a
bőrszíne, vagy enyhe eltérés fedezhető el orrának, szemének vagy ajkának
alakjában.
Nem kell keresgélni a példákat arra sem, hogy
léteznek olyan emberek, akik semmilyen testi különbséggel nem szolgálnak rá a
gyűlöletre, mégis zaklatásnak vannak kitéve. Ilyenkor egyáltalán nem fizikai,
hanem pusztán kulturális okok játszanak szerepet: eltérőek vallási vagy
politikai nézeteik, születési helyük, nyelvük, esetleg a kiejtésük.
Nézzünk szembe a tényekkel. Egy kiborgnak sohasem
lesz könnyű élete.
A PERIHÉLIUM KULCSA
Derec sóhajtott, és beletúrt kefefrizurás,
fakószőke hajába. – Katherine, ennek az ostoba számítógépnek fogalma sincs róla,
kinél van a Perihélium kulcsa. Ha mégis tudja, nekem nem árulja el. Hiába
próbáltam belőle a legrafináltabb módokon kifacsarni a választ. – Megperdítette
karosszékét, így a számítógép vezérlőasztalának hátat fordítva szembekerült a
lánnyal.
Katherine kissé távolabb állt tőle, lenézett rá,
és megvetően csóválta meg a fejét. – Nem sejtettem, hogy a komputerek ostobák
is lehetnek.
– Hát ez pedig ilyen! – mormogta Derec, és érezte,
hogy lassan elvörösödik. – Nézd, ha valaki magasabb szintű titokvédelemre programozta,
ezzel kapcsolatban semmilyen kérdésre nem fog válaszolni. Nem tehetek semmit. –
Örült, hogy ül, mert a lány egy kissé magasabb volt nála. Abban reménykedett,
hogy növekedése során majd beéri, mert úgy sejtette, Katherine egy vagy két
évvel idősebb nála. Ezt azonban nem állíthatta bizonyosan, hiszen szinte semmit
sem tudott a lányról... akárcsak saját magáról.
Felpattant székéből, hogy távolabb kerüljenek
egymástól, és öles léptekkel, töprengve róni kezdte a szobát. A számítógép
segítségével már sikerült utasítania Robotváros építőit, hogy tegyék még
kényelmesebbé kettőjük lakását. A robotok külön hálószobát készítettek
mindegyiküknek, kialakítottak egy konyhateret, valamint egy vezérlőasztalt
annak a központi komputerhez csatlakozó terminálnak, amelyet saját kezűleg
bütykölt össze. Most a nappaliban járkált körbe, mint egy ketrecbe zárt
oroszlán.
A hatszögletű lakás bútorait a belső felületek
megszilárdult nyúlványai alkották. A kellemes, szórt fényt maga a mennyezet
bocsátotta ki. Noha a szobák falai most elfedték a lakás elegáns alakját, amely
leginkább egy kristály belsejére emlékeztetett, Derec és Katherine sokkal
kényelmesebben és függetlenebbül élhetett itt a korábbi időkhöz képest.
Amióta Derec megállította Robotváros önpusztító,
eszeveszett növekedését, életük csaknem úgy zajlott, mintha egy hagyományos
településen laknának. Az építkezés nyugodt ütemben folyt, és a város
fokozatosan alkalmazkodott saját terjeszkedéséhez. A robotika törvényeinek
védelmében a két ember kényelmet és biztonságot talált itt.
A robotika Első Törvénye ugyanis kimondja: „A
robotnak nem szabad kárt tennie emberi lényben, sem tétlenül tűrnie, hogy
emberi lény sérülést szenvedjen.”
– Nézd, Derec! – szólalt meg Katherine. –
Mindketten szeretnénk itt hagyni ezt a bolygót, igaz? Pillanatnyilag nem szenvedünk
hiányt semmiben. Persze, ha lenne egy űrhajónk, rögtön elhúznánk vele. De amíg
a Kulcs az egyetlen esélyünk a menekülésre, mindenképpen fel kell kutatnunk.
Derec észrevette, hogy a lány hangja kissé
megenyhült, mégis hátat fordított Katherine-nek, és folytatta a járkálást.
Amióta rájött, hogy a lány valójában nem Katherine Burgess, ahogy állította
magáról, azóta szüntelenül mardosta a kétely, hogy nem bízhat benne. Vagy
legalábbis csak akkor, amikor gúnyos és leereszkedő hangot üt meg, mert ha kedvesnek
tűnik, észnél kell lennie, hogy rájöjjön, mire megy ki a játék.
Ezenkívül emlékezethiányban is szenvedett. Kínosan
érezte magát, hogy a lány személyazonosságát kutatja, amikor még a sajátját sem
ismeri. Voltaképpen már az is kellemetlenül érintette, ha egyáltalán szóba
került ez a téma. Állandó nyomott hangulata ebből a helyzetből eredt, ezért a
legegyszerűbb menekülési lehetőséget választotta: a számítógépet.
Elsétált a lány mellett, és ismét belevetette
magát az irodai székbe. Ujjai táncolni kezdtek a billentyűkön, mielőtt eszébe
jutott volna, mit is kellene keresnie. Csak a lázas munka látszatát igyekezett
kelteni.
Korábban már lemondott arról, hogy hangvezérlő
egységet építsen készülékéhez, mert úgy érezte, ezzel újabb akadályt iktatna
személye és a központi számítógép labirintusa közé. E komputer működését a hét
legfőbb várostervező, vagyis felügyelő egészítette ki: ezek a robotok
kommunikációs kapcsolóegységük, a komkap révén csatlakoztak a berendezéshez.
A központi agyat csak az Iránytorony rejtett
irodájából lehetett közvetlenül elérni, ám azt a szobát nem használta Derec
azóta, hogy utasította a számítógépet: hagyja abba az őrült ütemű építkezést és
a város szakadatlan átformálását. A mostani billentyűzettel úgy hatolt be a
komputerbe, hogy rengeteg feldolgozatlan adat birtokába juthatott, és amikor
ideje engedte, az egész rendszer egyszerűsítésén fáradozott. Most is ebben a
pepecselő munkában merült el némán.
Mivel elterelte a figyelmét, eltűnt belőle a
kényelmetlen érzés. Kisvártatva fölényes könnyedséggel szólalt meg: – Ez a
számítógép tényleg kissé ütődött. Természetesen nem az önálló felügyelőket
hibáztatom, hanem azt a módot, ahogyan a tőlük kapott ismeretanyagot
csoportosítja. A város sebes átalakulása olyan adatáradatot zúdított a robotokra,
hogy örültek, ha közösen rögzíthették az információkat, de már nem szerveztek
ezeket rendszerbe. A számítógép működése túlságosan bonyolulttá vált ahhoz,
hogy jó hatásfokkal szolgáltasson adatokat. Igazán ráférne egy kis
egyszerűsítés.
– Azt hittem, ezen dolgozol...
– Ha hagynak! – vágott vissza Derec, mert ismét
zavarba jött. Érezte, hogy idővel tényleg elérhet valamit a számítógéppel, de
már beleunt, hogy Katherine örökösen megkérdőjelezi szakértelmét. Pedig ezt az
egy témakört tényleg ismerte, és számtalan alkalommal be is bizonyította.
Emlékezetkiesése miatt szinte semmit sem tudott önmagáról, így az ismeretek
minden apró morzsáját boldogan szedegette össze. Még azt is megtanulta, hogy
állapotának szakorvosi megnevezése „részleges retrográd hipnózisrezisztens
pszichogén amnézia”, bár ettől nemigen lett okosabb.
Katherine semmit sem válaszolt, Derec azonban
érezte, hogy a lány figyeli.
– Hát, elég különös komputer szakadt a nyakunkba –
mondta neki békülékenyebben. A lány nyugalma csak fokozta saját kellemetlen
érzését. Megpróbált egy kicsit lehiggadni. – Szóval itt vagyunk Robotvárosban,
amelyet kizárólag robotok építettek, ők lakják és működtetik, ám fogalmunk
sincs róla, ki alkotta a terveket, és miért. Úgy értem, ki a fene hallott még
egy ilyen bolygóról?
– Tudom, Derec – mondta a lány kedvesen. – Együtt
kerültünk ebbe a csávába.
– Hadd magyarázzam el még egyszer, miért gyötröm
ezt a számítógépet. Nyilvánvalóan a robotok szerezték meg a Kulcsot, mert
rajtunk kívül nem tartózkodik más ember a bolygón...
– Derec, ezt mind tudom én is – sóhajtott
türelmetlenül a lány.
– Szeretném folytatni. Megpróbálom ismertetni az
álláspontomat. Szóval még sohasem botlottam bele ilyen csökönyös számítógépbe,
ezért konokul azzal kísérletezem, hogy rájöjjek, miként kell kezelni ezt az
átkozott masinát.
– És mi az akadálya?
– Véleményem szerint a számítógépbe is beépítették
a robotika három törvényét, ezért a Második Törvény értelmében
megtiszteltetésnek kellene vennie, hogy adatokat kérek tőle. Mégsem árult el
semmit, valószínűleg két okból. Talán létezik egy elsődleges program, amely
éppen a Második Törvényre hivatkozva titoktartásra kötelezi a robotokat; ezt az
utasítást egy másik embertől kaphatták, föltehetően Robotváros alkotójától,
akárki legyen is az.
A robotika Második Törvénye így szól: „A robot
engedelmeskedni köteles az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az
utasítások ellentétesek az Első Törvénnyel.”
Katherine nyugodtan bólintott, és közben a padlóra
szögezte tekintetét. – Mi a második ok?
– A számítógép-hálózat olyan bonyolultsági fokot
ért el, hogy alapvető átszervezésre szorul a hatásosabb működés érdekében. A
rendszer most már úgy kapkod, mint amikor nem tudja a bal kéz, mit csinál a
jobb. Az információk elvesznek az adatdzsungelben. Még ha a gép ismeri is a
választ egy kérdésre, túlságosan sokáig keresgél. Ki kell tehát találnom néhány
különleges módszert, miként adjak a gépnek olyan utasításokat, amelyekkel
használható válaszokat csikarhatok ki belőle.
Katherine felemelte a fejét, és elmosolyodott. –
Ebben egyre jobbak leszünk, igaz? Szert tettünk már bizonyos gyakorlatra,
különösen az önálló robotokkal kapcsolatban.
Derec felderült. – Azt hiszem, ez vitán felül áll.
Ha együttműködésre akarjuk késztetni a robotokat, kétségtelenül az a módszer a
legjobb, amikor elhitetjük velük, hogy veszélyben forog az életünk, és ezzel
működésbe hozzuk az Első Törvénnyel kapcsolatos programjukat.
– Hát persze, persze... emlékszel a kis
színjátékunkra, amit a Rockliffe űrállomáson rögtönöztünk idegen barátoddal,
Wolruffal? Csupán az a baj, hogy vitában sokkal nehezebb őket meggyőzni. Ó,
hány sikertelen próbát tettünk már ilyen módon különféle robotokkal.
– Ez is igaz – bólintott Derec. A humanoid robotok
pozitronikus agya annyira kifinomult, hogy meglehetősen idegesítő érzés vitába
szállni hűvös logikájukkal. – A felügyelők azonban készségesen
együttműködtek... természetesen saját programozásuk határain belül... Igazán
sajnálom, hogy meg sem próbálhatjuk a segítségüket kérni a Kulcs
visszaszerzésében.
– Még azt sem ismerték be, hogy ők emelték el a
rejtekhelyéről, ahová az Iránytorony oldalán dugtuk – jegyezte meg bosszúsan
Katherine. – Miért is törnék magukat az érdekünkben?
– Szerintem sem hajlandók erre. Ezért úgy kell a
Kulcsot megtalálnunk, hogy nem kerülünk összeütközésbe velük. Minél később
jönnek rá, hogy ezt a vacakot hajszoljuk, annál szabadabban mozoghatunk.
A jelenlegi légkör ellenére Derec attól tartott,
ha nem gyötri tovább a számítógépet, Katherine újabb megjegyzéseket tesz
tehetetlenségére. Képes rá, hogy akár nyuszifülűnek nevezze, aki feladja a
küzdelmet. Nem akart ilyen ürügyet szolgáltatni neki, ezért szórakozottan
tovább matatott a billentyűkön.
Katherine melléhúzta a másik széket, és leült. –
Derec! Próbáljunk megfogalmazni néhány olyan kérdést, amellyel a felügyelőket
kivéve sarokba szoríthatjuk a robotokat. Tudom, hogy nem adnak választ, ha
közvetlenül rákérdezek a Kulcsra, de egy kis ravaszságnak könnyen bedőlnek.
Ahogy mondtad, csak a helyes kérdéseket kell kitalálnunk. A fene egye meg őket!
Végül is válaszolniuk kell a törvények értelmében!
Derec bólintott. – Vagy olyan kérdéseket kell
kifundálnunk, amelyekből nem jönnek rá, hová akarunk kilyukadni. Éppen ezt a
trükköt próbálom alkalmazni a számítógéppel szemben is. Csak azt nem tudom, mi
legyen ez a csavaros kérdés.
Mindössze annyit tudtak a Perihélium kulcsáról,
hogy olyan különleges szállítóeszköz, amely egyetlen pillanat alatt átröpíti
őket a világűr egyik pontjáról a másikra, és abban is biztosak voltak, hogy
eltűnt arról a helyről, ahová Robotvárosba érkezésük után elrejtették. Kétségtelenül
a robotok csenték el, de eddig még nem nyilatkoztak erről. Mivel a Kulcs
feltehetően hozzájuk tartozott, vagy legalábbis sajátos kapcsolat fűzte
Robotvároshoz, a gépemberek nem tartották lopásnak ezt a cselekedetüket.
Képtelenek lettek volna ilyen becstelenségre.
– Tudjuk, milyen sokáig kutattak a robotok a Kulcs
után – töprengett hangosan Derec. – így tehát bármit tettek is vele, saját
hosszú távú programozásuk szerint viselkedtek.
Szüksége volt a lány segítségére, de nem tudta
eldönteni, megbízhat–e benne annyira, hogy felszabadultan beszéljen előtte.
Egyszer már fölajánlotta Katherine-nek, hogy használja a Kulcsot, hagyja el
vele a bolygót, ő pedig itt marad. A lány akkor úgy döntött, nem szakad el
tőle. Ám ez elég régen történt. Derec néha úgy érezte, meghitt barátság fűzi
össze őket, arról azonban már nem volt meggyőződve, megosztaná-e vele a titkot
a lány, ha elsőként találná meg a Kulcsot. Tudta, hogy Katherine valamilyen
idült betegségben szenved – noha állapotának jellegét nem árulta el. Így talán
sürgetőbb vágy él a lányban a bolygó elhagyására, mint látni engedi.
Ezért aggódott mélységesen érte. Szerette volna
emberek közé vinni, hogy meggyógyítsák. Mindenképpen el kell hagyniuk
Robotvárost! Azt azonban nehezen viselte volna el, ha Katherine egyedül
távozik.
– Hogy mit csinálnak a Kulccsal a robotok?
Kézenfekvő – folytatta a beszélgetést a lány. – Azt tervezik, hogy elröpíttetik
magukat valahová. Tudomásom szerint erre az egyetlen célra alkalmas a Kulcs.
– De hová akarnak eljutni? Hiszen az egész bolygót
birtokolják.
– Jaj, Derec – nézett rá Katherine szánakozva. – A
bolygóról fognak elrepülni egy adott pillanatban, ahogyan mi is szeretnénk.
– De miért...? – Derec szava elakadt. Semmilyen
lehetséges okot nem találtak. Hiszen azt sem sejtették, milyen célból
tartózkodnak a robotok ezen a bolygón. – Na, gondolkozzunk csak hangosan! –
szedte össze magát. – Amikor az aszteroidán keresték a Kulcsot, a támadásra működésbe
lépett önpusztító programjuk. Annak a személynek tehát, aki beprogramozta őket,
fontosabb volt a Kulcs és a titok megőrzése, mint az összes értékes robot meg
műszaki eszköz. A költségek fikarcnyit sem számítottak. És az a program
rendkívül erős lehetett, hiszen megsértette a Harmadik Törvényt.
A robotika Harmadik Törvénye kimondja: „A robotnak
gondoskodnia kell saját védelméről, amíg ez nem kerül ellentétbe az Első vagy a
Második Törvénnyel.”
– Akkor tehát a robotok alkotójának az Első és a
Második Törvény alapján kellett beprogramoznia az önmegsemmisítést...
valószínűleg a titok megóvása céljából. – A lány elgondolkodott. – Ez megint az
a takarékos mérnöki megoldás, amelyről meséltél.
– Hohó, várjunk csak! – Derec szembefordította
forgószékét Katherine-nel. – Nem magyaráztam még el? Amikor a „takarékos”
jelzőt használtam a mérnöki megoldásokra, csupán arra a jellegre utaltam, amely
kétségtelenül megkönnyíti bizonyos eszközök használatát, noha ehhez a
szükségesnél sokkal bonyolultabb műszaki eljárásokat kellett alkalmazni. –
Elnevette magát, mert úgy érezte, végre felülkerekedett a lányon. – Mi köze
ennek ahhoz, hogy a robotok forró fémtócsává olvasztották magukat?
– Miért, a gondolkodás ugyanaz. Nem a mérnöki
megoldásokra gondolok, hanem a fontossági sorrendre. Robotváros alkotója fütyül
az anyagtakarékosságra.
– Hát igen... azt hiszem, rátapintottál a
lényegre. Természetesen minden anyag tetszés szerint a rendelkezésükre áll,
mert itt semmiféle versengés nem folyik ezekért. Ez az... figyelj! – Derec hirtelen
a vezérlőasztal felé fordult, a billentyűket kezdte nyomkodni.
A leghalványabb utalást sem tette a Kulcsra,
csupán az anyagigénylések jegyzékeit hívta a képernyőre. Ilyen módon
kiderítette, hol megy végbe minden mással szemben elsőbbséget élvező, szokatlan
anyagmozgatás. A számítógép megjelölt néhány helyet. – Megvan! Mibe fogadjunk,
hogy a Kulcs megőrzésére éppen most emeltek valamilyen épületet?
– Hát persze! – Katherine átölelte a nyakát, és
gyengéden megszorította. – Így kellett tenniük. A Kulcs fontosságára való
tekintettel olyan egyedülálló biztonsági rendszert kellett kialakítaniuk,
amilyet még nem látott ez a bolygó. – Nevetve folytatta: – És ha túl közel
merészkedünk hozzá, ezek az öngyilkos robotok képesek lesznek forró fémtócsává
olvasztani magukat.
Derec egy pillanatra meglepetésében kővé meredt a
lány ölelésétől, és zavartan érezte, hogy megint elpirul. Korábban is voltak
már gyengéd pillanataik, a további közeledést azonban mindig valamilyen heves
vita akadályozta meg. Most sem igen tudott hát eligazodni a lány valódi
érzésein.
Katherine izgatottan folytatta: – Feltételezhető,
hogy egy bizonyos robot látja el a szervezési teendőket? Ha így lenne, legalább
azt tudnánk, kit kell keresnünk.
Derec kapott az alkalmon, hogy viharos érzelmeit
félresöpörheti, gyorsan a képernyőre hívta az új szolgálati beosztással
megbízott robotok jegyzékét. Ezen a listán az áthelyezések földrajzi
megjelölései is szerepeltek. A legfőbb változásokra azt követően került sor,
hogy Derec nemrég leállította a szédítő építkezési ütemet. Ezeket az adatokat
egyeztette azoknak a helyszíneknek a jegyzékével, ahová feltűnő mennyiségben
szállítottak anyagokat. Ilyen módon egyetlen robot száma ugrott ki hirtelen. –
Itt van!
Katherine Derec válla fölött a képernyőre nézett.
– Nézd... óriási csapatot is rendeltek a
felügyelete alá. Úristen! Micsoda hosszú gyártási száma van! – Az emberekkel
érintkező robotok általában feladatjelölés és számozás helyett valamilyen
személynevet kaptak. Robotváros lakóiról azonban senki sem feltételezte, hogy
valaha is kapcsolatba kerülnek emberekkel, ezért csupán a felügyelőrobotok
kaptak önálló nevet.
– Ezt figyeld! – nézte Derec a képernyőt. – Lássuk
csak! Kulcs... legyen, mondjuk... Kulcsár! – Lenyomta a megfelelő billentyűket.
– Mit csináltál most?
– Nevet adtam a robotgondnoknak. Könnyebben fogunk
így emlékezni rá. És most, hogy bekerült a számítógépbe; ezentúl ugyanúgy
hallgat a nevére, mint a számára. A többi robot is ezt fogja megismerni, amikor
a géptől tudakozódik felőle.
– Nem hittem, hogy képes vagy ilyen mesterkedésre.
A fiatalember rákacsintott a lányra. – Éppen ma
ókumuláltam ki.
– Gratulálok. Figyelj, Derec... – Na?
– Nézd az összeszedett csoport méretét! Mi lehet a
dolguk? Derec vállat vont. – Talán a védelem. Igazad lehet abban, hogy a
Kulcsot szigorúan őrizniük kell.
– De mitől félnek Robotvárosban? – csodálkozott
Katherine. – Ezenkívül másféle biztonsági rendszereket is alkalmazhatnának.
Nincs szükségük rá, hogy egy rakás robot ácsorogjon ott.
– Most megfogtál.
– Milyen feladatokat láttak el utoljára? Milyen
különleges munkák elvégzésére képesek?
Derec sorban a képernyőre hívta a korábbi
szolgálati beosztások jegyzékét, miközben a lánynak magyarázott. – Néhány
robottípusnál valóban számít az ügyesség, azt azonban nem tudom, mennyire
befolyásolja ez a tevékenységüket. Információért valamennyien a központi
számítógépbe kapcsolódnak be. Ha abból a kusza adathalmazból ki tudják szűrni a
megfelelő adatokat, gyakorlatilag bármelyikük megismerheti, amit a többi robot
is tud. – Felpillantott a megjelenő listára. – Eddig hát eljutottunk. Hmm...
Próbáljuk meg ezt! – Néhány utasítás hatására a számítógép újabb csoportokra
bontotta a jegyzéket a különféle robotok korábbi szolgálati beosztása szerint.
– Nem látok semmi törvényszerűséget – vallotta be
Katherine csalódottan.
– Én sem – csóválta a fejét Derec. – A
legkülönbözőbb feladatokat végezték.
– Talán mégis akad valami azonos vonás.
Megkérdezheted a számítógépet, milyen közös tulajdonság fűzi őket össze?
– Bármit megkérdezhetek tőle, ami csak az eszünkbe
jut – mosolyodon el Derec gyászosan. – Más kérdés, hogy kulturált választ kapunk-e,
vagy valami mást... – Egy pillanattal később új lista sorakozott előtte.
Átfutott rajta, és meglepetten sóhajtotta. – Pompás!
– Csak a Kulcsról lehet szó – tette hozzá suttogva
Katherine. A számítógép szerint azok a robotok kerültek az új szolgálati beosztásba,
amelyek mindenben kiváló tulajdonságokkal büszkélkedhettek. A legritkábban
romlottak el, a legrövidebb javítási időre volt szükségük, és mindig kitűnő
munkát végeztek. Szerepeltek közöttük azok a robotok is, amelyek már
kapcsolatba kerültek emberekkel, így a legrövidebb idő alatt és a legkisebb
erőfeszítéssel tudták, meghozni a szükséges döntéseket a törvényeknek
megfelelően, bár persze valamennyi robot rendelkezett azzal a képességgel, hogy
előbb-utóbb helyesen döntsön. Ebben a csapatban Robotváros legkiválóbb
gépemberei kaptak helyet.
– Kulcsár nyilván a kiválók közt is a legkiválóbb,
ha őt bízták meg az irányítással – jegyezte meg Derec. – Nem lesz könnyű
tengelyt akasztani egy ilyen társasággal.
– Ne légy olyan borúlátó! – figyelmeztette a lány.
– Gondolj inkább arra, ha a főrobottól meg tudjuk szerezni a Perihélium
kulcsát, a többi robotot már akármire rávehetjük.
Derec halvány mosollyal nézett fel a lányra.
Amikor elkapta Katherine tekintetét, mindketten elnevették magukat.
– Jól van, na... – visszakozott a lány. Ma rá
tudjuk beszélni őket, hogy adják át a Perihélium kulcsát, semmi többet nem
szükséges kívánnunk tőlük.
– Kulcsár mesterhez pedig kidolgozott stratégiával
kell mennünk. – Derec felkelt, átballagott a konyhába. – És mivel nem számíthatunk
rá, hogy a lakásunkon kívül bárhol is találunk élelmet, először ennünk kellene
valamit. Tekintete végigfutott a
szegényes választékon, amelyet a vegyi feldolgozó kínált – étel gyanánt. –
Attól tartok, kifogyott a friss élelem. Pótellátmányt kell kérnünk, de most
nincs időnk ezzel foglalkozni.
Katherine csatlakozott hozzá, és a válla fölött
enyhe utálattal pillantott végig a választékon. – Újabb ok, amiért sürgősen el
kell hagynunk ezt a bolygót. Pocsék íze van ezeknek.
– Pedig szerintem a robotok rettenetesen
igyekeztek. Mielőtt idekerültünk, semmi sem ösztönözte őket a szakácsművészet
elsajátítására. Akár szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy viszonylag
elviselhető ételeket szolgáltató vegyi feldolgozót tudtak barkácsolni a
számunkra.
– Ami engem illet, ebből nekem az ízlik a
legjobban, amelyiket a leggyorsabban tudom megenni, mert így a legrövidebb
ideig érzem a számban – mondta fanyarul a lány.
– Rendben van. Akkor ne vesztegessük az időt! –
Derec beütötte a kódot, és bekapcsolta a készüléket. – Tápláló rudacskák...
megint.
– Akkor gyümölcspuncsot kérek hozzá innivalónak.
– Jó ötlet... nekem is az lesz.
Néhány másodperccel később már egy-egy sötétbarna,
meleg rudacskával a kezükben foglaltak helyet. Mindegyik ételrúd megfelelő
fehérjéket és szénhidrátokat tartalmazott, valamint rostos cellulózt a
jóllakottság érzésének kiváltására. Nem lehetett egyikre sem ráfogni, hogy
rossz az íze, inkább ízetlennek tűnt. A vegyi feldolgozó bonyolultabb
összetételű ételeket is elő tudott állítani hasonlóan semleges ízzel és több
tápértékkel, de nem vehette fel a versenyt még az űrhajók önműködő
főzőfülkéivel sem.
Derec minden egyes falatot egy korty
gyümölcspuncs–utánzattal öblített le. A citromsav csípős íze legalább
megbizsergette a nyelvét. – Ha marad egy kis szabad időm, megpróbálom utasítani
a számítógépet, hogy tökéletesítse valahogy az ételfeldolgozó működését. Az a
baj, hogy fogalmam sincs róla, milyen vegyi anyagokkal javítható a különféle
fogások íze... és az a gyanúm, erről még a központi komputer sem tájékozott. A
robotok érzékszervei elemzési célokat szolgálnak, ezért nem sok hasznukat lehet
venni emberi ínyencfalatok kóstolásos előállításában.
– Ha megszerezzük ma a Kulcsot, mindenképpen
megszökünk vele – szögezte le Katherine. – Induljunk ki ebből a feltevésből.
Csak az a kérdés, hogyan beszéljük rá Kulcsár felügyelőt, hogy átadja a
Kulcsot.
– Ha így közelíted meg a dolgot, bizony egy kissé
nevetségesnek hangzik az egész. Hát... van valami ötleted?
– Egyetlen esélyünk van, hogy rákényszerítsük a főrobotot
a Kulcs átadására: ha sarokba szorítjuk a törvényekkel. Olyan érvet kell
felhozni, mint például... – Katherine tanácstalanul megvonta a vállát.
– Ha rosszabb lenne az élelmezésünk, azt
mondhatnánk neki, emiatt kell elhagynunk a bolygót, máskülönben súlyos
károsodás éri a szervezetünket – nevetett Derec.
– Kár, hogy annyira nem vacak egyik étel sem.
– Valószínűleg kiderül, hogy a Második Törvénynek
önmagában nem sok hasznát vesszük. Ahogy már meséltem, a központi számítógépből
azért nem tudok adatokat szerezni, mert bármilyen kérésünket elnyomja az az
elsődleges programutasítás, amely éppen a Második Törvényre támaszkodik. Akárki
hozta is létre Robotvárost, elsőbbséget biztosított az utasításainak.
Katherine lepillantott üres poharára, és kézbe
vette. Hirtelen felkelt, odament az ételfeldolgozóhoz, hogy újratöltse. Aztán
csak állt, és nézte a poharat.
Derec el sem tudta képzelni, miért változott meg
ilyen váratlanul a lány. De valahogy számított rá. Mindig ez történt. Amikor ő
eléggé feloldódott ahhoz, hogy megeresszen egy kis tréfát, a lány lélekben
ismét eltávolodott tőle. Szótlanul figyelte Katherine-t. Az meg sarkon fordult,
és bement a szobájába.
Derec úgy érezte, a lány ügyet sem vet rá, ezért
nem próbált utánasietni. Felállt, és a tányérjaikat meg a poharaikat a
mosogatóhoz vitte. Miután bekapcsolta a gépet, nyújtózott egyet, aztán
kitörölte az ételfeldolgozó adagolótartályát. Egyszerűen nem értette, miért
viselkedik így Katherine.
Úgy érezte, ismét a kényszerítő körülmények
csapdájába került. Nem is olyan régen egy hatalmas teherűrhajóról származó
életmentő kapszulában ébredt fel, de nem emlékezett sem a saját nevére, sem
korábbi életére. Még a „Derec” nevet is azért vette fel, hogy legalább
szólíthassák valahogyan. Azóta számtalan hajmeresztő kalandon esett át, ám ezek
sem elevenítettek föl emlékezetét.
Bolyongása során találkozott Katherine-nel, és
érdekszövetséget kötöttek. Ezen a bolygón ők ketten képviselték az emberi
nemet, és mindketten Robotváros elhagyására vágytak. Ennek ellenére nehezen
boldogult a lánnyal. Ha szabadulni akarnak a városból, meg kell szerezniük a
Perihélium kulcsát. Mély lélegzetet vett.
– Katherine?
– Igen – hangzott a közömbös válasz. – Jól... jól
vagy?
– Igen! – A lány hangja szinte túl határozottan
csengett. – Azt hiszem, akárhol tartózkodik is ez a Kulcsár, meg kellene
látogatnunk. Jössz?
– Hát persze! – kiáltott fel Katherine, és
megjelent az ajtónyílásban. – Miért ne mennék?
– Én aztán honnan tudjam? – emelte égnek a karját
Derec. – Néha legalább akkora rejtély vagy a számomra, mint maga Robotváros.
Katherine elviharzott mellette, és visszafordult.
– Szóval?
– Szóval mi?
– Megyünk vagy maradunk? Az előbb még te siettél.
– Persze hogy megyünk! Alig várom, hogy meglépjünk
erről a bolygóról, és gondolom, te sem érzel másképp. Induljunk szaporán!
– Helyes!
Derecben forrt a méreg, ahogy kivonult a lakásból,
nyomában a lánnyal.
CSŐPOSTA
Odakinn az Iránytorony hatalmas piramisa
csillogott a napsütésben. A város legnagyobb épületeinél is másfélszer
magasabbra nyúlt, és ezzel a legfeltűnőbb tájékozódási pontot szolgáltatta.
Alatta tornyok, kupolák, kockák és hengerek csipkézték a látóhatárt.
Derec és Katherine szótlanul haladt a mozgójárdán.
A fiatalember sejtette, hol találják meg Kulcsár robotot, mivel a város
szüntelen alakváltozása megállt – bár a gépemberek nem hagyták abba az épületek
felújítását és növesztését. A város tébolyult terjeszkedésének megszakadása
egyebek között azzal az előnnyel járt, hogy a robotoknak sikerült egységes
mozgójárdarendszert kialakítaniuk a gyalogosforgalom számára. Ám így is
kalandos vállalkozásnak tetszett, ha meg akartak találni valakit Robotvárosban.
Derec mérge hamar elszállt. A távolban hatalmas,
napfénytől csillogó bronzkupola hívta fel magára a figyelmet. Kulcsár tevékenységi
körzetében magasodott, Derec tehát önkéntelenül arra gondolt, ez maga a
Kulcsközpont.
– Egyszer már láttam itt egy hasonló kupolát –
szólalt meg a lány, miután ő is szemügyre vette a feltűnő építményt. – Mi lehet
ez? Van valami elképzelésed?
– Nem egészen.
– Ez meg mit jelent?
Óvatosan a lányra pillantott, mert enyhe gúnyt
vélt felfedezni a hangjában, Katherine azonban az épületet vizsgálgatta. Derec
ismét felnézett. – Hát, szóval... úgy értem, néha a robotoknak olyan típusú
berendezések fölé is tetőt kell emelniük, amelyek nem férnek be a szokásos
kapukon vagy támgerendaközökön. Egyetlen ilyen kupolát sem néztem még meg
közelebbről, véleményem szerint azonban ilyen holmikat zsúfolnak össze bennük.
– Most, hogy említetted, tényleg nem látok rajta
kapukat. Feltehetően a túloldalon helyezkednek el. Pedig a Kulcs elég kicsi
ahhoz, hogy bármilyen ajtón átférjen. Nem is értem, miért kellene egy ilyen
gigantikus kupolát emelni fölé.
– Talán nem is ez a hely, amit keresünk – vont
vállat Derec. – Lehet, hogy a Kulcsközpont egy szerény vályogkunyhóban rejtőzik
valahol a közelben.
– Nagyon vicces! Ha tényleg új ez a különleges
kupola, fogadni mernék, hogy a Kulcs számára emeltek.
– Nem vitatkozom – legyintett bosszúsan Derec. –
De el kell hagynunk a mozgójárdát. Úgy látom, javítják amott. Egyetlen működő
futószalag sem visz minket a kupoláig.
– Remélem, nem várod el tőlem, hogy odáig
gyalogoljak? – lépett le vonakodva a lány a mozgójárdáról.
Egy tömzsi szerszámrobot tért ki Katherine
útjából. Ennek a robotosztálynak nincs pozitronikus agya, de rendkívül hasznos
munkát végez. Ez a kis takarító például fürge, légpárnás lábakon sürgölődve
söpörte az utcát, és most egy szemétledobó felé indult, hogy megszabaduljon
terhétől.
Egy ember formájú robot közeledett feléjük a művezetők
osztályából. Sisakos feje és kék bőre feltűnően csillogott a napfényben.
– Azonosítsd magad! – szólította meg Katherine.
– Szerelési Művezető 391. – Vízszintes
szemnyílásainak árnyékos fotocelláit a lányra szegezte.
– Hogyan juthatunk el a legegyszerűbben... Derec,
mondd meg neki, hová!
A fiatalember figyelmét nem korülte el, hogy a
lány ugyanolyan gőgösen beszél vele, mint a robotokkal. – Azt a kupolát akarjuk
elérni, vagy legalábbis a közelébe szeretnénk jutni. A távolság nagyjából 6,4
kilométer – adta meg a felvilágosítást udvariasan.
– A fenébe! – csattant fel Katherine. Csak nem
akartál ilyen messzire gyalogolni?
– Természetesen nem.
– Talán a csőpostavezeték emberek számára is
biztonságos – szólalt meg Művezető 391. – Meg kell kérdezniük egy művezetőt a
csőpostánál. Folytathatja munkáját a takarítórobot?
– Ja... persze! – Katherine lenézett a szemétseprő
masinára, amelynek véletlenül elállta a hulladékgyűjtőhöz vezető útját. A kis
robot türelmesen surrogott egy helyben, amíg a lány arrébb nem lépett, aztán
visszaindult a közeli építkezéshez.
– Csőposta? – csodálkozott Derec. – Nem emlékszem
rá, hogy működött volna itt korábban vákuumos csővezeték. Meglehetősen őskori
műszaki megoldás.
– Valóban. Azért került sor az alkalmazására, mert
Robotvárosban egy új létesítmény működése során melléktermékként légritka tér
keletkezik. Ennek a hasznosítása lényegesen hozzájárul az ésszerű
energiatakarékossághoz.
– Úgy látom, büszke vagy erre – mosolyodon el
Derec. – Te is dolgoztál ezen a vákuumos csővezetéken., igaz?
– Ez nem büszkeség – jegyezte meg szerényen a
robot. – Csupán annak a felismerése, hogy sikerült a gyakorlatban megvalósítani
a hatásfoknövelés bizonyos elveit. Igen, valamennyi szerelő művezető megvitatta
a lehetőségeket, amikor a csővezeték-hálózat megalkotására került sor a
városban.
– Ne fecsegj már annyit azokról a vacak csövekről!
– szólt Katherine idegesen a robotra. – Inkább arról mesélj, mi van azzal a
nagy bronzkupolával!
– Mi van vele?
– Hát, te szerelési művezető vagy. Tudnod kell,
mire való.
– Tudom.
– Szíveskednél akkor elmondani nekünk?
Derec alig tudta elfojtani mosolyát a lány
türelmetlensége láttán. Általában ügyesen bánt a robotokkal, ám úgy látszott,
ez a mai nem az ő napja. Voltaképpen mindkettejük számára őrjítően hatott a
robotok körülményes modora.
– Ezek az épülettípusok különböző fajta, rendkívül
terjedelmes, vagy különleges alakú létesítményeknek adnak otthont. A...
– Bocsáss meg – vágott közbe Derec –, de az egyik
ilyen kupola alatt helyet kaphatott-e egy rendkívül fontos létesítmény, amely
kiemelt elsőbbséget élvez?
– Ilyen jellegű döntéshozatalban nem veszek részt.
– Ám Robotvárosban szerzett tapasztalataid alapján
nem gondolod, hogy ez valószínű?
– A kupola építéséhez felhasznált anyagok nem
kínálnak olyan sajátos előnyöket, melyek alátámasztanák az ön feltevését.
Derec sóhajtott. – Értem. De mégis, miből hordták
össze?
– A szerkezeti anyagra utal?
– Arra – felelte fogcsikorgatva, és észrevette,
hogy ezúttal Katherine szája körül bujkál mosoly.
– Csak a külső héját alkotja különleges anyag, a
dianit. Ez annak a modulrendszerű anyagnak a sajátos formája, amelyből az egész
Robotváros épül. Számos meglepő tulajdonsága közül figyelemre méltó, hogy
szilárd halmazállapotban hihetetlenül kemény, mégis rendkívül kicsi a fajsúlya
és óriási a szakítószilárdsága. Legmeglepőbb tulajdonsága azonban...
– Jól van, jól van, köszönjük! – vágta el a
szóáradatot Derec. – Létezik valami hagyományos szállítóeszköz, amellyel
eljuthatunk oda?
– Zavartalan körülmények között ez a mozgójárda
vinné el önöket a kupoláig. Amíg azonban ennek korszerűsítése folyik, semmilyen
hagyományos közlekedési eszközt nem tudnak igénybe venni.
– És mi a véleményed a csőpostáról? – csillant fel
Katherine szeme.
– Engedjék meg, hogy tanácskozzam a központi
számítógéppel. Igen, az egyik vonal innen vezet egyenesen az úti céljukhoz
legközelebbi megállóig. De, kérem, a biztonság kérdésében kérjék ki egy
csőposta-művezető tanácsát.
– Megígérjük – bólintott Derec. – Hol találunk
ilyen robotot?
– A legközelebbi csőpostaállomást úgy érik el, ha
két háztömböt mennek előre és egyet balra. Most pedig elnézést, de szólít a
kötelesség.
– Gyerünk! – kiáltott fel a lány, és futásnak
eredt.
A mozdulatlan mozgójárdán kocogtak végig az első
akadályig, aztán leugrottak róla, és mellette haladtak tovább. Ütjuk során
szorgoskodó szerszámrobotok tűntek fel, és néhány művezetővel is találkoztak.
Nemsokára balra fordultak, és egy kis rakodótér előtt találták magukat. Itt egy
művezető robot éppen azt figyelte, hogy egy szerszámrobot miként emel fel
daruszerű karjával egy hengeres tartályt.
A művezető robot fröccsöntött tartályokat húzott
ki sorban egy hosszú, átlátszó csőből, amely vízszintesen feküdt a rakodótér
oldalán.
– Éppen erre van szükségünk – csapott le Katherine
fürgén az egyik hengerre. – Hogyan működik?
– Erős vákuum szívja végig a csővezetéken –
felelte a művezető. Miért van szükségük rá?
– Azonosítsd magad!
– Csőpostai Művezető 34. – A robot tekintete
ide–oda járt kettőjük között. – Eddig még sohasem kerültem közvetlen
kapcsolatba emberi lényekkel.
Katherine égnek emelte két karját, amiből Derec
rögtön tudta, hogy a lány kissé ideges. De elégedettséggel töltötte el, hogy
ezúttal nem neki szól ez a jelbeszéd.
– Igen, emberek vagyunk! Te pedig zseni,
gratulálok! És most... Derec elállta a lány útját, mert meglepte, mennyire
erőszakossá vált hirtelen. – El akarunk jutni ahhoz a kupolához – kezdte
magyarázni a robotnak. – Egy szerelési művezető azt javasolta, érdeklődjünk
előbb, eléggé biztonságos-e számunkra a vákuumvezetékben való utazás.
Csőpostai Művezető 34 lenézett a henger alakú
tokra. Derec láthatta, hogy a szerkezet a csőposta egyik kitérő vezetékében
pihen.
– Igen, ebben a hengerben embernél törékenyebb
tárgyak is biztonságosan szállíthatók. Ki van párnázva, és a szellőzése önműködő.
Ennek ellenére az utazás nem lesz igazán kényelmes.
– Mennyire kényelmetlen... – kezdte Derec.
A fenébe is, ezzel utazunk és kész! – lökte félre
Katherine, és bemászott a nyitott hengerbe.
Derec követte, és meghökkenve állapította meg:
jóllehet puha párnázat borítja a sík rakodólapot, az átlátszó hengerben
mindkettőjüknek teljes hosszában el kell nyúlnia ahhoz, hogy a bezáruló ajtó a
helyére csúszhasson. Azon kapta magát, hogy a lánnyal szemben fekszik, és
önkéntelenül hátrább húzódott.
– A kupolához legközelebbi állomásra küldöm önöket
– közölte a robot, mielőtt rögzítette volna az ajtót.
– Remélem, könnyebben bánik ezekkel a
csővezetékekkel, mint az emberekkel – jegyezte meg Katherine.
Derec kizárólag az égre szegezte pillantását,
miközben fészkelődön: egy kicsit, hogy kényelmesebben feküdjön. Éppen mondani
akart valamit, amikor a henger lökésszerű indulása belefojtotta a szót. Az erős
légnyomás pillanatok alatt felgyorsította a csőtokot, és betaszította egy
fekete alagútba.
Friss levegő kavargott a kapszulában. Hátlapján
nyilván a szellőzést szolgálták azok a gondosan kialakított nyílások, amelyeken
átmenet közben is egy kevés levegő áramlott a hengertérbe. Derec éppen azt
próbálta kitalálni, hogyan működik ez a rendszer, amikor a csővezeték egyszer csak
fölfelé kanyarodott. Nyomban érezte, hogy fejjel lefelé menthetetlenül csúszik
a henger hátsó falának irányába. Nevetve kapaszkodtak egymásba Katherine-nel,
és hiábavaló igyekezettel próbálták megtartani helyzetüket a sima belső
csőfalon.
Hirtelen vakító fény árasztotta el a hengert.
Amikor Derec hozzászokott a világossághoz, szinte egyszerre kiáltottak fel, és
újból átölelték egymást. A csővezeték most ugyanolyan átlátszóvá vált, mint a
henger. Magasan a föld felett siklottak. Előttük a csővezeték éppen két óriási
épület között kanyargott. Derec egész teste ösztönszerűen megmerevedett a
félelemtől, hogy mindjárt nekicsapódnak valamelyik falnak, noha tudata az
ellenkezőjéről tájékoztatta.
Katherine is valami hasonlót érezhetett, mert még
a lélegzetét is visszafojtotta, mialatt bevágódtak a két épület közötti résbe.
A falak látványa egyetlen elmosódott szürke felületté olvadt körülöttük. Ezután
a vezeték ismét fölfelé kanyarodott, ők pedig valósággal hozzászegeződtek a
henger hátsó falához. Kétségbeesve takarták be karjukkal a fejüket, hogy
csökkentsék a nyomást.
Az épületek először a lány oldalán maradoztak el,
aztán Derec mellől is. A fiatalember úgy érezte, hogy a gyomra menten kiugrik,
míg fejen állva figyelte a mélyben összezsugorodó háztetőket. Hiába, más az,
amikor egy zárt űrhajóban utazik az ember, és ismét más, amikor saját szemével
látja, hogyan csúszik ki alóla a talaj. Ösztönösen támadt fel benne a fáról
lezuhanó ősember félelme. Katherine viszont idegesen kuncogott mellette.
A vezeték végre vízszintesbe hajlott, és Derec
megkönnyebbülten lélegzett fel.
A lány váratlanul feléje fordította arcát, csak
néhány centiméter választotta el őket egymástól. – Isteni kaland, igaz?
Derec kínosan elmosolyodott, de nem kockáztatta
meg a beszédet. Most, hogy vízszintesen száguldottak, kissé megpihenhetett.
Amikor megpróbált oldalra nézni a hengerből, megállapította, hogy a város
jórészt alattuk fekszik, csupán a legmagasabb tornyok és egypár obeliszk vet
majd árnyékot a csővezetékre a megfelelő órában. Sejtése szerint az átlátszó
alagút útvonala azért alakult ilyen zegzugosan, mert a város önműködő
alakváltozása megszakadt.
Ebből a magasságból meghökkentően szépnek látszott
a város, és amennyire kényelmetlen helyzetéből meg tudta ítélni, minden
irányban a látóhatárig terjedt. A henger hirtelen irányt változtatott,
merőlegesen elindult a föld felé. Derec azon kapta magát, hogy több száz méter
mélység tátong alatta. Megállíthatatlanul csúszni kezdett a henger orra felé,
hiába kapkodott valami fogódzó után.
Katherine szintén kétségbeesve hadonászott, így
végül karjuk és lábuk menthetetlenül egymásba gabalyodott. A csőtok azonban
olyan sebesen zuhant a mélybe, hogy a gyorsulás miatt nem is csúsztak le a
henger homlokfaláig. A hirtelen légnyomásváltozástól pattogni kezdett Derec
füle, holott ezt észre sem vette, amikor az utazás kezdetén váratlanul a
magasba lendültek.
A henger ismét simán futott, majd pályája egy
picit még megemelkedett, épp annyira, hogy a tok lelassuljon és könnyedén
megálljon. Derec egy pillanatig mozdulatlanul fekve Katherine-t figyelte. A
lány elmosolyodott, majd zavartan félrenézett, amíg kibontakoztak egymás kusza
öleléséből.
Felnyílt a henger ajtaja, és egy robot pillantott
le rájuk. – Szokatlan szállítmány – jegyezte meg tárgyilagosan. – Nem esett
bajuk?
Míg Derec és Katherine nevetve mászott ki a
kapszulából, mindketten tagadóan rázták a fejüket. A fiatalember észrevette,
hogy a lány gőgös magatartása elveszett valahol a lélegzetelállító utazás
közben.
– Hát itt van! – mutatott előre Katherine.
A hatalmas bronzkupola méltóságteljesen magasodott
előttük, felszíne vakítóan csillogott a ragyogó napsütésben. Csupán a dianit rendkívül
finom, szemcsés felületének köszönhették, hogy nem tükröződött még több fény a
szemükbe. Magasan fölöttük a kupola görbülete takarta el előlük a
tetőszerkezetet.
– Sehol sem látok ajtót – mondta hitetlenkedve
Derec. Sétára indultak az építmény körül, és árgus szemmel figyelték a
gyakorlatilag sima, egybefüggő felületet. Derec számára úgy tűnt, hogy a kupola
sokkal magasabb, mint amilyennek a távolból látszott. De egyetlen hézagot,
eresztéket vagy nyílást sem fedeztek fel rajta.
Amikor ismét megpillantották a csőposta állomását,
tudták, hogy körbejárták a kupolát. Derec fürkészve nézett a magasba, hátha
észrevesz valami bejáratot. Elképzelhetőnek tartott egy nyílást a tetőn is, bár
ez a megoldás nemigen illett volna Robotváros építészeti stílusához.
Katherine óvatosan megtapogatta a dianitfelületet.
– Szép munka.
– Az hát – sújtott rá próbaképpen Derec az
öklével. – Azt hiszem, torkunk szakadtából ordítozhatnánk, mégsem hallana meg
minket senki odabent.
Katherine a kupola felé fordult, majd lassan hátrálva
követni kezdte tekintetével az egyenletesen fölfelé görbülő ívet.
Derec alig néhány lépést tett a lány felé, amikor
valami tompa, sercegő zajt hallott. Odanézett: ahol az előbb álltak, a dianit
egy cikcakkos vonal mentén úgy hasadt ketté, mintha láthatatlan kezek tépték
volna szét. Mindketten megbabonázva figyelték a nyílást. Váratlanul egy ember
formájú, kék bőrű robot lépett ki rajta.
Katherine tért magához elsőként. – Vezess
bennünket Kulcsárhoz! – szólt rá határozottan.
– Ez biztonsági terület. Miért keresik Kulcsárt? –
érdeklődött a robot.
– Azonosítsd magad! – utasította a lány.
– Biztonsági Őr 1K. Miért keresik Kulcsárt?
– Át kell adnia nekünk a Perihélium kulcsát.
Derec odalépett a lány mellé, mert attól tartott,
hogy Katherine célratörő, sőt eléggé erőszakos közeledése ellenkező hatást
válthat ki, ha követelésükhöz nem fűznek valamilyen magyarázatot. – A Második
Törvény értelmében engedelmeskedned kell parancsainak. Miután odavezettél
bennünket Kulcsárhoz, arra fogjuk utasítani, hogy adja át nekünk a Kulcsot.
Menjünk! – A látszat kedvéért magabiztosan elindult a nyílás felé.
Biztonsági Őr 1K nem hagyta magát átejteni. Egy
tapodtat sem mozdult. – Nem! – jelentette ki határozottan.
Derec hátralépett, nem akarta próbára tenni a
robot testi erejét. Tisztában volt azzal, hogy a gépemberek pozitronikus agya
kifogástalanul működik, tehát igazolódott korábbi feltevése: a robotok a
Második Törvénynek megfelelő utasítások alapján végzik tevékenységüket, és
ezeket a parancsokat az Iránytorony irodájának titokzatos bérlőjétől kapták. Ez
viszont új érvet kínált a számára.
– Figyelj! – szólt a robothoz. – A Második Törvény
értelmében nyilván egy korábbi, nagyon szigorú parancs alapján dolgoztok. Jól
van. Ám fogadni mernék, az csak egy általános utasítás volt, igaz?
– Valóban. A biztonsági előírások a létesítmény
egész működésének részét képezik.
– Én viszont különleges és fontos utasítást adok
most. Meggyőződésem szerint ez erősebb a ti általános utasításotoknál, amely
sokkal átfogóbb programozáshoz fűződik. – Valójában Derec nem volt ennyire
biztos a dolgában, de úgy látta, érdemes próbálkoznia.
Biztonsági Őr 1K tétovázott. Amikor egy
pozitronikus agyú robot olyan hosszú szünetet tart, amelyet egy ember is
észrevesz, akkor biztosan nyomós érvet szegeztek szembe vele.
– Nem – jelentette ki végül a robot. – A korábbi
utasítás érvényes. Derec sóhajtott, bár nem érte meglepetésként a válasz.
– Testi épségünk forog kockán – sietett a
segítségére Katherine. – Beszélnünk kell Kulcsárral! Ha ebben megakadályozol
bennünket, megsérted az Első Törvényt.
– Milyen módon? – tudakolta Biztonsági Őr 1K. –
Nem érezzük jól magunkat egy robotokkal zsúfolt városban. Szükségünk van más
emberek társaságára.
Mialatt Katherine tovább vitatkozott a robottal,
Derec szemügyre vette a dianit hasadékának szaggatott szélét. Ismerősnek tűnt a
számára, különösen az anyag szerkezeti felépítése, de nem tudott rájönni, mi
kelti benne ezt az érzést. Mintha nem volna a falban semmiféle
merevítőszerkezet. Egészen vékonynak, mégis egybefüggőnek látszott.
– Önök nincsenek veszélyben – jelentette ki
Biztonsági Őr 1K. – Ez nem tartozik az Első Törvény hatálya alá.
A lány Derecre pillantott, az meg vállat vont. A
robot behátrált a kupolába. Egy pillanattal később a nyílás két oldalán a
dianit hasítéka kiegyenesedett és összeforrt.
Derec óvatosan nyúlt a varrathoz, mert attól
tartott, még forró. De meglepő módon hidegnek találta, így végigsimította az
egész falfelületet. Úgy látszott, az új darab teljesen beleolvadt a felület
többi részébe. A lányra pillantott, és összeráncolta homlokát.
– Katherine, bárki alkotta is ezt a várost,
zseninek kell lennie. Akár a robotok találták fel a dianitot, akár nem, ezeket
a gépembereket meg kellett alkotnia valakinek. Más bolygón bárki megcsinálhatná
a szerencséjét ezzel a különös anyaggal, a többi elmés holmiról nem is
beszélve.
A lány sarkon fordult, és sietős léptekkel
elindult körbe a kupola peremén.
Derec egy pillanatig csodálkozva nézett utána,
aztán elöntötte a méreg. – Mi bajod? Egész nap úgy viselkedsz, mint aki
bolondgombát evett... Gyere vissza! – A lány után iramodott.
Katherine a kiáltozásra megtorpant, majd
meggyorsította lépteit. Amikor meghallotta a fiatalember lábdobogását, szintén
rohanni kezdett. Derec ekkor lelassított, mert tudatára ébredt, hogy ha a lány
tényleg nem hajlandó szóba állni vele, az sem segít, ha utoléri.
Dühösen megfordult, és öklével rácsapott a falra.
– Hé! Nyílj ki, te átkozott! – Még lesújtott néhányszor a dianitra, aztán
lihegve hátralépett.
Nyílás hasadt a falon, Biztonsági Őr 1K ismét
megjelent, ám ezúttal nem lépett ki rajta. – Van még valamilyen elintézetlen
ügye?
– Igen! Hozd ide Kulcsárt! – Jólesett ráordítania
valakire, és a robot nem hagyhatta egyszerűen faképnél.
– Ha nem tudja újabb indokkal alátámasztani, miért
kívánja látni a nevezett személyt, az a kérésem, ne utasítson, hogy hallgassam
meg önt. Felmerültek újabb indokok?
– Hát... – Derec a lány felé nézett, aki várakozva
figyelt. – Szóval...
– Kérem, hogy ne lépjen kapcsolatba fölöslegesen
ezzel a létesítménnyel – jelentette ki udvariasan Biztonsági Őr 1K. Eltűnt a
nyílásból, a hasadék pedig kezdett ismét összeforrni.
Derec idegesen figyelte a sebesen hegedő anyagot.
Aztán hirtelen ötlettel a fal szilárd részének támasztotta hátát, lehúzta egyik
cipőjét, és gyorsan begyömöszölte az egyre szűkülő nyílásba. Feszülten nézte,
hogyan növi körül a dianit. Most jutott eszébe, miért ismerős számára ez a fal
– ugyanilyen anyagból készültek a
robotok is! Egyszer már kísérletezett ilyen robotalkatrészekkel, amikor
összerakta hűséges gépemberét, Alfát. Akkor jött rá, hogy ez valamilyen
sejtszerkezetű anyag. Mindez jóval korábban, a Robotvárosba érkezése előtt, de
emlékezetzavarának jelentkezése után történt. A dianit valójában nem látszott
élő anyagnak, ám kétségtelenül rendelkezett néhány meglepő tulajdonsággal.
A fal körülnőtte a cipőt, és Derec legnagyobb
megkönnyebbülésére a varratképződés leállt. Nem lepődött volna meg, ha a dianit
úgy zárul össze, hogy egyszerűen kettészeli a cipőt. Ehelyett a lábbelije
zavartalanul beépült a falba.
Egészen közel hajolt a hegesedéshez, és ujjaival
bökdösni kezdte cipője körül a dianitot. Igaza volt – a töredező anyag elárulta
titkát. Ez a massza nagyon szilárd, ha egységes felületet alkot, de amint
valamilyen repedés mutatkozik rajta, nyomban törékennyé válik, sőt a szakadás szűk
körzetében meglágyul. Ujjaival sikerült kifeszegetnie néhány sejtegységet, és
most már kitágíthatta a repedést.
Abban reménykedett, hogy a fal túloldalán senki
sem figyel fel, tevékenységére.
– Katherine! Gyere gyorsan! – Óvatosan kezdte
feltépni a falat, mintha egy szövetnadrágot fejtene szót. A dianit így is
szilárdnak bizonyult, ám lassan engedett. Derec felnézett, a lány azonban nem
mozdult. – Gyere!... – Azért halkította le a hangját, mert hirtelen ráébredt,
hogy már akkora nyílás keletkezett, amelyen keresztül bekúszhat, vagy meg is
hallhatják.
A lány megfordult, és épp az ellenkező irányba
indult.
Derec utána akart kiáltani, a veszélyes helyzetre
való tekintettel azonban türtőztette magát. Aztán összeszorított fogakkal
átkúszott a nyíláson, és a biztonság kedvéért hátrahagyta cipőjét, mert a fal
ismét fokozatosan befoltozta önmagát.
Amikor körülnézett, egy gépmonstrum mögött találta
magát. Különféle robotok lármája ütötte meg a fülét, ám ezek a szorgoskodó
gépek csak szerszámrobotok lehettek. Nem hallott beszédhangokat, Persze a
művezetők saját komkap hálózatukon tartották egymással a kapcsolatot.
Észrevette Biztonsági Őr 1K-t. A kupola távolabbi
oldalánál ült egy magas széken, és egy vezérlőasztal műszereit figyelte, így
nyilván számtalan jelzés között azt is észrevette, hogyan kezdett rezegni a fal
Katherine simogatása és Derec ütései nyomán. Mivel 1K nem mozdult a
vezérlőasztal mellől, Derec arra a következtetésre jutott, hogy a jelzőrendszer
a fal részeként fogadta el a cipőt, mert a dianit szinte körülnőtte.
A biztonsági rendszer vezérlőasztala feletti
mennyezet arról árulkodott, hogy még legalább egy, de esetleg több emelet is
húzódik az épületben. A kupola belső ívének folytatását eltakarta a födém.
Mintha itt a földszinten nyüzsgött volna a Kulcsár mellé rendelt robotok teljes
csapata. A legkülönbözőbb méretű alkatrészeket gyártották. Az egyik művezető
éppen Biztonsági Őr 1K magasított széke mellett ült egy számítógép
vezérlőpultja mögött. Nem volt nehéz Derecnek rájönnie, hogy ez lehet Kulcsár.
Lopakodva elindult a gépek között, hogy észrevétlenül elérje a robotot.
A KULCSKÖZPONT
Derec egy pillanatra sem feledte, hogy nem sok idő
áll rendelkezésére. Amíg átkúszott a padlón heverő kábelek és a különféle
berendezések között, azon töprengett, mi lenne, ha egyszerűen felállna,
odarohanna Kulcsárhoz, és rögtön beszédbe elegyedne vele. Aztán eszébe jutott,
hogy a biztonsági őr egyeden szempillantás alatt észrevenné, és könyörtelenül
kihajítaná, mielőtt egyet is lépett volna a vezérlőpult felé.
Röpke ideig megpihent, hogy tájékozódjék. Kulcsárt
már közelebbről látta: a robot belemerült a számítógép képernyőjének
tanulmányozásába. Elérkezettnek látta az időt, hogy megközelítse.
Biztonsági Őr 1K nem mozdult.
Persze, ha Katherine is bejött volna, egyikük most
könnyen elterelhetné a robot figyelmét, míg a másik Kulcsárral beszélne. De
ezen már nem érdemes rágódni. Mély lélegzetet vett, és felegyenesedett.
Teljesen védtelennek és kiszolgáltatottnak érezte
magát, miközben átvágott a földszinten, megjelenése azonban különös módon nem
keltett zavart a robotok között. Amikor elérte Kulcsár asztalát, a létesítmény
robotfőnöke felpillantott.
– Szükségem van a Perihélium kulcsára – közölte
Derec hivatalos hangon. Közelebb nyomult a vezérlőasztal oldalához, és fél
szemmel a képernyőt figyelte.
– Ön nyilván a Derec nevű ember – szólalt meg
Kulcsár. – A Kulcs átadására nincs lehetőségem.
– El kell hagynunk a bolygót, hogy életben
maradjunk. Számunkra a Kulcs az egyetlen közlekedési eszköz.
– Milyen veszély fenyegeti önt és társát itt?
– Nos, elképzelhetetlen számunkra az élet egy
robotokkal zsúfolt bolygón. Más emberek társaságára vágyunk. Szóval... –
Sejtette, nem sokra megy ezzel az érveléssel, de csak ez volt kéznél. Nem
ismerte pontosan Katherine idült bajának jellegét, ennélfogva nem utalhatott rá
a vitában.
– Önmagában ez még nem veszély.
– Éppen ezt mondtam neki én is – hangzott fel
Derec háta mögött.
Meg akart fordulni, de érezte, hogy két kéz siklik
a hóna alá, és a következő pillanatban már a levegőben kalimpál a lába. Persze
1K jelent meg mögötte, ő pedig megadóan tűrte, amint a gépember úgy cipeli a
homorú falhoz, mint egy rakás szemetet. Nem tudta megfigyelni, hogyan hasít
nyílást a robot, azt azonban megjegyezte, hogy nincs ott a cipő, tehát valahol
másutt pihen észrevétlenül. Ennek még jó hasznát veheti egy újabb behatolási
kísérletnél.
A robot gyengéden, de minden teketória nélkül
nyomta át a falon. Derec ott állt kinn, fél pár cipőben feszengve. Mögötte a
fal lassan összenőtt. Katherine éppen felé sétált, majd megállt.
– Szükségem lett volna rád odabenn – mordult rá
Derec.
– Először nem vettem észre, hogy bemásztál. Aztán
nem tudtam, mitévő legyek. – A lány a földre szegezte tekintetét.
– Akkor húzzuk el innen a csíkot!
Nem fűlött a foga egy újabb tébolyult utazáshoz a
csőpostán, és a lányt sem akarta kifaggatni, amíg nem maradnak négyszemközt,
így aztán előbb egy szállítóeszköz burkolatának tetején utaztak, majd egy olyan
jármű külső létráján, amelynek rendeltetését Derec még csak nem is sejtette.
Ameddig a robotsofőrök úgy ítélték meg, hogy emberi utasaikat nem érheti
bántódás, nem is tiltakoztak jelenlétük ellen. Egész úton hazafelé Katherine
szótlanul ült, Derec pedig nem háborgatta.
Amikor beléptek a lakásba, a fiatalember egyenesen
a számítógép vezérlőasztalához sietett. A lány összefont karokkal hangtalanul
állt mögé. Derec nem kis erőfeszítés árán összpontosította figyelmét a munkára.
– Sikerült földerítened valamit odabenn? –
kérdezte a lány csendesen.
– Egy keveset – felelte a másik fagyosan. – Talán
hasznát vehetjük, talán nem. Leolvastam egy belépési kódot Kulcsár
számítógépének képernyőjéről, ezt próbálom most átfuttatni a központi
komputeren.
– Biztos, hogy az a Kulcsközpont?
– Nem emlékszel? Követeltük, hogy találkozhassunk
Kulcsárral, és a biztonsági robot nem tagadta, hogy odabent található.
Követeltem a Kulcsot a robotfőnöktől, és nem tagadta, hogy nála van.
– Jó, jó, értem.
Derec szótlanul vizsgálta a képernyőn megjelenő
adatokat. Katherine közelebb húzódott hozzá, hogy a válla fölött ő is lássa,
mit írt ki a számítógép.
– Ez a jegyzék főként fémeket és műanyagokat
tartalmaz. Százalékos arányban szerepelnek... ez pedig a kupolában folyó
műveletek energiafogyasztása.
– Nézd ott, jobbra! – szólalt meg Katherine. – Az
a hipertér jelölése. Valami olyan kísérlet folyik, amely levegőt emészt fel.
– Levegő... a csővezetékek! A csőpostarendszer!
Hát ezért alkalmazzák ezt az elavult megoldást. Mit is mondott a szerelőrobot?
A vákuum valami másnak a mellékhatásaként jelentkezik. Hát ez az!
– Miről van szó? – kérdezte óvatosan a lány.
Derec rá akart ripakodni, aztán úgy döntött,
későbbre hagyja a vitát, és előbb tisztázza az információkat. A jövőjük
szempontjából sokkal fontosabbnak tűnt most ez. Újból végignézem az anyagigénylési
listát, amelyet már láttunk egyszer korábban. Nézzük csak! Ugyanazok az anyagok
ugyanabban a százalékos arányban. Kíváncsi lennék...
– Másolatot készítenek a Kulcsról! – ütött a
homlokára Katherine.
– Miből gondolod?
– Biztos vagyok benne, Derec. És nézd csak azt a
megjegyzést ott az anyagigénylés alján! A kupola valamennyi anyagához egy-egy
apró mennyiséget adtak hozzá.
– Ez lehetett az eredeti Kulcs – mondta Derec
elgondolkodva. – Izekre kellett szedniük... hogy elemezzék. Aztán a darabokat
belökték a tartalék anyagok közé. A Kulcs tehát eltűnt.
– De többet csinálnak belőle, Derec! Ezzel
megkönnyítik a mi távozásunkat is. Nem egyetlen gondosan őrzött Kulcsot kell
megszereznünk, hanem egy csomó egyforma készülék közül kell megpróbálnunk
elcsenni valamelyiket.
– Remélem, Kulcsár pontos másolatokat készít.
Talán várnunk kellene, amíg nem gyártanak néhány darabot. Nem szerezhetünk meg
valamit, ami még el sem készült.
– Derec! Megfordulnál egy pillanatra?
A fiatalember megperdítette forgószékét, és
felnézett a lányra.
– Azt hiszem, magyarázattal tartozom – kezdte
tétovázva Katherine. – Tudom, rémesen viselkedtem. És bocsáss meg, amiért nem
másztam utánad a kupolába. Valami más járt az eszemben, bár nem éppen az
alkalmas időben.
– Alkalmas időben? – pattant fel székéből Derec,
és titokban örült, hogy ürügyet talált erre. – A legalkalmatlanabb időben!
Megszerezhettük volna a Kulcsot... vagy az egyik kulcsot, mindegy!
– Kérlek, nyugodj meg! Mindent megmagyarázok.
Talán még nem is volt ott semmi, amit el lehetett volna hozni.
– Rendben van! Nem szólok közbe. Zavartalanul
magyarázkodhatsz! – Elment a lány mellett, és a fal felé fordult. – Halljuk!
– Derec, tudom, ki tervezte Robotvárost, és miért.
– Micsoda?
– Hát...
– És ezt miért nem mondtad el eddig? – tört ki a
fiatalemberből. – Na jó, hagyjuk. Szóval, ki építette ezt a várost? –
Megdöbbenése és kíváncsisága felülkerekedett haragján.
Mielőtt rátérnék, kezdjük azzal, hogy a valódi
nevem Ariel Welsh.
– Ó... örvendek, hogy megismertük egymást!
Végre...
– Juliana Welsh egyetlen leánya vagyok az Auróra
bolygóról. – Feszülten figyelte a fiatalember arcát.
– Kellene valamit jelentenie ennek a számomra? –
csodálkozott Derec.
– Azt hittem, hallottál már az anyámról...
Elképesztően gazdag. Rengetegen tudják róla.
Derec vállat vont.
– Anyám volt a legfőbb támogatója egy bizonyos dr.
Avery nevű embernek. Nem hallottál még róla?
– Avery doktor... talán igen... ismerősen cseng a
neve. Miért hoztad szóba?
– Avery agyában született meg minden egyes itteni
mérnöki alkotás gondolata. – A lány körbemutatva jelezte, hogy az egész
bolygóra gondol. – Robotváros az övé. És az anyám pénze adta meg a kezdő lökést
a megvalósításához.
Derec szíve hevesebben kezdett dobogni. Szóval
Avery! Ott ült ennek az embernek az irodájában, használta számítógép–terminálját,
és most már a nevét is hozzáfűzhette az adatok törékeny láncolatához. Valaki
tényleg járt abban az irodában nem sokkal őelőtte, hiszen még egy kevés
ételmaradékot is talált az egyik konzervdobozban.
– Ejha! Te aztán tudsz titkot tartani! – nézett a
lányra némi együttérzéssel. – Voltaképpen mit csinált ez a fickó? Miért
építette ezt a várost?
– A mamám elbeszélése alapján úgy gondolom, híres
építész volt. Anya géniusznak tartotta. Emellett Avery doktor különc módjára
viselkedett, és mindenkivel vitába keveredett. Robotváros nyújtotta számára azt
a lehetőséget, hogy a gyakorlatban is kipróbálja elméleteit.
– Kezdem érteni. Itt van ez a... zseni,
föltehetően egy sereg hajmeresztő ötlettel, amivel senki sem tud mit kezdeni.
így hát megpróbálja zavartalan körülmények között elvégezni kísérleteit, és
anyád nyújt ehhez pénzügyi támogatást.
Katherine – most már Ariel – bólintott. – Annyit
adott, amennyire a doktornak szüksége volt az induláshoz, azzal a feltétellel,
hogy a megvalósuló programterv egy bizonyos ponton túl önfenntartóvá válik.
Mivel ez is hozzátartozott a kísérlethez, Avery nem emelt kifogást. Hiszen a
robotok természetesen mindig a legjobb hatásfokkal végzik el feladatukat.
– Avery egy szakadatlanul működő, önfenntartó
várost akart alkotni?
– Egy tökéletesen megszervezett társadalommal.
– És hol tartózkodik most az öregfiú?
– Hosszú idő óta senki sem látta. Egyszerűen
elvonult valahová. Szerintem meghalt, de mama azt mondja, olyan furcsa ez az
ember, hogy minden kitelik tőle.
– És maga után hagyott egy egész várost, amelynek
robotjai ma is az eredeti programozás szerint viselkednek. – Derec megcsóválta
a fejét. – Hát ez sokkal több dologra derit lényt, mint sejtenéd.
– Például mire?
– Amikor a mikrobák annak a halott embernek a
véréből felgyorsították a város építését, az egész közösség azért fogott bele a
tébolyult ütemű munkába, mert a programozás úgy értelmezte a baktériumok
jelenlétét, ahogyan egy ember sohasem tette volna.
– Más szavakkal – folytatta Ariel –, valami hiba
csúszott a programozásba, és Avery doktor nem volt kéznél, hogy kiigazítsa.
Eszményi kísérleti környezetet akart teremteni, de ez nem egészen sikerült
neki.
– Ha így fogjuk fel a dolgot, megállapíthatjuk,
hogy mégis sikerült szinte teljes mértékben megvalósítania terveit. És ha annak
idején maradt volna még egy darabig, bizonyára saját elképzelése szerint
irányíthatta volna az eseményeket.
– Van még valami – szólalt meg a lány, és zavartan
kezdte nézegetni karcsú kezének körmeit. – Engem száműztek az Auróráról. Nem
mehetek vissza többé.
– Száműztek? Hogyan? Úgy értem, miért? Megszegtél
valamilyen törvényt, vagy ilyesmi? Csak nem vagy bűnöző?
A lány keserűen elmosolyodott. – Bárcsak az
lennék. Sokkal jobban jártam volna. Derec, én... beteg vagyok.
– Valami krónikus bajod van, ezt már említetted. –
Gyengéden beszélt hozzá, hogy a lány nyugodtan kiönthesse a lelkét.
– Jaj, ne aggódj! Téged nem fenyeget veszély. Nem
kaphatod el tőlem azzal, hogy a közeledben tartózkodom. – Szomorúan felnevetett.
– Viszonyom volt valakivel. Tudod, valahogy így lázadtam fel anyám és a
drágalátos barátai ellen. Mindnyájan elvárták tőlem, hogy jó kislány legyek, és
hozzájuk hasonló felnőtt váljék belőlem.
Most ő kezdett szaporán sétálni a szobában.
Derec türelmesen várt.
– Az illető az űrlakók világából érkezett, nem is
tudom, melyik bolygóról. Azt is mondhatnám, futó kaland volt, mert már rég
továbbutazott, amikor kiderült, hogy megfertőzött.
– Nem tudott segíteni rajtad az anyád? Akkora
vagyonnal?
– Ugyan! Ezt nem gyógyítják az Aurórán... és talán
sehol sem. Ezenkívül nem arról van szó, hogy megbetegszel, és aztán jobban
leszel. Az Aurórán a betegség halálos vétek. Anyám vásárolt egy űrhajót,
berendezte nekem, és egypár robotot adott mellém segítőül. Mit tehettem? Az
látszott a legjobb megoldásnak, ha feltűnés nélkül távozom.
– Ebben nagyon segítőkésznek mutatkozott a mamád.
Legalább előkelően léptél le az Auróráról.
– Nem tagadom.
– És miután elhagytad a bolygót?
– Azt mondtam magamnak, gyógyulást keresek. De már
nem tudom, tényleg hihetek-e ebben. Azt azonban tudom, hogy nincs több
vesztegetni való időm!
Derec megborzongott a szorongástól. – Mit értesz
azon, hogy nincs vesztegetni való időd?
– Derec, én... én meg fogok halni! – És egyszer
csak kitört a lányból a sírás. Derec olyan riadtnak és sebezhetőnek látta, mint
még soha.
Csak egy pillanatig tétovázott, aztán odament
Arielhez, átkarolta – először félszegen, aztán gyengéden, a lány pedig ráborult
a mellére és patakzottak a könnyei.
Derec bénultan állt. Ez a rengeteg újdonság mintha
rövidre zárta volna az agyát, egyetlen ép gondolat sem jutott az eszébe, csak a
padlóra meredt, mialatt a lány a karjaiban zokogott. Legalább annyit fel kell
fognia, amennyit lehet – ez a lány Ariel, nem Katherine, és nem olyan magabiztos,
csípős nyelvű nőszemély, mint amilyennek megismerte.
Íme Ariel Welsh, akit száműztek szülőbolygójáról,
csapdába került Robotvárosban, és megfertőzték valami halálos kórral.
Vállánál fogva finoman megfordította a lányt, és a
hálószobába vezette. Egy darabig tanácstalanul üldögéltek Ariel ágyának szélén.
Amikor zokogása kissé alábbhagyott, a lány kedvesen megszorította Derec karját,
és elhúzódott tőle, hogy kinyújtóztassa fáradt tagjait.
Derec fölkelt, félénken megveregette a vállát,
kiment, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Magába roskadva üldögélt a számítógép képernyője
előtt anélkül, hogy bekapcsolta volna a készüléket. Emlékezethiánya egy
csapásra könnyen kezelhető bajjá zsugorodott. Minden másnál sürgetőbbé vált,
hogy elvigye a lányt Robotvárosból, és olyan helyet keressen neki, ahol talán
orvosi kezelésben részesíthetik.
Nem bízott abban, hogy a robotok meg tudnák
gyógyítani ezt a betegséget, legalábbis nem ilyen rövid idő alatt. Ennek
ellenére sorra kezdte lehívni a különféle orvosi témaköröket a központi
számítógépből, hátha Avery doktor tárol benne néhány hasznosítható információt.
Tényleg talált egy kevés egészségügyi adatot az
emberekkel kapcsolatban, de egyik sem utalt arra, hogyan gyógyíthatók új
betegségek. Vírusos oltóanyagok, kezelések és gyógymódok jegyzékét kínálta a
számítógép olyan bajokra, amelyek Derec véleménye szerint – az Aurórán
fordultak elő. Rengeteg különleges anyagot talált műtétekhez, szervpótláshoz és
sebesülések ellátásához. Mindent összevetve azonban a könyvtár igencsak hézagosnak
mutatkozott, mintha Avery doktor, vagy talán valaki más – összekapkodott volna
egy csomó adatot, és az egészet ellenőrzés nélkül betáplálta volna a
számítógépbe. Például semmilyen címszó nem utalt a bonctanra vagy a lélektanra.
Derec gyanúja szerint annyira lekötötték a különc Avery figyelmét a tudomány
legújabb eredményei, hogy nem pazarolta az alapismeretekre a komputer
memóriáját. Elvégre a gépembereket nem érintették ezek a tudományágak. Arra is
emlékezett, hogy a kisbolygón, ahol először botlott bele ezekbe az Avery-féle
robotokba, a számítógép adatkönyvtára ugyancsak szeszélyes válogatásra utalt.
Délben megszakította munkáját, és halkan kopogott
Ariel ajtaján. Nem kapott választ, ezért bekukkantott, és látta, hogy a lány
mély álomba merült. Így hát magányosan megebédelt, majd visszatért a
számítógéphez.
Az emberi anatómiára vonatkozó információk között
csak a külső megjelenéssel összefüggő adatokra talált. Ezekre is inkább a
robotok pozitronikus agyának, mintsem a számítógépnek volt szüksége. Mivel a
gépemberek csupán akkor tarthatják be a robotika három törvényét, ha felismerik
a velük kapcsolatba kerülő lények közül az embereket, Derec nem is lepődött meg
túlságosan a furcsa témakörön. Ám amikor a képernyő alján felfedezett egy
kiegészítést, szinte kővé meredt a meglepetéstől.
A komputer azt mutatta, hogy öt idegen tartózkodik
Robotvárosban. Derec feltételezése szerint ezek csak emberek lehettek, hiszen
nem emberi lények előfordulására nagyon kis esély mutatkozott. Mikroszkopikus
kórokozókat pedig soha többé nem fog a központi komputer idegen lényeknek
minősíteni. Az Avery-féle robotokon kívül persze felbukkanhattak más gépemberek
is. Derec meggyőződése szerint azonban ennek a jelentésnek azt a célt kellett
szolgálnia, hogy figyelmeztesse a helyi robottársadalmat az emberek
felbukkanására. Emberi lények ugyanis szükségessé teszik a törvények érvénybe
léptetését, idegen robotok érkezése azonban nem befolyásolja az alapelveket.
Az ötből kettő természetesen Ariel és ő, de a
másik háromról semmit sem tudott. Csak annyi derült ki az adatokból, hogy a
három lény közül az egyik pár nappal ezelőtt érkezett, a másik kettő pedig
valószínűleg együtt utazik, és valamivel hosszabb ideje tartózkodik már a
bolygón.
Hogyan érkezhettek a többiek? Vagy a Perihélium
kulcsával, ha egyáltalán létezik még egy a bolygón kívül, vagy űrhajóval.
Bármelyik utat választották, Derec és Ariel számára újabb lehetőségek
csillantak fel Robotváros elhagyására. A fiatalember egész este a vezérlőpult
előtt maradt, hogy újabb adatokat próbáljon kicsikarni a központi komputerből.
A vezérlés ügyes átállításával sikerült rábírnia a
vegyi feldolgozót, hogy egy fél pár cipőt készítsen neki. A kész darab nem
illett pontosan a lábára, mert szintetikus habszivacs helyett szerves
anyagokból alakította ki a berendezés, ám ez is használhatónak bizonyult.
Amikor Derec észrevette, hogy lankad a figyelme,
abbahagyta a munkát. Bekapott valamit az ételfeldolgozó szegényes kínálatából,
aztán fáradtan dőlt az ágyba. Ariel a másik szobában még mindig mélyen aludt.
Derec kimerülten feküdt a sötétben, ám agya
lázasan dolgozott. Újból és újból sorra vette, amit megtudott, és hosszasan
töprengett. Ariel Welsh, a lány betegsége, a kulcsmásolás... és most újabb
három ember Robotvárosban, ami talán azt jelentheti, hogy többféle módon is
elhagyhatják a bolygót. Végül félálomban hallotta, hogy Ariel kijön a
szobájából, és bekapcsolja az ételfeldolgozót. Egyelőre, úgy látszik, még jól
van.
Amikor másnap reggel lezuhanyozva és felöltözve
betoppant a reggelihez, Ariel már a számítógépnél ült. Nem akarta megzavarni a
lányt, amikor azonban bekapcsolta az ételfeldolgozót, Ariel felnézett.
– Jó reggelt, Derec! – mosolyodon el félénken. –
Dühös vagy még rám?
– Á, nem! Szerintem neked sokkal több okod van a
kiborulásra.
– Teljesen összezavarodtam, és furdalt a
lelkiismeret, amiért nem árultam el neked ezeket a titkokat. Pedig láttam,
mennyire izgat ez a város, meg a vele kapcsolatos dolgok. Kérlek, bocsáss meg!
– Igazán örülök, hogy végre elmondtad. Hosszú
távon talán hasznunkra lehet, hogy engem is beavattál a titkaidba.
– Láttam az orvosi kartotékot, amit a képernyőn
hagytál. Ugye, megpróbáltál segíteni rajtam?
– Igen. De attól tartok, nem sokat tudtam
kipuhatolni a betegségekről. És mit szólsz hozzá, hogy nem vagyunk egyedül? –
Kivette reggelijét a feldolgozóból, leült a lány mellé, és tányérját a térdére
fektette.
– Óriási! Éppen ezt a megjegyzést nézegettem az
előbb. Szerinted kik lehetnek?
– Sejtelmem sincs róla. Amint végeztem a
reggelivel, azonnal utánakeresek a számítógépben, nem akad-e róluk még több
adat, de nem vagyok túlzottan derűlátó. Amíg nem rendezem át az adattárát, úgy
is mondhatnám, hogy ez a számítógép mindenre ismeri a választ, csak éppen nem
tud róla.
– Olyan furcsa minden ezen a bolygón – sóhajtott
Ariel. –Amikor elhagytam az Aurórát, legalább annyira vonzott a kaland, mint a
gyógyulás reménye. Hát ami a kalandokat illeti, azokból kijutott!
– Amikor elkapott Aranimas, a vén kalóz, igaz? –
kérdezte Derec széles mosollyal. – Bezzeg amikor engem csípett el, egyáltalán
nem áhítoztam ilyen viszontagságra.
– Mégis remek kis csapatot alkottunk, és átvergődtünk
az akadályokon – szólt ábrándosan Ariel.
– Ne feledkezz el a csapat többi tagjáról se...
Alfáról, a robotról, akit én raktam össze az űrhajóra hordott alkatrészekből,
no meg Wolrufról.
– Ó, az a kis szőrmók! Kíváncsi lennék, mi történt
velük.
– Ki tudja... – Derec egy pillanatra elhallgatott,
és rájuk gondolt. Amikor Ariellel együtt megnyomta a Kulcs indítógombját a
Rockliffe űrállomáson, majd itt öltöttek testet Robotvárosban, Alfa és az
idegen lény nem követte őket.
– Wolruf mindig meglepetésekkel szolgált –
mélázott el a lány. – Az egyik percben félénk, alázatos teremtménynek tűnt, a
másikban pedig már tőle függött az életünk.
– Milyen igaz! Persze Alfa is afféle csodabogár,
hiszen a fedélzeten található alkatrészekből kellett összeeszkábálnom. Meséltem
neked arról, hogy a karja milyen különleges? Egyfajta sejtszerkezetű anyagból
készült. A régi karja helyére erősítettem, és amikor utasítottam, hogy próbálja
megmozgatni, kiderült, hogy Alfa agyáramainak hatására az anyag annyira
képlékennyé válik, mintha valami tapogatócsáp volna. Vajon hol lehetnek most?
– Érdekes, erről sohasem beszélgettünk azelőtt.
Úgy értem, arról, hogy barátok vagyunk, és hogy mennyi mindenen mentünk
keresztül együtt.
Derec felnézett a lányra. Még sohasem látta
ennyire nyugodtnak. Ő is úgy érezte, mintha kicserélték volna. Ismét bízott
Arielben, noha meglehet, titkol még előle egy s mást. Ámbár a viselkedése nem
erre vallott.
– Derec, nagyon megértő voltál velem. Hálásan
köszönöm.
– Hát... – Derec zavartan vonogatta a vállát. – Szóra
sem érdemes. És most lássuk, hogyan szabadulhatnánk erről a bolygóról!
ARIEL
Derec és Ariel egész délelőtt felváltva ült a
számítógép vezérlőasztala mellett. így mindketten megfelelő jártasságra
tehettek szert az adatkezelésben, és ugyanannyit pihenhettek is. A lány háta
mögül a fiatalember is tanakodva tekintett a képernyőre, miközben újabb
kérdéseket próbáltak kitalálni a komputer számára.
– Derec, elrejtőzhettek az általunk keresett
idegenek? Vagy álcázhatták magukat?
– Hát nem is tudom. Hiába próbálnak elbújni,
mindenütt robotokba botlanak a városban. Talán behúzódtak valahová, ám akkor
éppenséggel olyan épületben is tartózkodhatnak, amelyet átalakításra vagy
lerombolásra szántak a gépemberek. – Elnevette magát. – Ez eléggé megrázó élmény
lesz nekik.
– Az sem megy könnyen, ha robotnak akarják álcázni
magukat – mondta mosolyogva a lány.
– Máskülönben mi is összeszedhetnénk néhány
robotroncsot, és páncélos vitézek módjára osonhatnánk az utcákon. – Derec derűsen
ingatta a fejét. – Különösen azokat a sisakrostélyokat bírom.
– De most komolyan kérdezem. Hová tűnhettek?
– Hát, elképzelhető, hogy a központi számítógépben
elkallódott a többi jelentés, amely arra utal, hogy máskor is látták őket.
– A komputernek már minden kérdést föltettem, ami
csak eszembe jutott – sóhajtott Ariel. – Mit csinálhatnánk még?
– Próbáljuk meg másképp megközelíteni a rejtélyt.
Nem tudjuk róluk, kicsodák... De vajon miért érkeztek? Mit akarnak?
– A Kulcsot!
– Szerintem is – bólintott Derec. – Vagy egyszerűen
idetévedhetett egy másik űrjármű, bármilyen messzire esik is ez a bolygó a
legforgalmasabb útvonalaktól. Vagy mit szólsz ehhez: ismerték Avery doktort, és
azért jöttek, hogy átvegyék a hatalmat a robotok felett. Esetleg anyád... nem
küldhetett ide valakit, hogy ellenőrizze tőkebefektetésének biztonságát?
– Véleményein szerint anyámnak halvány fogalma
sincs róla, hol található Robotváros, és egyáltalán milyen létesítmény.
– Akkor a választék két lehetőségre szűkül. Vagy
olyan űrutazók, akik véletlenül érkeztek ide egy kis javításra és
üzemanyagfeltöltésre, vagy a Kulcs miatt jöttek, és át akarják venni Robotváros
irányítását. Akad még valamilyen ötleted?
– Talán Avery személyesen jelent meg, ha tényleg
nem halott. Persze akkor is az irodájából irányítaná az ügyeket, és nem
kockáztatná, hogy meglássák. Szóval mit tegyünk?
– Nem marad más hátra, kimegyünk a városba, és mi
magunk kezdjük el a keresést. Most azonban óvatosnak kell lennünk, amíg ki nem
puhatoltuk, kik ezek az alakok, és mit akarnak. Túlságosan elkényelmesedtünk
itt a robotok között, mert nem tehetnek kárt bennünk, ám a helyzet most
megváltozott.
– Az idegenek nem fenyegetik a biztonságunkat,
amíg robotok vesznek körül bennünket –
ellenkezett a lány. – Emlékezz csak, a gépemberek azt sem tehetik meg,
hogy félreálljanak és tétlenül nézzék, ha valaki bántalmazni akar minket. Mi
lenne, ha megkérném Avernust, vagy egy másik felügyelőt, hogy segítsen kézre
keríteni őket?
– Még ne. Nem akarom fölkelteni a felügyelők
gyanúját, hogy a Kulcs megszerzésében mesterkedünk, hiszen eddig nem
háborgatták a magánéletünket. Először is menjünk vissza a Kulcsközpontba –
javasolta Derec. – Ha már a kezünkben van a Kulcs, egyszerűen kereket oldunk,
és magunk mögött hagyjuk Robotvárost az összes gondjával–bajával.
Ezúttal a város tömegközlekedési rendszerét vették
igénybe, noha tovább tartott az útjuk, mint ha a vákuumos légvezetéken utaztak
volna. Amióta abbamaradt a város alakváltozása, az újonnan megvalósult
létesítmények közé tartozott a föld alatti alagúthálózat, amelyet napi
feladataik végzésére igyekvő robotok töltöttek meg, így ez a hely látszott a
legalkalmasabbnak a kérdezősködésre. Derec és Ariel a legközelebbi
alagútmegállóhoz sietett, és levitette magát a mozgólépcsőn.
Az alagutak forgalmát robotokra, illetve emberekre
méretezték. Az utas rálépett egy négyzet alakú, lxl méteres dobogóra, amelyen
átlátszó falú fülke emelkedett apró vezérlőpulttal, ezen lehetett beállítani a
kívánt úti célt. A dobogók síneken siklottak, a város egyes részeiben akár
tizenöt vágány is futott egymással párhuzamosan. A központi számítógép
leágazásaként egy alagútkomputer irányította a közlekedést, és vezérelte egyik
sínről a másikra a fülkéket, hogy mindig zavartalan forgalmat biztosítson. A
megállókban kitérővágányok tették lehetővé a be- és kiszállást. Ezek a műszaki
megoldások erősen emlékeztették Derecet arra a felvonórendszerre, amelyet a
kisbolygón használtak Avery robotjai.
Szerszámrobotok nem vehették igénybe ezt a
közlekedési rendszert, mert a vezérlőpult kezeléséhez pozitronikus agyra volt
szükség, így csak emberek vagy pozitronikus agyú robotok utazhattak a
fülkékben. Amint a robotok sorra suhantak el mellette, Derec megfigyelte, hogy
mozdulatlanul állnak és merev tekintettel néznek előre. Emberek sohasem
viselkednének így, mert legtöbbjük izegne-mozogna, topogna és gyakran
körbenézne. Hiába, a robotok logikusak, de nem kíváncsiak.
Előttük néhány robot éppen kiszállt a fülkékből.
Derec és Ariel egymástól elválva közelítette meg őket.
Derec merészen útját állta az egyiknek, de ügyelt
rá, hogy a robot a félhomályban is világosan lássa: emberrel van dolga. – Egy
pillanat! Szeretnék feltenni néhány kérdést.
– Tessék – állt meg a robot.
– Láttál már embereket?
– Feltételezem, hogy önön kívül.
– Persze!
– Ott egy női lény, az ön társa.
– Rajtunk kívül! – tárta szét a karjai
tehetetlenül Derec. – Valahol másutt a városban. Bárhol.
– Nem. Ön az első ember, akivel valaha találkoztam.
– Köszönöm. – Sóhajtott, és elcsípett egy másik
robotot. – Találkoztál emberrel rajtam és a társamon kívül?
– Milyen társról van szó?
– Hát... ő. Ott! Látod?
– A kérdésére a válaszom: igen.
– Szóval láttál valakit? Hol?
– Ott. Ahol mutatta.
– Micsoda? Nem, nem őt...
– Azt kérdezte, látom-e. Azt válaszoltam, igen.
– Jó, jó... Akkor így kérdezem: kettőnkön kívül,
akik jelenleg itt tartózkodunk, láttál-e valaha embereket Robotvárosban?
– Nem.
– Rendben van, köszönöm. – Derec búcsút intett
neki. Pillanatnyilag egyetlen robot sem érkezett a megállóhelyre, és a lejáró
is üres volt. Ariel visszajött.
– Nem volt szerencsém – bosszankodott a lány. – Te
megtudtál valamit?
– Én sem. Menjünk a Kulcsközponthoz!
Beszálltak az első üres fülkébe. Kicsit szűknek látszott,
de nem bizonyult kényelmetlennek. Derec a vezérlőpulton beállította a
célállomást, és a dobogó enyhe rándulással elindult.
A fülke lassan siklott velük a kitérőn, majd az
első csatlakozási pontnál simán rátért az első sínpárra. Derec annyira megbízott
a robotok mérnöki munkájában, hogy a biztonság kérdése sohasem nyugtalanította.
Ha a robotokban bármilyen kétség merült volna fel a rendszer veszélyességével
kapcsolatban, az Első Törvény arra késztette volna őket, hogy visszatartsák az
embereket az utazástól.
Derec nem tudta pontosan, honnan kapják az
energiát a mozgó dobogók, de feltehetően a sínpáron keresztül kellett érkeznie
az áramnak. A szüntelenül alakuló városban olyan gyakran bukkantak fel és
tűntek el ilyen részletmegoldások, hogy még egy kíváncsi megfigyelő sem
vállalkozhatott alaposabb megismerésükre. A fülkék halk zümmögéssel
száguldottak, és sohasem került sor váratlan fékezésre.
Ariel javaslatára néhány megállóval korábban
szálltak ki, hogy még több robotot kérdezhessenek meg. A keresgélés azonban
továbbra sem vezetett eredményre. Végül a Kulcsközponthoz legközelebb eső
megállónál vitették fel magukat, de így is jókora távolság választotta el őket
a kupolától. Ekkor igénybe vették a mozgójárdát, hogy az utcán haladó robotokat
is megkérdezzék, de ettől sem lettek okosabbak.
Amikor felbukkant előttük a kupola, Derec
megtorpant. Óriási hasadék tátongott a görbült felületen, és egy teherszállító
jármű tolatott felé, amelynek rakodólapján több, 10-15 méter magas gépmonstrum
terpeszkedett. A Kulcsközpontban most több robot nyüzsgött, mint korábban,
nyilván az új berendezés üzembe helyezésére készültek.
– Ha emberek volnának, megpróbálnék a zűrzavarban
beosonni – sóhajtott Derec. – Csak az a baj, hogy nem látok semmiféle
felfordulást. Mindegyikük pontosan ismeri a feladatát. Nem hiszem, hogy sok
értelme lenne, ha épp most próbálnék besurranni.
– Álljunk félre az útból – fogta meg a karját a
lány, és tapintatosan maga után húzta. – Miért riasszuk Kulcsár biztonsági
robotját azzal, hogy visszatértünk?
– Igazad van.
Kellő távolságban sétára indultak a kupola körül,
és tovább érdeklődtek az útjukba kerülő robotoktól. Az adatok hiánya
egyértelműen mutatta: az idegenek még nem jártak erre.
– Majd jönnek – jegyezte meg Ariel magabiztosan. –
Előbb–utóbb el akarják vinni a Kulcsot. Jobban járnánk, ha a környéken minden
robotot arra utasítanánk, hogy közvetlenül a mi asztali számítógépünkbe küldjék
jelentésüket, amikor látnak valakit.
– Megpróbálhatjuk – mondta tétovázva Derec. – Bár
ahogy a város szakadatlanul terjed, a robotok száma is szüntelenül változik.
Folytatták sétájukat a Kulcsközpont körül, ezúttal
azonban utasították a felbukkanó robotokat, hogy ha embert látnak, közvetlenül őket
értesítsék, és a központi számítógépbe is táplálják be az adatokat „idegen
jelenlét” címszó alatt. Amikor megtették a kört, Derec döbbenten megállt, és
csípőre tett kézzel meredt a Kulcsközpont sima falára: a hatalmas nyílás
tökéletesen eltűnt, még egy apró repedés sem maradt utána.
– Ez a suttogó hírközlés nem vezet bennünket
sehová – fordult a lány felé. – Minek keressük ezeket a titokzatos idegeneket?
Ha elhagyjuk Robotvárost, úgyis kiverhetjük őket a fejünkből. Nincs mese, be
kell jutnunk a kupolába, és szereznünk kell egy kulcsot.
– Azt hiszem, igazad van. Gyerünk, próbáljuk meg!
Ennyivel tartozom neked. Emlékszel még, hol hagytad a cipődet?
– Persze, ott van...
– Akkor óvatosan közelítsd meg. Én az ellenkező
oldalon elterelem a figyelmüket, ahogy az előző alkalommal is kellett volna.
– Nem lesz jó. Ha nem látlak, nem fogom tudni,
mikor kúszhatok be.
– Értem. Akkor úgy állok majd, hogy még éppen
láthass. A kupola görbülete viszont megakadályozza a biztonsági robotot, hogy
észrevegyen téged.
– A neve Biztonsági Őr 1K – szólt hátra Derec,
majd odament ahhoz a ponthoz, ahol a cipője kikandikált a falból, és intett a
lánynak. Válaszképpen Ariel megdöngette a kupola oldalát.
– Hé! Nyissátok ki! Ez emberi utasítás!
De nem lépett hátra. Szétvetett lábakkal, mindkét
öklét csípőjére támasztva olyan szorosan állt a kupola mellett, hogy a cipője
orra a falhoz ért.
A hasadó szövet jellegzetes zajával szétszakadt
előtte a dianit. Biztonsági Őr 1K ki akart lépni, ám amikor észrevette, hogy
útját állja a lány, egy helyben maradt. Derec csak a robot kezét látta. A
gépember onnan előbb-utóbb meg fogja pillantani őt.
– Tudomást szereztünk arról, hogy még három ember
tartózkodik Robotváros bolygóján – kezdte lendületesen Ariel. – Beszélnünk kell
Kulcsárral. Azok az emberek veszélyt jelenthetnek a számunkra.
Derec nem várt tovább. Csupán annyira húzta ki a
cipőt, hogy megragadhassa a nyílás meglazult széleit. Amikor aztán finoman
lépni kezdte az anyagot, a dianit alig hallható zajjal hasadt ketté.
A kupolán belül minden megváltozott. Szinte alig
látszott a padló az összezsúfolt gépektől, némelyik még azoknak a méretét is
túlszárnyalta, amelyek bevontatására nemrég került sor. Más gépegységek viszont
éppenséggel zömökek voltak.
Derec örömmel állapította meg, hogy észrevétlenül
osonhat a gépek között mindaddig, amíg Ariel leköti a biztonsági őr figyelmét.
Rendkívül óvatosan lopakodott végig a berendezések alkotta folyosókon,
lehetőleg minél távolabb azoktól a robotoktól, amelyek itt-ott a munkájukba
merülve dolgoztak. Ilyen módon az épületnek arra az oldalára ért, ahonnan
áttekinthette az egész földszintet.
Miután az új gépek a helyükre kerültek, a robotok
létszáma a régire esett vissza. Noha a beszűkült térben látszólag sűrűbben
fordultak elő, kizárólag a saját feladatukra összpontosítottak, s ez segítette
Derecet, hogy észrevétlen maradjon közöttük.
Egyszer csak a biztonsági őr ülését pillantotta
meg egy magas rúd tetején. Innen nem láthatta, szóval tartja-e még Ariel a
nyílásnál 1K-t, de a magasban terpeszkedő vezérlőpult csábításának nehezen
tudott ellenállni. Lábujjhegyen lopakodott a rúd aljáig.
A berendezés annak a felvonónak a kisebbik
változatára emlékeztette, amelyet korábban az aszteroidán látott, de a
földalatti utasfülkéjét is eszébe idézte. Egy kisebb kapcsolókar süllyesztette
le az egész ülést, majd miután Derec elhelyezkedett ebben, a kar végének
nyomógombja indította el az emelkedést. Az ülés addig mozgott, amíg nem ért a
mennyezet közelébe, amelyet korábbi látogatása alkalmából Derec már szemügyre
vett. Ebből a különös kilátótoronyból vezérlőtáblák és képernyők segítségével
tekinthette át az egész földszintet.
Egyetlen robot sem pillantott föl rá. Az egyik
oldalon a biztonsági őr állt háttal az épület belsejének, és még mindig a
lánnyal vitatkozott. Derec alaposabban szemügyre vette a képernyőket.
Nem sokat árultak el ezek a furcsa ábrák és
grafikonok. Pedig biztos volt benne, hogy valamennyi gép működéséről, akárcsak
a kupola falának állapotáról, villognak itt adatok, hiszen ezek mind a
biztonsági felügyelet hatáskörébe tartoznak.
A vezérlőpulton egy számítógépet is talált. Az
övével ellentétben ez hangvezérléses üzemmódban működött. Lehajolt a
készülékhez, és belesuttogta:
– Központi komputer!
– Nyugtázva. – A készülék akkora hangerővel
szólalt meg, hogy a férfi rémülten rezzent össze.
– Csökkentsd a hangerőt az én beszédszintemre! A
képernyőkön látható valamennyi jelet alakítsd át a galaktikus szabványnyelvre!
Egy pillanattal később ámulva olvasta a
képernyőket. Korábbi következtetése helyesnek bizonyult: Kulcsár az elemzési
folyamat során teljesen megsemmisítette a Perihélium kulcsát. A robot most a
sorozatgyártást irányította, hogy hasonló anyagokból számtalan kulcsot állítson
elő. Az egyik képernyőn Derec meglepve olvasta a következőket: „Felső szint – az
egyedi egységek végső összeszerelése és hűtése. Hangolás a hipertérre,
veszélyzóna. Szerelőberendezés által keltett vákuum. Légmozgás, hőfejlődés,
hipertér-szabályozás a hajtórendszer révén.”
Jó néhányszor el kellett olvasnia, mire felfogta
az értelmét. Ezek szerint a kulcsok gyártását a felső szinten fejezik be
valamilyen veszélyes, hipertérre hangoló művelettel, nyilván ez magyarázza,
miért emelték ki ezt a gyártási szakaszt a folyamatból. A kulcsok előállítása
során keletkező vákuum tehát levegőt szív a hipertérbe.
Szíve kalapálni kezdett. – Hol található a felső
szint bejárata? – kérdezte suttogva. – És hogyan juthatok át rajta?
– Közvetlenül a biztonsági vezérlőpult felett
nyílik. Az ülés felemelkedik odáig. Szükség esetén a kupola felszíne
közvetlenül is felnyitható, mind kívülről, mind belülről.
– Nyisd meg a mennyezetet! Ez... ez... biztonsági
követelmény. – Az én biztonságomé, gondolta magában. Visszafojtott lélegzettel
figyelte a mennyezetet. A számítógép feltételezte, hogy aki a vezérlőpultnál
beszél, rendelkezik ennek az utasításnak a kiadásához szükséges hatalommal,
ezért nem követelt azonosítási kódot. Mindeddig Robotváros őrző-védő
rendszerében ez a viszonylagos lazaság tűnt a legkellemesebbnek. A pozitronikus
robotok alkotta társadalomban a biztonsági előírásokat sohasem szegték meg.
A dianit széthasadt a mennyezeten, és Derec ülése
áttolódott a nyíláson.
KULCS A KÉZBEN
Ariel két ötlettel próbálta sakkban tartani
Biztonsági Őr 1K-t. Amikor a gépember megjelent előtte, és ki akart lépni,
összeszedte minden bátorságát, és nem mozdult. Számításának megfelelően az Első
Törvény megakadályozta a robotot abban, hogy félrelökje őt, bár vészhelyzet
esetén valószínűleg nem habozott volna.
A robot közvetlenül a dianitfal mögött maradt, és
vízszintes szemréseinek sötét gödreiből szúrósan nézett a lányra.
– Találkoznom kell Kulcsárral – jelentette ki
határozottan Ariel. Mindössze arra tudott gondolni, hogy valami Első Törvénnyel
kapcsolatos probléma elé állítja a robotot, s amennyire csak telik tőle,
körülményesen és lassan beszél. A többit már Derecnek kell végrehajtania:
behatol a kupolába, és a lehetőségekhez képest minél hamarabb megszerez egy
kulcsot.
– Ön nem léphet ennek a létesítménynek a
területére. Kulcsár felügyelő mással van elfoglalva. – Ha egy robotról
egyáltalán elmondható, a biztonsági őr hangja még az átlagosnál is
hivatalosabban csengett. – Segíthetek valamiben?
– Az Első Törvénnyel kapcsolatos a gondom. –
Majdnem belekezdett a további magyarázatba, amikor észbe kapott, hogy húznia
kell az időt.
A robot türelmesen várt, amíg világossá nem vált a
számára, hogy a lány nem ad további magyarázatot, ezért neki kell kérdeznie. –
Mi ez a gond?
– Összesen öt ember tartózkodik Robotvárosban.
– Igen? Közülük ön az, akit Katherine-nek hívnak?
– Általában igen. Az igazi nevem Ariel.
– Egy másikat pedig Derecnek hívnak.
– Úgy van.
– Miért okoz gondot az Első Törvény?
Ariel elmosolyodott magában. Éppen erre építette
halogató taktikáját. Csak annyi a dolga, hogy ésszerűtlen vagy homályos
kijelentéseket tesz, és ezzel kérdezősködésre kényszeríti a robotot.
– Még három ember tartózkodik itt.
– Kik azok?
– Nem tudom.
– Ki van veszélyben?
– Derecet és engem fenyeget veszély.
– Milyen jellegű?
– Hát... az emberekre nem vonatkozik az Első
Törvény. Így az a másik három bajt hozhat ránk.
– Milyen formában?
– Szóval... nem is tudom.
– Nincs határozott veszély. – A robot hátralépett,
jelezve, hogy ismét bezárja a falat.
– Mennyi tapasztalatot szereztél az emberekkel
kapcsolatban? – kiáltott rá a lány. – Ismered a történelmüket, hogy megítéld,
miként viselkednek egymással szemben?
– Nem. – A gépember megállt a kupola belsejének
árnyékában. – Csak két alkalommal kerültem kapcsolatba emberrel.
– Úgy! Akkor fogalmad sincs arról, hogyan
harcolnak egymással szüntelenül, és miként gyilkolják halomra egymást véres
háborúk során!
– A központi komputer adatkönyvtára őriz bizonyos
ismeretanyagot az emberi történelemről. Hogyan függ ez össze az Első
Törvénnyel? – A robot ismét előrelépett korábbi helyére.
– Az ismeretlen emberek általában veszélyesnek
tekinthetők. Kiszámíthatatlan, hogy mit tesznek, és miért – magyarázta Ariel.
– Miért okoz ez gondot?
– Éppen azért, mert ismeretlenek. Óvatosnak kell
lennünk. Ez hozzátartozik az ember alaptermészetéhez, és különösen akkor van
szükség elővigyázatosságra, ha ismeretlen helyen járunk.
– Úgy véli, hogy az azonosítatlan emberek
veszélyesek, amíg nem sikerül szerezni róluk több információt?
– Igen. Pontosan erről van szó.
– Nincsenek emberek ebben a létesítményben. Miért
van szüksége Kulcsárra az Első Törvénnyel kapcsolatos gondjának megoldásához?
– Kulcsár felügyelete alatt készülnek a hipertér
szállítóeszközei. Tudomásunk szerint csak ezen a módon hagyhatjuk el
Robotvárost.
– Önök nincsenek határozott veszélyben. Ennélfogva
az Első Törvény alkalmazását sem igényelhetik. Nincs szükségük a hipertéri
szállítóeszközre.
– Váratlanul is meggyilkolhatnak vagy
megsebesíthetnek minket. Sokszor megesett már az ilyesmi. A te hibád lesz, ha
most a segítség megtagadásával megsérted az Első Törvényt!
Ariel látta, hogy a robot habozik, és hirtelen
rádöbbent, hogy ezzel az érveléssel akár nyerhet is valamit az időhúzás során.
– Kulcsár ennek a létesítménynek a felügyelője, igaz? Döntsön akkor Kulcsár!
A robot mereven nézte a lányt. – Minden képességnek
a birtokában vagyok az ilyen döntések meghozatalához. Kulcsárnak sincs több
joga megítélni és feloldani egy Első Törvénnyel kapcsolatos ellentmondást, mint
nekem.
– Elismered tehát, hogy ez valóban fölveti az Első
Törvény alkalmazásának kérdését?
– Ez nem egészen egyértelmű.
– Kulcsár rendelkezik a Perihélium kulcsával és a
többi kulccsal. Te viszont nem. Mivel ennek a kényes helyzetnek a megoldását az
jelentheti, ha megkapom a Kulcsot... vagy még inkább a kulcsokat... Kulcsárral
kell ezt megvitatnom.
– Ön még nem bizonyította be, hogy veszélyben
vannak.
Ariel már egész testében remegett az idegességtől,
és mély lélegzetet vett. – Hát ide hallgass! Meggyőződésem, hogy veszélybe
kerülhetünk! Sokkal jobban ismerem az embereket, mint te! Sokkal kevesebbet
tudsz róluk, semhogy megítélhetnéd, veszély leselkedik-e ránk! – Zihálva
abbahagyta, és vadul nézett a robotra.
A gépember végül hátralépett, hogy helyet adjon a
lánynak. – Tárgyalni fogunk Kulcsárral.
Ariel megkönnyebbülten elmosolyodott, és követte
az őrt az épület belsejébe. A robot kacskaringós útvonalon vezette végig
különféle méretű és típusú gépek között, amelyek csöppet sem tűntek ismerősnek.
Szerette volna egy rejtett pillantással megkeresni Derecet, de attól tartott,
hogy elárulja magát. A fiatalember könnyen elrejtőzhetett itt a berendezések
között. Óvatosan körbetekintve csak annyit sikerült megállapítania, hogy Derec
nem tartózkodik a látókörében.
Kulcsár a vezérlőasztala mögött állt, amikor
odaértek hozzá.
– Ez az ember azt állítja, hogy az Első Törvénnyel
kapcsolatosan aggályai vannak – jelentette Biztonsági Őr 1K. – Olyanok,
amelyeket csak te tudsz megoldani.
– Ön az az egyén, akit Katherine-nek hívnak?
– Általában így szólítanak, de az új nevem Ariel.
– Értem. Nemrég változtatták meg az én jelzésemet
is. Milyen gondot okoz az Első Törvény?
– Kezdhetem elölről... – sóhajtotta megadón a
lány. – Figyelj ide!... Mennyit tudsz az emberi történelemről? Olvastad, hogy
megállás nélkül egymást gyilkolják? És háborúznak?
Derec nyugtalanul figyelte, miként emeli fel a
szék az első emelet félhomályába. Legfőképpen attól tartott, hogy rögtön egy
robottal akad össze, de amint az ülés a helyére kattant és a dianit összeforrt
alatta, egy ívelt fémfal mögött találta magát. Ennek egyik oldalán halvány
narancsszínű fény szűrődött ki egy ajtónyílásból. Ez a védőpajzshoz hasonló fal
határolta el a felvonó területét a terem többi részétől.
Fürgén felpattant az ülésből, és óvatosan
bekémlelt az ajtónyíláson.
Csupán egy robot tartózkodott odabent. Az
előtérben állva éppen azt figyelte, miként csúszik elé egy sima tálca egy
nagyjából két méter magas, hasáb alakú berendezésből. A tálcán ezüstösen
fénylő, 5x10 centiméteres téglalapok csilloglak a Perihélium eredeti kulcsának
pontos másolatai.
Sejtése szerint a tálcát kibocsátó berendezés
éppen befejezte a végső összeszerelést és a hűtést. A robot ezután fölemelt a
sorból egy kulcsot, és egy másik berendezés nyílásába csúsztatta, majd a
műszerek jelzéseit figyelte. Az eljárás a minőségi ellenőrzésnek látszott.
Közvetlenül a hasáb alakú berendezés mögött újabb
fémfal húzódott, ez szigetelte le ennek a szintnek a többi részét. Halk
zümmögés hallatszott mögötte. Magasan, a fal felső szélének közelében, halvány
narancsszínnel világító képernyők sorakoztak, és fényük nyomán sápadt árnyak
keresztezték egymást a teremben.
Derec nem tehetett mást pillanatnyilag, csak
figyelt. Ha odalent nem vették észre behatolását, nem sürgeti az idő. Könnyebb
lesz ellopni itt egy kulcsot, mint újabb idegesítő vitába keveredni a
törvényekről.
Semmi kétség, a hatalmas fal mögött lehet
behatolni a hipertérbe. Ez a védőpajzs sem látszott különösebben erősnek, de az
Avery–robotok takarékos mérnöki megoldása csalóka látszatot kölcsönzött minden
szerkezetnek. Nem érte volna meglepetésként, ha a fal a valóságban hihetetlenül
szilárd, és mögötte fülsiketítő dübörgés hallatszik.
A robot kivette a kulcsot az ellenőrző egységből –
vagy akármi volt is ez a berendezés –, aztán megnyomott egy gombot, és letette
a tálcára a tárgyat. Derecnek háttal állva, újabb kulcsot vett fel, és a
nyílásba csúsztatta. A robot egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét a
műszerekről és a kulcsokról, még a lábát sem mozdította meg.
Derec úgy vélte, a védőfal mögül beszűrődő zaj
elnyeli majd lépteinek neszét. Fél szemét a roboton tartva besurrant az
ajtónyíláson, és a gépember mögé lopózott. Az csak a képernyőket figyelte.
Az első bevizsgált kulcs a tálca végében
csillogott. Derec közvetlenül a robot mögött állt, és figyelte ismétlődő
mozgását. Amikor a berendezés visszaadta a következő kulcsot, a gépember az
előző mellé fektette, és a harmadikat csúsztatta az ellenőrző egységbe.
Derec szinte egy lassított film figurájaként nyúlt
a bevizsgált kulcsok felé, miközben a robotot leste, nem tesz-e valamilyen
gyanús mozdulatot. De az a képernyőkre függesztette tekintetét. Ekkor
felmarkolt egy kulcsot, és szinte észrevétlen lassúsággal húzta vissza a
karját.
Egyszer csak észrevette, hogy karjának fátyolos
árnyéka megjelenik az egyik képernyőn, ám a robot máris villámgyorsan
megfordult, és torkon ragadta. Derec fulladozni kezdett, a szeme kidülledt.
Egy másodperccel később meglazult a szorítás, ám
ahogy lihegve előrehajolt, a robot erélyesen, de finoman megragadta a karját.
Derec még mindig elszántan markolta a kulcsot a háta mögött.
– Az emberek sokkal törékenyebbek, mint a robotok
– szabadkozott rémülten a gépember. Valósággal reszketett a gondolattól, hogy
netán megsértette az Első Törvényt. – Nem ébredtem tudatára azonnal, hogy az
Első Törvénynek kell engedelmeskednem, amíg meg nem fordultam és meg nem láttam
önt. Nem sérült meg?
Derec szaporán nyeldekelve rázta a fejét: – Nem...
nem.
A robot még mindig remegett és tétovázott. –
Igazolja magát, és közölje jöttének célját.
– Nevem Derec. Nincs semmi bajom, nem kell
rövidzárlatot okoznod magadnak. Ööö...
– Biztonsági Őr 1K nem értesített érkezéséről. Ez
tiltott terület. Mutassa az engedélyét!
– Nincs engedélyem. Már megyek is. – Derec sarkon
fordult, hogy távozzon, a robot azonban nem eresztette el a karját.
– Kérem vissza a kulcsot, amelyet a kezében tart.
Hirtelenjében semmilyen ellenérvet nem tudott kitalálni, így hát savanyú
mosollyal átnyújtotta a csillogó tárgyat. A robot átvette, aztán felnézett az
egyik képernyő villogó jelzésére.
– Lemegyünk a földszintre – közölte ellentmondást
nem tűrő hangon. – Úgy vélem, már észrevették az ön behatolását. Mindenesetre a
vészjelzés ezen az emeleten mindenkit arra kötelez, hogy jelentkezzék
Kulcsárnál.
– Hozhatnál magaddal egy kulcsot... – nyúlt ki a
robot háta mögül Derec. Ahogy számított rá, a gépember megragadta a karját. Ekkor
fájdalmat színlelt, és eltorzult arccal, színpadiasan vonaglani kezdett, amíg
hátat nem fordított a tálcának. Miközben a robot kitépte egyik kezéből a
kulcsot, gyorsan hátranyúlt a másikkal, és ismét a tenyerébe rejtett egy
ellenőrzött darabot.
A gépember szó nélkül kísérte ki Derecet a védőfal
mögül a biztonsági őr üléséhez. Miután belenyomta a székbe, ő maga valamilyen
rúdra állt, amely az ülés alól nyúlt ki. Megnyílt a padló, és együtt süllyedtek
le. Biztonsági Őr 1K Ariellel együtt Kulcsár asztalánál állt.
Még nem értek oda a vezérlőpulthoz, amikor a lány
kérdő pillantást vetett Derecre. A fiatalember alig tudott elfojtani egy
diadalmas mosolyt. A robotok érzékelői túlságosan finoman működtek ahhoz, hogy
nyomban észre ne vegyék, ha összejátszanak. Gyorsan elkapta tekintetét a
lányról.
Mielőtt Kulcsár megszólalhatott volna, Derec úgy
döntött, legjobb védekezés a támadás.
– Honnan tudtad, hogy odafönn vagyok?
– A saját vezérlőasztalom és a biztonsági őré is
érzékeli a hőfejlődést és a súlyváltozást minden egyes szinten. Nem vettem
észre rögtön az ön jelenlétét, mert a robotika törvényei által diktált
kötelességek megvitatása elvonta a figyelmemet – pillantott Kulcsár a
biztonsági őr és Ariel felé, majd odaszólt a robotnak, aki még mindig Derec
karját markolta. – Feldolgozó 12K, elengedheted. Jelentést kérek.
– Ez az ember a hátam mögé lépett, és az egyik
kész kulcsért nyúlt. Ezt kétszer megtette. Mindkét esetben visszavettem a
kulcsot, és visszatettem a helyére. Amikor első ízben értem tetten, nem
érzékeltem rögtön, hogy az Első Törvény vonatkozik erre az esetre. Csaknem
sérülést okoztam neki.
– Az önök kedvéért beszélünk fennhangon – közölte
Kulcsár Dereckel és Ariellel. – Az Első Törvénnyel kapcsolatos vitánkról önt is
tájékoztatnom kell, Derec. Nem esett baja?
– Ööö... nem. Minden rendben van. – Amint
Feldolgozó 12K szorításából megszabadult, kissé eltávolodott a robottól. A
kulcs hűvösen simult tenyerébe. Még jól emlékezett, hogyan működik. Óvatosan
körbeforgatta, és sorra megnyomta mindegyik sarkát. Egy nyomógomb ugrott ki az
utolsó sarok mellett, a kulcslemeznek a tenyere felé eső oldalán.
Most Arielnek is meg kellene fognia a kulcsot,
vagy legalábbis egymás kezét kellene tartaniuk, amíg megnyomja a gombot. A
robotok olyan szorosan vették körül őket, hogy nem mulaszthatták el a legelső
kínálkozó alkalmat. Bárhová kerülnek a kulccsal, erről a helyszínről
mindenesetre eltűnhetnek. Azt csak remélhetik, hogy a térgörbítő eszköz
biztonságos helyre szállítja őket. Aztán már törhetik a fejüket, merre
folytassák útjukat.
– Ariel azt állítja, hogy az Első Törvény esete
forog fenn – magyarázta Kulcsár. – Egyetért ön azzal, hogy itt a bolygón
ismeretlen emberek jelenléte veszélyezteti mindkettőjük testi épségét?
– Hát... – Derec megkönnyebbülten látta, hogy a
lány finoman bólint – hát... persze! Ebben biztos lehetsz. Fogalmunk sincs
arról, kik lehetnek.
– Önök nem bizonyították határozott veszély
fennforgását – figyelmeztette Kulcsár. – Tudna szolgálni olyan bizonyítékkal,
amelyet Ariel nem tárt elénk?
– Ööö... nem. – Derec fölhúzta a vállát, és
zavartan topogott. Kissé közelebb hajolt Feldolgozó 12K-hoz. Ahogy remélte, a
robot arrébb mozdult. Ekkor eléje lépett, így csupán Biztonsági Őr 1K állt már
Ariel között és őközötte. – De mindenben egyetértek vele – folytatta
határozottan. – Az emberek nagyon veszélyesek lehetnek. ... különösen az
idegenek. Sokkal biztonságosabb lenne a számunkra, ha elhagyhatnánk a bolygót.
– Több emberrel találkoznának a bolygón kívül,
mint itt – kezdte logikai okfejtését Kulcsár. – Legtöbbjük természetesen idegen
lenne az önök számára, ennélfogva az önök állítása szerint veszélyt
jelentenének önökre nézve. Itt viszont egy egész robottársadalom veszi körül önöket,
és nem engedi, hogy bántódásuk essék.
– Feltéve, hogy képesek vagytok megvédeni
bennünket – vetette közbe gúnyosan Ariel.
– Másutt – érvelt Kulcsár – csak magukra
számíthatnak, ha biztonságra vágynak.
– Fontold meg csak Ariel szavait! – ragadta meg
Derec a biztonsági őr előtt átnyúlva a lány karját, majd maga mellé húzta
Arielt. – Mindketten elszigetelten élünk itt... – Csak a figyelem elterelése
miatt beszélt, mert közben átölelte a lányt, annak bal karját hátrahúzta, aztán
mindkettőjük háta mögött Ariel kezét a kulcsra tette.
– Rajta! – kiáltotta diadalmasan, miközben egyik
kezével a kulcsot tartotta, a másikkal pedig megnyomta a gombot.
De nem történt semmi.
IDEGENEK A VÁROSBAN
Amikor visszatértek a lakásukba, Derec akkorát
rúgott a számítógép vezérlőasztala előtt álló székbe, hogy a szegény bútordarab
a padlón végigcsúszva az ágya mellett kötött ki.
– Ezek a rohadt, szemét, büdös, két lábon járó
bádogroncsok! Mi a fene történt az Első Törvénnyel? A kulcsokra nem vonatkozik
a parancsa?
– Nyilván nem – csitította Ariel keserűen. – Ha
igaz, amit Kulcsár mesélt, hogy a kulcsokat az emeleti berendezésben hangolják
be, és annak a típusú lénynek az utasítására működnek, amelyik behangolta őket,
akkor csak a robotoknak engedelmeskednek. És ha a robotok kézzel végzik a
beszabályozást, nyilván így teszik tönkre a mi számunkra a kulcsokat. Csak az
Első Törvény miatt hallgatták érdeklődve az érveimet, nem pedig azért, mert a
kulcsaik el tudnak szállítani minket bárhová.
– Őrületesen ostobán éreztem magam, ahogy nyomogattam,
és semmi sem történt. Ráadásul tüzetesen megvizsgálták a kupola falát, hogy
rájöjjenek, miként jutottam be. Persze megtalálták a cipőmet, és visszaadták. –
Lenézett a lábára: a két cipő most már tökéletes párt alkotott. – A fejemet rá,
hogy nem válik be még egyszer a trükk.
– Még szerencse, hogy csak kihajítottak bennünket.
Semmi büntetés vagy ilyesmi... – Ariel sóhajtott, és leroskadt a félrelökött
székbe. – Pedig milyen büszke voltam magamra, hogy addig szövegeltem, amíg nem
találkozhattam Kulcsárral.
– Legalább ennyi hasznát vettük az Első
Törvénynek. – Derec sétára indult körbe a szobában. – Pedig azt hittem, már
csak egy hajszál választ el bennünket a meneküléstől, és minden sikerül. – Egy
pillanatra megakadt, mert észrevette, hogy Ariel a székben előrehajolva tompán
mered a padlóra.
A lány felpillantott, és csüggedten bólintott.
– Figyelj, Ariel! – szólt oda Derec. – Nincs még
veszve minden. Úgy értem, nem adhatjuk fel. – Odahúzta a másik széket a
számítógép elé, és elgondolkodva nézte az üres képernyőt. – Nos, lássuk! Mi
legyen a következő lépés? – Ujjai táncolni kezdtek a billentyűkön.
A lány érdeklődve figyelte. – Feltehetően a
bolygón tartózkodó idegenek után kutatsz.
– Hát persze. Valahogy csak idekerültek, és akkor
mi is hasonló módon távozhatunk.
– Csak éppen egy tapodtat sem jutottunk előbbre a
keresésükben – sóhajtott a lány. – Mit csinálhatnánk még?
– Eddig csak ímmel-ámmal nyomoztunk. Úgy
képzeltem, Kulcsárra tehetünk föl minden tétet, ezért tartaléknak tekintettem a
többi embert. Itt az idő, hogy komolyan vegyük őket is.
– Remélem, ezúttal szerencsénk lesz. – A lány
hangja még mindig bátortalanul csengett, de közelebb húzta székét a
képernyőhöz.
– Ugyanazzal az adatkartotékkal kezdem, mint
korábban – magyarázta Derec. – Hé, mi a fene? Ez aztán nagy mázli!
– Tényleg? – nézett föl reménykedve a lány.
– Újból felbukkant több helyen az együtt utazó két
idegen.
– És mi van a harmadikkal?
– Róla nincs újabb adat. Remélem, nem történt
semmi baja. Kíváncsi lennék, ez a harmadik kapcsolatban van-e a másik kettővel,
vagy csak véletlenül érkeztek azonos időben.
– Ha egymástól függetlenül jelentek meg, akkor
kétféle módon is elhagyhatjuk Robotvárost.
– Nem rossz ötlet – helyeselt Derec. – Bízom
benne, hogy a harmadik csupán ügyesebben rejtőzik a másik kettőnél.
– Ezt hogy érted?
– Ha együtt érkeztek, a harmadik akár távozhatott
is újból azzal az űreszközzel, amelyet használtak.
– Jaj, Derec! Miért kell mindig a legrosszabbra
gondolni?
– Minden lehetőséget számba kell vennünk, nem
igaz? –Hátrafordult, és a lányra nézett. – Amellett mindenképpen előnnyel jár,
ha kapcsolatba kerülünk néhány emberrel. Előbb-utóbb valaki értünk jön. Az
idegenek nagy valószínűséggel olyan társadalomhoz tartoznak, ahol ismerik az
űrutazást, és nem olyan elszigeteltségben élnek, mint ezek a robotok.
– Tegyük fel, hogy ez az ábra. Akkor többet
tudhatunk meg róluk?
– Betáplálom a számítógépbe a rájuk vonatkozó
adatokat. Csak az a baj, hogy nem ismerjük ennek a bolygónak a világűrbeli
koordinátáit.
– Valószínű, hogy Avery doktor a forgalmas
útvonalaktól minél távolabb akarta felépíteni Robotvárost – töprengett Ariel. –
Anyám mindig emlegette, mennyire különc ez a pasas. Biztosan nem vezet el
mellettünk egyetlen állandó űrútvonal sem.
– De azt sem hiszem, hogy túl messze esnénk tőlük.
Ha Avery valóban nagyzási mániában szenvedett, akkor figyelembe kellett vennie
a tervezéskor, hogy könnyen megmutathassa sikereit másoknak.
– Anya szerette volna látni ezt a diadalt. Tudod,
mi az érdekes? Averynek rengeteg borúlátó alak véleményével kellett
szembeszállnia az Aurórán. Azt hiszem, tényleg szerette volna bebizonyítani
nekik, hogy meg tudta valósítani az álmait.
– Értem. Nem sok, de ezzel is kezdhetünk valamit.
– Derec összefoglalta a képernyőről leolvasható tájékoztatást. – Az Auróra
feltehetően a legközelebbi lakott bolygó, és csaknem bizonyos, hogy egyúttal a
legnépesebb is.
– Ha távozunk innen, éppen megfelel – bólintott a
lány. – Nekem is kell ennyi reménysugár.
– Hadd folytassam. Annyira kicsi az esélye annak,
hogy három ember szinte egy időben szállt le ide véletlenül két űrhajóval, hogy
nem is érdemes vele foglalkozni. Egy űrhajóval talán előfordulhatott, hogy
valamilyen mechanikai hiba vagy sérülés következett be rajta, de kettővel semmiképp.
Feltéve, hogy ez a bolygó tényleg közel van egy űrútvonalhoz... és ne feledkezz
meg arról, hogy mindez csak sejtés... azt a következtetést kell levonnunk, hogy
látogatóink szándékosan választották ezt a helyet.
– Őszintén szólva nem látom be, miért törné magát
bárki is, hogy épp ide jöjjön – jegyezte meg Ariel. – Itt nem lehet üzletet
kötni, és azt sem állíthatja senki, hogy ez a féktelen vidámság városa.
– Tudom. Ráadásul a kalandvágyó kereskedők
csapatostul jönnének, nem pedig egy, vagy két ember szállingózna erre.
– El nem tudom képzelni, mit kereshet valaki itt
egymagában – tépelődött a lány. – Ha nem volnék beteg, akkor is pánikszerűen
szeretnék szabadulni innen. Itt minden a robotok szája íze szerint történik.
– Gondolom, azt meg végképp kizárhatjuk, hogy
miattunk jöttek – fűzte hozzá Derec. – Hiszen senki sem szerezhetett tudomást
arról, hogy itt tartózkodunk.
– Szerintem sem – ingatta lemondóan a lány a
fejét, és szomorkásan mosolygott.
– Akkor nem marad más ok, csak maga Robotváros.
– De mondtam már, hogy Avery titokban tartotta
ennek a helynek a létezését. Anyám szerint ezt nagyon fontosnak tartotta az
öreg.
– Arról is beszéltél, hogy rég eltűnt. Ha tényleg
halott, hagyhatott–e hátra az irodájában olyan adatokat, amelyeket mások
megszerezhettek? Vagy valahol az űrben rejtette el titkát a halála előtt? És
egyesek talán ezeket az információkat használták fel, hogy idetaláljanak? Az
sem lehetetlen, hogy személyesen tért vissza.
– Egy ilyen fickóról minden elképzelhető – tette
hozzá a lány nyugtalanul. – Az viszont nem illik a jellemvonásai közé, hogy
többet áruljon el, mint amennyi a szándékában áll. Ezenkívül, ha valaki szert
tett Avery titkára, már sokkal korábban felbukkanhatott volna itt.
– Hacsak nem rejtőzött el ügyesen. Talán a robotok
most találkoztak vele először.
– Talán. – Ariel ránézett. – Gondolod, hogy
Averyről van szó?
– Nem hiszem. A megfigyelések ellentmondanak ennek
a lehetőségnek, hiszen Avery láthatatlanul belopakodhat az Iránytoronyban
berendezett irodájába. Szerintem a mi látogatóink éppolyan elveszettnek érzik
magukat, mint mi. Így ők menthetnek meg bennünket erről a kőgolyóról.
– Ők akarták mindenáron megtalálni Robotvárost –
mondta megvetően Ariel. – De hogyan találjuk meg őket mi?
– Bárcsak lenne már időm, hogy rendbe szedjem a
központi számítógép adatait. Így nem tudok kezdeni velük semmit, pedig most
igazán szükségem lenne rájuk.
– Azért megpróbálhatjuk, nem? – igyekezett a lány
lelket önteni Derecbe. – Nem adhatnál a komputeren keresztül olyan utasítást a
robotoknak, hogy keressék meg ezeket az embereket?
– Megpróbálhatom, de megint ugyanabba az akadályba
ütközünk. Az utasítások nem érnek el közvetlenül minden egyes robothoz, a
közvetítő üzengetés pedig hosszú időbe telik. És akkor még feltételeztük, hogy
Avery doktor nem táplált be a gépbe semmilyen ellenprogramot.
A lány nemet intett a fejével. – Ennél erősebb
volt az üldözési mániája! Ha annyira a szívén viselte, hogy ne szivárogjon ki
kedvenc Robotvárosának titka, arról is gondoskodnia kellett, hogy robotjai
szemmel tartsanak minden betolakodót.
– Annyit már most is tudunk, hogy néhány robot
jelentést tett emberek felbukkanásáról. Arra fogom utasítani az összes
gépembert, hogy hasonlóan cselekedjék, és... – Derec elbizonytalanodott. – Hát nem is tudom. Mintha egy helyben
topognánk...
– Mi a baj?
– Szóval nem vagyok meggyőződve arról, hogy sokra
megyünk vele. Ez csak egy hajszálnyival lesz több, mint amit már tudunk.
– Utasítjuk őket, és reménykedünk, hogy
tájékoztatnak minket – erősködött a lány. – Aztán majd kitalálunk valami mást.
Mi a rossz ebben?
– Jó, ez menni fog. Csakhogy igazából arra lenne
szükségünk, hogy a robotok föltartóztassák az idegeneket. Fogalmam sincs,
hogyan tehetnék ezt meg az Első Törvény megszegése nélkül.
– Nem függ ez a körülményektől? A robotok talán
rávehetik őket, hogy idejöjjenek. Hiszen csak attól kell tartózkodniuk, hogy
kárt tegyenek az emberekben. És ki tudja? Hátha az idegenek is látni akarnak
bennünket. Szerintem a gépemberek majd errefelé irányítják őket – nézett a lány
reménykedve Derecre.
– Akkor parancsba adom: ha bármelyik robot megtalálja
és azonosítja az idegeneket, lehetőség szerint ide kell kísérnie őket. A
törvények miatt ráérnek később is aggódni. – Sóhajtva letelepedett a székébe. –
Nem tudom, nem tudom – ingatta a fejét –, közelebb jutunk-e a megoldáshoz.
– Túl sokat gyötrődtünk már – élénkült fel Ariel.
– Tartsunk szünetet. Itt az idő, hogy harapjunk valamit.
– Brrr – rázkódott meg Derec. Mindketten
elnevették magukat. – Rendben van. Meg kell tömni a hasunkat, akármit ad ebédre
ez az elfuserált vegyi feldolgozó. Utána pedig... feltéve, hogy nem fordulunk
fel... biztosan boldogan rohanunk az utcára, hogy megkezdjük vég nélküli
vitáinkat ezekkel a konok robotokkal.
Ariel mosolyogva felállt. – Nem válogathat
uraságod. Eszi, nem eszi, nem kap mást!
Miután megebédeltek, újabb kalandozásra indultak,
hátha rábukkannak a városban bolyongó idegenek nyomára. Derec energikusan
vágott neki a keresésnek, mert szem előtt tartotta Ariel betegségét, ezért
érzékeltetni akarta a lánnyal, hogy most már egy percet sem vesztegethetnek el.
Ariel javaslatára egy idő után lassították az
iramot. Nem sokra mentek a rohanással a kutatásnak ebben a szakaszában. Már
korábban is rengeteg robotot riadóztattak, valamint rendelkezésükre állt az
idegenek korábbi felbukkanási helyszíneinek jegyzéke. Most csak annyit
tehettek, hogy összevissza járkálnak, hátha véletlenül ráakadnak az idegenekre.
Ám a felbukkanási helyszínek között nem volt semmilyen
logikai kapcsolat. Mivel a magányos utazóról egy idő óta semmit sem hallottak,
őt eleve kizárták most a keresésből. A másik kettőt viszont a robotok olyan
pontokon látták, amelyekből teljesen véletlenszerű útvonal rajzolódott ki.
Minthogy utoljára a város peremén találkoztak a
robotok a két idegennel, Derec és Ariel a földalatti egyik végállomásáig
utazott. A felszínre bukkanva ügyesen lestoppoltak egy ormótlan
folyadékszállító járművet, és csak akkor ugrottak le róla, amikor elkanyarodott
kifelé tartó útvonaluktól.
Gyaloglás közben első ízben pillantottak meg egy
hosszú, három részből álló gépvakondokot, amelyet a robotok arra használtak,
hogy a földalatti alagútrendszerét kiássa, és egy teljesen fölszerelt,
működőképes mozgófülke–hálózatot hagyott maga után. Ez a szakasz azonban most
használaton kívül pihent, mert nem kapcsolták hozzá ahhoz a főrendszerhez,
amely valahol másutt dolgozott, máskülönben a vakondok a kíváncsi tekintetektől
rejtve a föld alatt kúszott volna. Egy művezető robot tájékoztatása szerint,
akit megkérdezett Derec, ezzel a berendezéssel egyúttal érceket bányásztak
különféle szerkezeti anyagokhoz. Úgy tűnt, ez annak a vágathajtónak az egyik
változata, amelyet az aszteroidán látott. Az eredeti Kulcsot keresve ilyen
gépekkel rostálták át az Avery-robotok a kisbolygót, ahol Derec arra ébredt,
hogy nem emlékszik semmire. Ám a gépvakondok azokra a hatalmas építőgépekre is
hasonlított, amelyek döntő szerepet játszottak a város arculatának
kialakításában.
Számos létesítményt is láttak, amelyeknek építése
nemrég fejeződött be, vagy most is tartott. Az új épületek között a
Kulcsközpontra emlékeztető kisebb bronzszínű kupolák magasodtak. Az itt
szorgoskodó robotok közül azonban senki sem találkozott a gyanús idegenekkel.
A KIBORG
Jeff Leong kinyitotta szemét a sötétben, és
fogalma sem volt róla, hol van. De annyit megállapított, hogy legalább életben
maradt, és nem érez fájdalmat.
Kényelmesen feküdt a hátán. Látóterének bal
oldalán halvány színek vibráltak, valószínűleg egy képernyő jelei.
Feltételezése szerint valamilyen orvosi készülék lehetett, ezért felé
fordította fejét, miközben súlyos erőfeszítésre és kényelmetlenségre számított.
Mozdulata ehelyett könnyűnek és kellemesnek tűnt, noha az arca olyan huzalokra
nyomódott, amelyek a fejétől az oldalsó készülékhez vezettek. A szobában félhomály
uralkodott, így csak derengő körvonalakat látott, és persze a jelzőkészülék
képernyőjét. A váltakozó jelek semmit sem árultak el a számára, ezért
visszafordította fejét.
Kellemesen érezte magát. Ez eléggé érthetetlennek
tűnt.
Ő csak egyszerű utas volt a Kimbriel űrhajón, és
nem fogta fel pontosan, hogyan következett be a katasztrófa. A parancsnok a
fedélzeti hangszórókon át jelentette: műszaki hibát észleltek, de túl messze
kerültek az Aurórától ahhoz, hogy biztonságosan visszatérjenek, a hajózótiszt
viszont lakott bolygót fedezett fel a közelben, ezért mindent elkövetnek, hogy
egy mentőkapszulával leszálljanak rá.
Izgatottan figyelte az eseményeket. Bízott a
legénységben, és feszülten várta a kalandos leszállást az ismeretlen bolygón.
Jeff úgy vélte, most éppen ezen tartózkodik.
A helyiség túlsó végében kinyílt az ajtó, és egy
robot lépett be. Fény áradt a szobába, így Jeff meglátta, hogy látogatója
ismeretlen, kék bőrű, különleges típusú robot. A gépember odasétált a
műszerekhez, és gondosan tanulmányozta a kijelzőket.
– Hol vagyok? – kérdezte Jeff. Hangja kissé
furcsán csengett, de a beszéd nem okozott nehézséget a számára.
– Ön Robotvárosban, az 1. Emberkísérleti
Létesítmény 6. szobájában fekszik – válaszolta a robot.
– Robotvárosban? Melyik bolygón?
– A bolygónak is Robotváros a neve.
– És te ki vagy?
– Kísérleti Sebész 1.
– Hát akkor... láthatnám az orvosomat?
– Én kezelem önt, valamint Emberorvosi Kutató 1.
– Ő is robot? Legalábbis a nevéből ítélve...
– Igen. Mi az ön neve?
– Jeff Leong vagyok.
– Érzékeli még a sebesülését?
– Micsodát?
– Úgy értem... hogy van?
– Ó, pillanatnyilag egész jól. Csak a hangom
hasonlít egy repedt fazékra.
– Valóban megváltozott. Kérem, mesélje el, milyen
események következtében érkezett ide.
– Űrhajónkon valamilyen mechanikai hiba
keletkezett. Csupán kényszerűségből szálltunk le itt, de a mentőművelet nem
igazán sikerült. Emlékszem, a parancsnok figyelmeztetett minket, hogy erőteljes
ütközésre számítsunk.
– Milyen egyéb események vezettek az ön
leszállásához?
– Egyéb események? Nem tudok másról. Én csak utas
voltam. Hol vannak a többiek?
– Kötelességem tájékoztatni, hogy egyedül ön
maradt életben.
Jeff a mennyezetre bámult, és viharos érzések
kavarogtak benne. Nem számított erre a válaszra, mégsem érte meglepetésként. Szóval
az egész legénység és az összes utas katasztrófa áldozata lett – egyedül ő
maradt valahogy életben. Nem tudott könnyen napirendre térni efölött. Inkább
bűntudatot, mint szomorúságot érzett.
– A családjával vagy a barátaival utazott?
– Nem – suttogta. – Senkit sem ismertem a
fedélzeten.
– Mi volt az úticél?
– Az enyém, személyesen? Azért utaztam el
otthonról, mert egyetemre megyek. Egyébként az Aurórán lakom.
– Nem Robotvárosba akart jönni?
– Nem, egyáltalán nem állt szándékomban, amíg be
nem döglött az űrhajó. – Jeff felnézett a robotra. – Mi történt valójában?
– Az anyaűrhajó a légkörbe lépéskor felrobbant. A
mentőkapszula, amelyben ön és a többi utas foglalt helyet, a földet éréskor
zúzódott össze.
– Akkor piszok szerencsém volt, igaz? De most jól
érzem magam.
– Értesítettem az Emberkísérleti Csoport másik
tagját, Kutató 1-et, hogy közösen adjunk majd magyarázatot. Talán valóban
„piszok szerencséje” volt, ahogy mondja. Tényleg jól érzi magát?
– Persze. Felkelhetek?
– Megvizsgálta magát?
– Nem... miért, lehorzsolódott a bőröm, vagy mi? –
Kezét az arcához érintette, és valami szokatlan, kemény felületet tapintott. –
Maszk van rajtam? Esetleg kötés, vagy mi a nyavalya?
Sebész 1 szünetet tartott, miközben egy másik
robot lépett a szobába. – Bemutatom Emberorvosi Kutató 1-et. Betegünk neve Jeff
Leong.
– Üdv – köszöntötte Jeff óvatosan.
– Üdv – viszonozta Kutató 1 pontosan ugyanazzal a
hangsúllyal. – Sebész 1, mit mutatnak a műszerek?
– Mindent egybevetve, kitűnő állapotról
tájékoztatnak. Sebész 1 az ágy fejéhez sétált, és lenézett Jeffre, akit
szorongással töltött el a robotok számbeli fölénye es furcsa külseje. Jobban
örült volna egy valódi emberorvosnak.
– Kitűnően érzi magát? – érdeklődött Sebész 1.
– Hát... igen... bár van egy olyan sejtésem,
mintha befáslizott múmia volnék. Mi történt velem?
Kutató 1 az ágy lábához állt, és egyenesen Jeff
szemébe nézett. – Mivel a kísérlet sikerült, azt hiszem, megismertethetjük
önnel az igazságot anélkül, hogy nagyobb megrázkódtatás érné. Felülhet.
– Pompás. – Arra számított, hogy a segítségére
sietnek, ahogyan gondos orvosoktól és ápolóktól ez elvárható. A robotok azonban
nem mozdultak. Mégis minden erőlködés nélkül felült, miközben a képernyőket
tanulmányozó Kutató 1-et figyelte. Aztán lepillantott, és meglátta saját lábán
a kékes színű bőrt.
Először fel sem fogta ennek az értelmét. Azon
csodálkozott, miért burkolták be a lábát ilyen anyaggal. Amikor előrenyúlt,
hogy megérintse, észrevette, hogy a kezét és karját is ugyanabba az ismeretlen
kék gyurmába ágyazták. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés. Szemügyre
vette másik robotkarját és a mellkasát is. Páni félelem fogta el. Kék kezével
megkocogtatta a törzsét, majd végigtapogatta arcának új körvonalát.
– A műszerek nem jeleznek zavart – közölte Kutató
1. – Minden adat sikeres beavatkozásra utal. Ön most természetesen érzelmileg
felfokozott állapotban van. Ez a reakció normálisnak tekinthető.
Jeff visszahanyatlott az ágyra. A megjelenítők
fényei vibrálva jelezték az ütközést. – Robot vagyok. Nem hiszem el. Robot
vagyok!
– Szeretnénk, ha megértene valamit – kezdte
magyarázni Sebész 1. – Olyan állapotban találtuk, hogy az Első Törvény
értelmében kellett eljárnunk.
– Mit? Hogyan? Mi köze ennek az Első Törvényhez? Csak
nem képzelitek, hogy ezzel nem ártottatok nekem? Én élőlény vagyok, nem pedig
robot! – Jeff ismét fel akart ülni, de meggondolta magát. Nem érzett
fáradtságot vagy fizikai gyengeséget, mégis lemondott a mozdulatról, mintha
attól félne, valamiképpen kárt okoz magának ebben az idegen testben.
– Sérülten találtuk meg – vette át a szót Kutató
1. – Itt nem rendelkezünk kellő ismeretekkel az emberi mellkasban és hasüregben
elhelyezkedő szervekről. Orvosi könyvtárunk meglehetősen kusza és hiányos. Az
emberi idegrendszerrel kapcsolatos legújabb kísérletekről azonban találtunk
némi információt. Mivel nem engedhettük, hogy még súlyosabb károsodás érje, úgy
döntöttünk, hogy kísérleti tapasztalataink felhasználásával önálló élőlényként
óvjuk meg önt.
– Nem egészen értem – suttogta Jeff. – Ha lehetne,
világosabban!
– Átültettük az agyát egy humanoid robotba, mert
nem tudtuk helyrehozni az ön testét.
Jeff behunyta szemét, és egy ideig mereven feküdt.
Aztán ismét felnézett, és mogorván rászólt Kutató 1-re: – Mit csináltatok a
testemmel?
– Lefagyasztottuk. Korlátozott ismereteink alapján
úgy véljük, nem sérült meg helyrehozhatatlanul. De nem tudjuk, hogyan lehetne
ismét működőképessé tenni. Rendelkezik ön olyan orvosi gyakorlattal, amelynek
révén segítséget nyújthatna testének kijavításában?
–Én? Én csak egy kamasz vagyok, aki egyetemre akar
járni. Fogalmam sincs ezekről a dolgokról. Legalábbis nem tudok annyit, amennyi
információra szükségetek lenne.
– Kizárólag ennek a programnak a végrehajtására
hoztuk létre ezt a csoportot – magyarázta tovább Sebész 1. – Nincs tudomásunk
arról, hogy bárhol sikerrel hajtottak volna már végre ilyen átültetést.
– Remek – jegyezte meg Jeff gúnyosan.
– Nem látszik túlzottan elégedettnek – hajolt fölé
Sebész 1. – Kételkedik abban, hogy az adott körülmények között ezzel a
megoldással okoztuk önnek a legkisebb károsodást?
– Nem... nem. Hiszek nektek. Csak... nem akarok
robot lenni! – Hirtelen felült, és kirángatta testéből a vezetékek
csatlakozóit. – Nem fogjátok fel? Nem vagyok többé önmagam! Nem vagyok Jeff
Leong.
A robotok rezzenéstelenül álltak.
– Az igazság ennél árnyaltabb – kezdte óvatosan
Kutató 1. – Az ön személyisége az agyában lakozik. Hacsak az ütközéstől
elszenvedett megrázkódtatás miatt nem vesztette el emlékezetét, egyénisége
változatlan.
– De ez nem én vagyok... megváltozott a külsőm.
Nem ismerek magamra. – Feltartotta két kezét, és a robot orra előtt lengette.
– Sok szempontból – próbálta megnyugtatni Sebész 1
– az ön új robotteste sokkal hatékonyabban működik, mint kocsonyás emberi
sejttömege. Elvileg örök életű, mert bármikor megjavítható, feltéve, hogy agya
nem szenved sérülést. Csupán a központi idegrendszere öregszik, ám ez is
eszményi tápanyagellátásban és védelemben részesül. Ön most sokkal erősebb,
érzékelői pedig kifinomultabbak, mint korábbi érzékszervei.
– Igazán megnyugtató. Mennyi ideig kell még itt
rostokolnom a kórházban?
– Robotteste kitűnő állapotban van. Ön nincs ágyhoz
kötve – világosította fel Sebész 1. – Csupán néhány egyszerű motorikus
vizsgálattal szeretnénk választ kapni arra a kérdésre, vajon tökéletes-e az
összeköttetés agya és teste között. Kérem, álljon fel.
Jeff óvatosan átlendítette lábát az ágy szélén, és
talpra állt. – Eddig semmi gond.
– Sarkait zárja össze, két lábfejét fordítsa
kifelé, fejét pedig hajtsa hátra! Így! Most nyújtsa előre a karját! Érintse meg
két kezével fölváltva az orrát.
Jeff engedelmeskedett.
– Nagyon jó – mondta elégedetten Sebész 1. –
Kutató 1?
– A megjelenítő képernyők tanúsága szerint a
robottest megfelelően működik. Valamivel több helyre lesz szükségünk, hogy
próbára tegyem a főbb mozgatóidegeket. Azt javaslom, menjünk ki az épület elé.
Jeff kisétált velük a szobából, aztán végigballagott
a folyosón. Tulajdonképpen nem mozgott esetlenül, de valahogy túl magasnak és
súlyosnak érezte magát. Odakint szinte elvakította a nappali világosság, szeme
azonban rögtön alkalmazkodott a fényerőhöz. Sebész 1 észrevette Jeff apró
megtántorodását.
– Az ön szeme szélesebb elektromágneses
hullámtartományt érzékel, mint az emberi látószerv. Ugyanez vonatkozik többi
érzékelőjére is. Ön most éppen azt tapasztalta, miként szűkül be önműködően
robotszemének rekesznyílása, hogy zavartalanul körülnézhessen. Ennek éppen az
ellenkezője történt, amikor teljes sötétségben ébredt fel nem sokkal ezelőtt.
– Kitűnő – jegyezte meg Kutató 1. – A reakciói
ezek szerint önműködőek. Már csak néhány vizsgálatot végzek.
– Előbb hadd kérdezzek valamit – vágott közbe
Jeff. – Voltaképpen most mihez kezdjek?
– Amihez kedve van – közölte habozás nélkül Kutató
1. – Nem támasztunk önnel szemben igényeket, csak amilyen feladatokat reánk
rónak a törvények és saját programozásunk. Ez azonban robottársadalmunk gondja,
nem az öné.
– De... mi lesz az egyetemmel? Nem állíthatok be
így... Még azt sem fogják tudni, ki vagyok! Többé nem Jeff Leongnak látszom...
nincs ujjlenyomatom, retinaképem és semmi olyan egyéni jellegzetességem,
amelynek alapján azonosíthatnának.
– Ha valahol őriznek felvételt az agyhullámairól,
azok révén megállapíthatják személyazonosságát – tájékoztatta Sebész 1. –
Semmiféle űrhajót nem tudunk azonban a rendelkezésére bocsátani.
Jeff hirtelen feléje fordult. – Úgy érted, foglyul
estem ezen a bolygón?
– Nincs űrhajónk – erősítette meg Kutató 1.
– De... várjunk csak! Én nem maradhatok itt!
– Nem tartjuk vissza – mondta mentegetőzve Kutató
1. – Ha kifejlesztünk valaha olyan eszközöket, amelyekkel megjavíthatjuk az ön
emberi testét és visszafelé is elvégezhetjük a szervátültetést, akkor ezt meg
is tesszük. Ha sikerül űrhajót szereznie, senki sem állja útját.
– Hogyan maradhatnék itt? Semmi keresnivalóm ezen
a bolygón!
– Kérem, őrizze meg nyugalmát. Miután elvégeztük
mozgatóidegeinek vizsgálatát, bemutatom annak a robotnak, aki a feladatok
szétosztását végzi Robotvárosban. Bizonyára talál olyan tevékenységet, amelyet
élvezni fog.
– Hé, álljon meg a menet! – Jeff hátat fordított
Kutató 1-nek, de a két robot megragadta a karját. – Hé! – Oldalra perdült, és
ezzel kiszabadította mindkét karját. – Engedjetek el!
– További vizsgálatokat kell végeznünk, hogy
adatokat kapjunk a közérzetéről – közölte szigorúan Kutató 1.
– Nézd, én csak... engedj már! – Újból kirántotta
a karját Sebész 1 kezéből. – Figyeljetek rám! Ember vagyok... és azt mondom,
hagyjatok békén! Második Törvény, emlékeztek? – Új lábait félszegen rakosgatva
elindult, de fél szemmel figyelte a többieket.
– Nem engedhetjük, hogy kárt tegyen magában –
figyelmeztette Sebész 1. – Az Első Törvény a Második fölött áll. Jöjjön vissza.
– Elindult Jeff után.
A fiú futásnak eredt.
Azon kapta magát, hogy egy széles főúton rohan,
ahol szinte alig közlekednek járművek. Néhány gyalogos robot kitért az útjából.
Sejtelme sem volt róla, hová szalad, de egyedül akart maradni, hogy átgondolja
helyzetét.
Két pár dobogó lábat hallott a háta mögött, és
meglepetten vette észre, hogy éles robotikus hallásával pontosan meg tudja
különböztetni a két robot csattogó talpainak zaját. Hangosan szólongatták, de
nem dühösen, mint az emberek. Csupán azt próbálták megértetni vele, hogy még
tart a kísérlet, megsérülhet, és jobb, ha megáll. Jeffhek persze esze ágában
sem volt megállni, üldözőinek hangja éppenséggel a menekülésre ösztönözte.
Más robotok azonban meghallották a kiáltozást, és
megpróbálták feltartóztatni. Jeff egypárat félrelökött, és azok között is
áttört, akik nyújtott karral közeledtek felé. Ezek aztán valamennyien
bekapcsolódtak az üldözésbe, feltehetően az orvosi csoport felhívására, amely
szerint Jeff megszegheti az Első Törvényt. Más robotok nyilván ugyanígy vetik
majd utána magukat, mert a magyarázatot ráérnek később is meghallgatni.
Lendületesen befordult az egyik sarkon, és egy
apró mellékutcában futott tovább. Kellemesen érezte, miként válik mozgása egyre
olajozottabbá. Robotteste gyorsan és kifogástalanul működött. Nem éppen
futóversenyre tervezték, de a teljesítményére nem lehetett panasza. Ahogy
fokozatosan hozzászokott idegen testéhez, növelte sebességét, és már kisebb
akadályokat is átugrott.
Csak hát sajnálatos módon az üldözői is robotok
voltak.
Rohant tehát tovább.
CSATANGOLÁS AZ UTCÁKON
Derec és Ariel egy újabb építési terület apró
töltése mellett állt meg pihenőre. Ameddig elláttak, úgy tűnt, Robotváros
sugárirányban terjed szét a középpontból, ők pedig eddig az építkezés szélén
sétáltak körbe, hogy kérdezősködjenek az útjukba kerülő robotoktól, ám eddig
csak egy kis ívet jártak be.
– Ezzel nem megyünk semmire – fakadt ki Derec.
Leheveredett a törmelék közé, és hátát a lejtőnek vetette.
– Hogyhogy? – A lány óvatosan megvizsgálta,
mennyire sima a töltés oldala, aztán ő is hátradőlt. – Mivel nem megyünk
semmire? A pihenéssel vagy a kérdezősködéssel?
– Most, hogy említed, egyikkel sem – felelte
fanyarul Derec. – De arra céloztam, hogy mennyire ötletszerűen szólítjuk meg a
robotokat. Ezrével dolgoznak itt, és nemigen veszik szemügyre a környezetüket,
hacsak nem tartozik ez is a feladatukhoz.Túlságosan elmerülnek a munkájukban.
– Nem tudok jobbat kitalálni – hunyta le a szemét
a lány. – Sajog a lábam. Nem szoktam hozzá, hogy ennyit gyalogoljak.
– Nekem se jut eszembe semmi. Pedig kell lennie
más módszernek is. – Átnézett a túloldalra, ahol egy művezető robot egy óriási
szerszámrobot munkáját irányította. – Mindenütt ez a hihetetlen szervezettség!
És semmi sem vész kárba.
A szerszámrobot egy fúvókás végű kart emelt a
magasba, és sűrű, ragadós folyadékot permetezett a simára gyalult talajra.
Amikor a folyadék a szilárd felülethez ért, a hidraulikus nyomás hatására
tovább örvénylett, és szétkúszott bizonyos irányokba. A további permetezés
során a folyadék szilárd alapozássá vált, aztán falak emelkedtek belőle a
magasba, miközben szabadon maradt egy ajtónyílás.
Ariel kinyitotta a szemét. – Megkérdezted a
robotot, hogyan működik ez a permet? Én éppen egy másikat faggattam, így nem
hallottam a beszélgetéseteket.
– Nem értettem az összes részletet, de arról van
szó, hogy minden molekula külön programozást kap. Pontosan tudják, merre kell
szétáramlaniuk folyadék alakjában, hogy mindegyikük elérje előírt helyét. Akkor
aztán szorosan összekapcsolódnak a szomszédos molekulákkal.
– Éppen úgy működnek, ahogyan ez az egész város –
mondta elgondolkodva Ariel. – Kivéve minket meg a látogatóinkat. Mi nem illünk
bele a mechanizmusba. Ebben az egyben hasonlítunk az idegenekre, akárkik
legyenek is.
– Igen – jegyezte meg Derec fáradtan. – Megint
erre jön egy szállító jármű. Ha jól látom, egy humanoid vezeti. Megzavarom a
napját, és felteszem neki a szokásos kérdéseket.
Feltápászkodott, és amint az előtte elterülő
hulladéktelepen botorkált keresztül, ráébredt, hogy alig maradt jártányi ereje.
A szemét gondosan feltornyozott, hatalmas kúpokban sorakozott körülötte,
itt–ott azonban elszórt alkatrészek jelezlek újabb halmok kezdetét. Bosszús
csodálattal vette észre, hogy a hulladékban már nem ismerhetők fel a különféle
építési, gépészeti és elektronikai alkatrészek. Semmi kétség, ezeknek az
Avery-robotoknak szinte a vérében van a takarékos technika.
Rég megtanulta, hogyan zökkentse ki munkájukból a
gépembereket. Most is először odakiáltoua, hogy ő ember, és ezzel felkeltette a
robot érdeklődését, aztán ráparancsolt, hogy hagyja abba a munkát. A gépember
utasította a szerszámrobotot – ebben az esetben a szállító járművet –, hogy
álljon meg. Derec kérdezősködése ezúttal hasznosnak bizonyult.
– Igen, nemrég láttam két nem bennszülött egyént –
nézett le a robot a jármű magas vezetőfülkéjéből.
– Azonosítsd magad! – utasította Derec izgatottan.
– 9. osztályú Járművezető 214 vagyok.
– Milyennek látszottak az idegenek? És mit
csináltak?
– Egyikük robot volt, de nem válaszolt
üdvözletemre a komkapon keresztül. Valószínűleg más hullámhosszon állt a vevője
vagy hibásan működött. Testének méretei és arányai sem tűntek ismerősnek.
– És a másik?
– Azt nem láttam világosan. Nem tűnt magasabbnak
egy méternél, de ez csupán közelítő érték. És négy végtagja volt.
– Egy gyerek! – kiáltott fel Derec. – Egy robot és
egy kiskölyök. Különös... Beszéltél velük?
– Nem. Amikor elindultam feléjük, sietve távoztak.
– Mit csináltak éppen, amikor észrevetted őket?
– Sétáltak.
– Hallottad őket beszélgetni? Vagy találkoztál
olyan robotokkal, akik szót váltottak velük?
– Nem.
– Ide figyelj... Miért próbáltál kommunikációs kapcsolatba
lépni velük?
– Szokatlan külsejük miatt. Arra gondoltam,
felajánlom a segítségemet, ha szüksége van a robotnak valakire, aki elkíséri
egy javítóműhelybe.
– Jelentetted az esetet a központi számítógépnek?
– Igen.
– Mikor és hol történt?
– Két nappal ezelőtt. Az időpont...
– Ennyi elég. És hol? – Derec szélesen
elmosolyodott a válasz hallatán. Ez a megfigyelési esemény nem szerepelt a
számítógép által adott jegyzéken. Közben Ariel is csatlakozott hozzájuk, míg
Járművezető 214 az esemény városi koordinátáit sorolta. A robot ezután
folytatta útját.
– Kezdetnek nem rossz – lelkesedett Derec. – Az
esemény két napja történt, de legalább hiteles.
Elmesélte a részleteket a lánynak.
– Egy gyermekgondozó és egy kiskölyök – tűnődött
hangosan Ariel. – Talán egy bajba jutott űrhajóról szálltak le életmentő
kapszulával, vagy valami hasonló történhetett. Ennek a városnak a közlekedési
hálózatán azonban bárhová elkeveredhettek azóta.
– Valahol csak el kell kezdenünk. Gyere! – Derec
elindult a város szívébe vezető legközelebbi főútvonal irányába.
Ariel sietett utána. – Nem látszik túl szerencsés
ötletnek, hogy odamenjünk. Azóta már rég továbbálltak.
– Ugyan! Hosszú idő óta ez a legjobb nyom –
mordult rá Derec. – Miért akadékoskodsz folyton?
– Nem erről van szó.
– Hát miről? – érdeklődött türelmetlenül Derec. –
Nem akarod elhagyni ezt a bolygót? Inkább feladnád?
– Még mit nem! Szó sincs róla.
– Akkor hát rajta! – Derec kissé letörten indult
el, mert ráébredt, hogy a lánynak igaza van. Itt a város szélén semmire sem
jutottak a nyomozással, és a két nappal korábbi megfigyelés is reménytelenül
gyenge támpontot ígért.
Egy ideig szótlanul bandukoltak egymás mellett,
aztán megálltak a sugárút szélén. Közlekedés sehol, amíg a következő építkezési
anyagszállító konvoj el nem indul üresen a városba. A robotok alaposan
megtervezték és pontosan üzemeltették ezeket a járatokat, mert a járművezető
gépemberek munkája túlságosan értékes volt ahhoz, hogy időt és energiát
pazaroljanak a szükségtelen fuvarokra.
Miután Derec kicsit lecsillapodott, újból
megszólalt: – Talán a két megfigyelés mégis elárul valamit. Szerintem a
látogatók a városon kívül értek földet, aztán keresni kezdtek, nem is tudom,
mit... föltehetően ételt és szállást. Az első megfigyelésre itt a város szélén
került sor régebben, a másodikra pedig két napja, beljebb. Ha tehát valamilyen
okból a város közepe felé mentek, talán most is ott tartózkodnak.
– Így is óriási ez a város – csóválta kétkedve a
fejét Ariel. Aztán hirtelen elakadt a lélegzete. – Ez az, Derec! – tört ki belőle.
– Mit fognak enni?
– Hát... kapnak majd egy vegyi feldolgozót a
robotoktól...
– De fognak tudni róla? Honnan sejtenék, hogy mit
kell kérniük? Ezenkívül a robotok azt várták tőled, hogy oldj meg a számukra
egy rejtélyt, ezért különleges elbánásban részesültünk.
– Lehet, hogy igazad van. Ha azonban a robotok
tudomást szereznek a gondjukról, az Első Törvény értelmében segítséget
nyújtanak nekik. – Piszkálta Derec hiúságát, hogy ez nem neki jutott eszébe. –
Ami azt illeti, bizonyára ez az egyetlen város a világon, ahol nincs egyetlen
nyomorult étterem sem.
– Ez az első igazi nyom – jelentette ki izgatottan
a lány. – Amikor visszatérünk az alagútrendszerbe, elválunk egymástól. Én
megkeresem a legutóbbi megfigyelés helyét, és körülnézek, találok-e a közelben valamilyen
élelmiszerraktárt vagy vegyi feldolgozót.
– Azt hittem, semmire sem tartod ezt a kétnapos
eseményt.
– Ó, Derec, hagyd már abba a nyűgösködést! Neked
vissza kell menned a számítógéphez, hogy kinyomozd, merre találhatnak valami
élelmet. Ilyen módon két szálon is eljuthatunk az idegenekhez.
– Jó, ezen nem is érdemes vitatkozni. Most jut
eszembe, ha nem találtak semmilyen táplálékot, rossz bőrben lehetnek. Nem
hagyhatjuk, hogy itt pusztuljanak el. – Derec új erőre kapva intett a lánynak,
hogy kövesse.
– Csak nem fogjuk gyalog megtenni az utat a
legközelebbi alagútmegállóig? – méltatlankodott a lány, aztán elmosolyodott. –
Viszont öröm látni, hogy visszatért a régi lelkesedésed.
Gyalogoltak egy darabig, mire felvette őket egy
városba tartó jármű. Ahogy Ariel javasolta, az alagútrendszerben elváltak.
Derec hazament a lakásukba a számítógéphez, a lány pedig felkereste a
Járművezető 214 által megjelölt helyszínt.
Derec boldogan telepedett le a képernyő elé. Végre
új megközelítési módot találtak. De nem feledkezett el arról, hogy ez a
jelentés eltűnt valahol a központi komputerben. Azzal kezdte, hogy lehívta az
emberi táplálkozásra alkalmas készletek jegyzékét. A képernyő tanúsága szerint
az egyetlen leltár azokat az anyagokat tartalmazta, amelyeket a saját vegyi
ételfeldolgozójuk őrzött. Így hát akár éhen maradtak a látogatók, akár nem,
erre semmilyen nyom nem utalt a számítógépben.
Derec tudomása szerint Robotvárosban nem tanyázott
semmiféle állat, így még a legkétségbeesettebb ember sem tudott leölni egyet,
hogy éhségét csillapítsa. Talán egy rendkívül tehetséges illető képes lenne
építeni vegyi ételfeldolgozót a robotok segítsége nélkül, ám akkor is szereznie
kellene hozzá megfelelő alkatrészeket. És a készülék meg akkor sem szolgáltatna
ételt bizonyos nyersanyagok nélkül.
Abból kiindulva, hogy a látogatók a városon kívül
értek földet, és ott jutottak be a külvárosba, ahol Ariellel együtt első
alkalommal jártak, Derec eléggé szorosra vonhatta a kutatási területet. Újból
megkérdezte a számítógépet, láttak-e a robotok bármilyen idegent ebben a
körzetben. Semmi sem derült ki. Ugyanazt az eredményt kapta, amikor az idegenek
leszállási helye iránt érdeklődött.
Derec most már egyet tudott csak biztosan: a
számítógép alkalmatlan a keresésre. A vegyi feldolgozóról és az élelmiszerekről
talán pontos választ adott, az idegenek azonban mégis itt tartózkodtak, ami azt
jelentette, hogy egy űrjárművel szállhattak le valahol a bolygón, ez az eszköz
azonban minden valószínűség szerint ismét a magasba emelkedett. Ennek pedig valahogyan
nyomának kellett maradnia.
De hol? Semmi sem jutott az eszébe. Sóhajtva
felállt, és ténferegni kezdett a kis szobában. A számítógép cserbenhagyta, jobb
lett volna Ariellel tartania.
Nem féltette különösebben a lányt, hiszen egy
robotot és egy kisgyermeket kerestek. Azonkívül Ariel tud vigyázni magára.
Mégis megváltozott a viselkedése a lánnyal szemben, amióta tudomást szerzett
betegségének súlyosságáról. Ariel nem látszott többé annyira félelmetesnek,
noha még mindig magabiztosabbnak tűnt Derecnél. Amióta elárulta, milyen súlyos
beteg és Derec karjaiban zokogott, a fiatalember növekvő aggodalommal figyelte
minden lépését.
Jelenleg úgy látszott, jól érzi magát. Derec
kíváncsi lett volna, mi történne, ha elmondaná a lánynak, mit érez iránta.
Biztosan kinevetné...
Állkapcsán megfeszültek az izmok, amikor
elhatározta, hogy bebizonyítja: ki tud csikarni valami hasznos felvilágosítást
a számítógépből. Újból leült, és sorra vizsgálta az adattár címszavait, ami
csak eszébe jutott a világűrrel kapcsolatban: jelentések csillagászati
megfigyelésekről, űrhajók érkezéséről, távozásáról, elhaladásáról... és még mi?
A számítógép nem tudott róla, hogy a közelmúltban
bármilyen űrhajó leszállt vagy lezuhant volna a bolygóra. Arról sem őrzött
adatot, hogy bárki látott volna egy talajon pihenő űrjárművet. A csillagászati
megfigyelések között nem szerepelt, hogy bármilyen keringő űreszközt észleltek
volna. Azt a következtetést kellett levonnia, hogy vagy a központi számítógép
távérzékelői mondták fel a szolgálatot, vagy az adatok vesztek el benne
valamilyen módon.
Az ételek – jutott eszébe újból. A látogatóknak
szükségük van tápanyagokra. Még mindig ez tűnt a legígéretesebb nyomnak.
Ariel kilépett az alagútmegállóból a felszínre, és
minden nehézség nélkül megtalálta a látogatók utolsó felbukkanásának
helyszínét. Csak azt nem tudta eldönteni, mit tegyen ezután. Ott állt a város
közepén, és a mozgójárdákon meg a járműveken robotok áradata hömpölygött el
mellette, pedig ez csak mérsékeli forgalomnak számított.
– Lássuk csak, mit is tennék, ha élelmet keresnek?
– gondolkozott hangosan. – Minden bizonnyal kérdezősködnék.
A robotok most is konok egykedvűséggel haladtak el
mellette. A kellemes épületek is ezt a hatékony egyszerűséget tükrözték. Ilyen
környezetben egyetlen idegen sem számíthat rá, hogy talál valami ennivalót,
tűnődött magában a lány.
A legközelebbi robotot a következőképpen
szólította meg: – Ember vagyok, választ akarok kapni néhány kérdésemre. Állj
meg!
A robot engedelmeskedett.
– Láttál errefelé egy robotot egy embergyerekkel?
– Nem.
– Tudod, hol szerezhetek élelmet?
– Élelem. Ez az emberek energiaforrása, ugye?
– Igen. Bizonyos vegyi eljárásokkal kell
elkészíteni.
– Nem ismerem ezt a témakört. Azt sem tudom, hol
lehet ilyen tápanyagokat találni. Sürgősen szüksége van energiára?
– Nekem nem – rázta a fejét Ariel –, de annak a
kis emberkének egy bizonyos robot társaságában valószínűleg igen. Sőt szinte
biztos! Meg kell találnom őket, mielőtt a gyermek éhen hal, mert elfogy az
energiája.
– Akkor ez az Első Törvény hatálya alá tartozik.
Segítek megkeresni őket.
– Azonosítsd magad! –
Ariel hirtelen rájött, hogy ezzel az érveléssel Robotváros összes gépemberét
mozgósíthatja.
– Küldönc Művezető 139 vagyok.
– A küldöncök felügyeletét látod el? Mi a
dolgotok?
– A küldöncök olyan szerszámrobotok, amelyek apró
tárgyakat juttatnak el különleges helyekre. A holmik és a távolságok változók.
– Rendben van. Figyelj rám! Nem kell miattam
félbehagynod a munkádat. Csak tájékoztasd a többi humanoid robotot, akivel
feladatod teljesítése közben találkozol, hogy az Első Törvény értelmében
segíteniük kell egy robot társaságában tartózkodó embergyermek megtalálásában
és egy magányosan bolyongó másik ember felderítésében.
– Értettem.
– Azt is mondd meg nekik, hogy eközben Dereckel,
vagy velem, Ariel Welshsel ne foglalkozzanak.
– Értettem. Komkapon lépek kapcsolatba a többi
robottal.
– Remek! Ezt rögtön el kell mondanom Derecnek. –
Sarkon fordult, és sietve indult az alagútmegálló felé.
MAGÁNYOSAN A TÖMEGBEN
Jeff többször is nyugtalanul hátrapillantott, mire
megállapította, hogy lerázta üldözőit. Vaktában futott, ügyesen cikázott az
útjába kerülő robotok, járművek és epületek között, minden újabb utcasarkon
befordult, míg végül lelassított. Nem kapkodott levegő után, nem érzett
fáradtságot, de elvesztette tájékozódását, és úrrá lett rajta a félelem.
Voltaképpen fogalma sem volt róla, hova igyekszik,
és egyáltalán miért eredt futásnak. Most azonban egyedül szeretett volna
maradni. Óvatosságból szemmel tartotta a mellette elhaladó robotokat, de azok
ügyet sem vetettek rá. Nyilván az orvosi csoport sem rendelte el a körözését,
vagy nem tudtak olyan jellegzetes személyleírást adni róla, amelynek alapján
azonosítani lehetne Valamelyest jobb kedvre derítette a gondolat, hogy nem kell
minden percben a meneküléssel törődnie. Az emberek hiányától viszont újból
elkedvetlenedett.
Az egész helyzet annyira valószerűtlennek tűnt.
Képtelenség, hogy ő, Jeff Leong, a tizennyolc éves fiú, akit nemrég vettek fel
az egyetemre, Auróra lakosságának egészséges és hétköznapi tagja... robot
legyen!
Lépésben folytatta útját. Utcákon sétált végig,
sarkokon fordult be, aztán belebotlott egy mozgójárdába és rálépett. Nem tudta,
hová, nem tudta, miért utazik, így egy idő után a mozgójárda mentén gyalogolt
tovább.
Érzékei először zavarosan működtek. Szeme nemcsak
fényérzékenyebbé vált, hanem sokkal szélesebb színképtartományt fogott át.
Olyan hullámhosszúságokat is észrevett – ezeket szintén színekként látta –,
amilyeneket sohasem tapasztalt azelőtt, és megnevezni sem tudta őket, ami
alaposan elbizonytalanította. így hát fokozatosan megtanulta, hogyan zárja ki a
nemkívánatos hullámhosszúságok többségét. Ugyanez történt a hallásával is.
Kezdetben olyan éles volt, hogy a hangok valóságos kakofóniája árasztotta el a
fülét. Figyelmének összpontosításával azután sikerült tompítania
hallásélességét arra a szintre, amelyet kellemesen elviselhetőnek tartott már.
Nyugtalanította képzeletét, milyen új képességekkel rendelkezik még, ehhez
azonban előbb meg kellett tanulnia, hogyan szabályozza gondolati úton testének
minden porcikáját.
Ebben a séta is segítette, mert egyre alaposabban
megismerte új testét. Finoman és zökkenőmentesen működött, nem lehetett rá
panasza. Hamarosan azt a következtetést szűrte le, hogy már feltűnés nélkül
mozog a többi, valódi robot között.
Igyekezett higgadtan végigtekinteni az elhaladó
gépembereken, de közben azonosítójeleiket kutatta. A robotalakok kétségtelenül
eltértek egymástól, különösen a nem humanoid egyedek, amelyek a munkájukhoz
szükséges szerszámokat magukkal hordták. Néhány jellegzetes, de nagyon finom
alaki eltérés ismétlődését is megfigyelte számos humanoid roboton.
Feltételezte, hogy ezek olyan apróbb műszaki tökéletesítéseket, javításokat
jeleznek, amelyekre különféle időpontokban került sor. Ha tényleg van a
robotokon valamilyen szemmel látható azonosítójel, még túlságosan idegenül
mozgott köztük ahhoz, hogy ezeket felfedezze.
Lassan ráébredt, hogy egy meghatározott irányban
halad. A járókelők áramlása egyre sűrűbbé vált, talán mert a lakott terület
központja felé tartottak. Szemmel láthatóan valamennyi robot figyelmét a saját
feladata kötötte le, így Jeff egyre határozottabban érezte, hogy könnyen
elrejtőzhet a tömegben.
De nem akadt semmi dolga, és azt sem tudta, merre
menjen.
Messze előtte a robotok tömegén át egyszer csak
feltűnt egy fiatal lány vagy asszony, amint kilépett egy föld alá vezető kapun.
Jeff izgatottan meggyorsította lépteit, és oldalra hajolt, hogy jobban kilásson
két robot között. Amikor azok ránéztek, riadtan kiegyenesedett.
Észrevette, hogy a sétáló lány távolodik tőle. Ha
nem akart feltűnést kelteni, ugyanolyan közömbösen kellett viselkednie, akár a
körülötte mászkáló robotoknak. Megnyújtotta lépteit, és a lány üldözésébe
fogott anélkül, hogy testbeszéde bármit is elárult volna ebből.
Nem messze előtte a lány szóba elegyedett egy
robottal. Jeff egyre lassabban közeledett hozzá, majd úgy helyezkedett el, hogy
a háttal álló lány ne vehesse észre. Emberi mértékkel jókora távolság
választotta el őket egymástól, egy pillanattal később azonban annyira növelte
fülmikrofonja érzékenységét, hogy könnyen hallgatózhatott.
– Azonosítsd magad! – hallotta a lányt.
– Alagúti Művezető 41 vagyok – felelte a robot.
– Az én nevem Ariel. Kérlek, tájékoztass másokat
is arról, hogy az Első Törvénnyel kapcsolatos kötelezettségről van szó, amint
az előbb ismertettem.
– Hogyne – válaszolta szolgálatkészen Alagúti Művezető
41. A robot távozott, Ariel elindult. Aztán észrevette, hogy Jeff figyeli,
ezért megállt mellette.
– Az Első Törvényről van szó? kérdezte a fiú. Továbbra is robotnak
akarta álcázni magát, amíg nem tud meg többet a lányról.
– Igen – bólintott Ariel. – Két embert keresünk,
akik valószínűleg éheznek Robotvárosban. Egyikük gyerek, és egy robot
társaságában bolyong, másikuk magányos. Az Első Törvény megköveteli, hogy
valamennyi robot segítséget nyújtson keresésükben.
– Természetesen – ismerte el Jeff, mert hirtelen
rájött, hogy ez a parancs rá nem vonatkozik. Neki emberi agya van, a törvények
betartására pedig csak a pozitronikus agy készteti a robotokat. Ha azonban
felfedi ezt, személyazonossága nyomban lelepleződik bárki előtt, aki tudomást
szerzett már a szervátültetésről és későbbi szökéséről.
– Bárhol látod őket, jelentsd a központi
számítógépnek! – folytatta Ariel. – Lehetőleg úgy tartóztasd fel őket, hogy ne
sértsd meg a törvényeket. Aztán majd adunk nekik enni.
– Értettem – bólintott Jeff. Lázas igyekezettel
kutatott valamilyen kérdés után, hogy többet megtudjon a lányról, de ne
kockáztassa saját leleplezését.
– Azonosítsd magad! – utasította a lány.
– Hát... Alagúti Művezető 12. – Nem
kockáztathatta, hogy csak úgy kitaláljon valamit, aminek alapján könnyen rájön
a lány a csalásra. – Tudja róluk, hogy kicsodák?
– Nem. Miért? – A lány meglepve nézett rá. –
Egyszerűen leszálltak valahol, és bejöttek a városba. Ha összeakadsz velük,
elsősorban az űrhajójukról kellene kifaggatni őket.
– Miért?
– Hogy kiderüljön, hol található most ez a jármű,
esetleg milyen sérülést szenvedett... – Tűnődve hajtotta félre a fejét. – A
többi robot közül egyik sem tett fel ilyen kérdéseket.
Jeff ismét pánikba esett, legszívesebben elfutott
volna, de nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy menekül. Ezért arra
kényszerítette magát, hogy nyugton maradjon, és kitaláljon valamilyen
magyarázatot.
– Közöld, miért ilyen eltérők a válaszaid!
Sejtette, miért váltott át a lány kérdezősködésből
utasításba. A Második Törvény értelmében válaszolnia kell, vagy lelepleződik.
Ám olyan ritkán fordulnak elő emberek ebben a hátborzongató városban – ezt az
egyet biztosan tudta –, hogy nem lesz túl gyakran kitéve ilyen tortúrának.
– Nem tudom megítélni mások válaszait – mondta,
gondosan megválogatva a szavait. – Az enyémek azon az óhajon alapulnak, hogy
további információkat kapjak a hatékony segítés érdekében.
– Akkor jól van. – Úgy látszott, a lány elfogadta
a magyarázatot. A további kérdések megelőzésére Jeff kezdett el érdeklődni. –
Miért fontos a jármű?
– Talán ez az egyetlen használható űrhajó a
bolygón. Ha egyáltalán működik. De most mennem kell, hogy tájékoztatást adjak
bizonyos új adatokról. Te pedig add tovább, amit hallottál! – A lány búcsút
intett, és elsietett.
Jeff szinte fizikai fájdalmat érzett a vágytól,
hogy a nyomába eredjen. De nem merte megkockáztatni, hogy másként viselkedjen,
mint egy hozzá hasonló robot. Addig figyelte a lányt, amíg az be nem fordult
egy sarkon, aztán odarohant, és tekintetével követte, amíg a robotok tömege
lassan el nem nyelte alakját. Végre kapcsolatba kerülhetett egy emberi lénnyel,
ráadásul ez a lány még csinos is volt.
Határozottan visszakívánta emberi testét.
Azzal az űrjárművel lehetne kezdeni valamit...
Megléphetne vele a bolygóról, bár nem hagyhatja itt a testét. Jobban teszi, ha
abban távozik, mivel a robotok nyújtják az egyetlen reményt, hogy visszafelé is
elvégezhetik az agyátültetést. Aztán eszébe jutott, amit az orvosi csoport
közölt vele: több ismeretet kell szerezniük az emberi szervezetről. A lányé
bizonyára jobb állapotban van, remek modell lenne.
Fellelkesülve indult el abban az irányban, amerre
a lány távozott, szívesen kockáztatta volna már, hogy elárulja magát... Ám
egyszer csak meglepetten vonta össze szemöldökét – legalábbis gondolatban, mert
halvány fogalma sem volt róla, milyennek látszik ilyenkor egy robot arca.
Az nyilaik belé, hogy mit is tett valójában. Miért
hagyta faképnél az orvosi csoportot? Hiszen csak néhány további vizsgálatot
akartak végezni rajta. És miért titkolózik? Talán Ariel örömmel segítene neki.
Eszébe sem jutott ez a lehetőség. Mintha láthatatlan ködben tapogatózna, amióta
csak magához tért.
Nem látta már a lányt, de...
Egy kéz nehezedett a vállára. Kirántotta magát a
fogásból, és egy házfal felé hátrált. Egy robotot pillantott meg, aki hamarosan
utolérte.
– Azonosítsd magad! – szólította fel a robot. – Én
Járdafenntartó Művezető 752 vagyok.
– Én meg... Alagúti Művezető... ööö... 12.
– Alagúti 12, hibás a komkap készüléked? Többször
próbáltam kapcsolatba lépni veled, minthogy mozdulatlanul álltái. De nem adtál
választ.
– Nem, mert... nem vettelek.
– Akkor tájékoztatlak, hogy jelentkezned kell egy
javítóműhelyben. Ám igazából azért próbáltam érintkezésbe lépni veled, hogy
közöljem: az Első Törvény értelmében segíteni kell két emberen, aki bajba
jutott Robotvárosban.
– Tudok róla – felelte Jeff óvatosan.
– Kitűnő. De látom, a beszéded is akadozó, Ez a
tünet talán összefügg komkapod hibájával. Elkísérlek a legközelebbi
javítórészlegbe, nehogy egy további üzemzavar megakadályozzon ebben téged.
– Ó... nem... megtalálom magam is. – Jeff a falnak
támaszkodott. – De azért köszönöm.
– Alagúti Művezető 12, viselkedésed további
működési rendellenességekre utal. Elkísérlek. Eltévesztheted az utat.
Jeff elfordult, és sietve távozott. – A Harmadik
Törvény megszegése! – kiáltotta utána a robot. Nem hagyhatod hogy sérülést
szenvedj!
Futó lépteket hallott a háta mögött, mire ő is
rohanni kezdett. Az előtte sétáló robotok egyszer csak valamennyien rászegezték
tekintetüket, és közösen igyekeztek elállni az útját. Járdafenntartó Művezető
752 nyilván komkapjeleket küldött a közelében tartózkodó összes robotnak.
A föld alá vezető bejáratok egyike éppen balra
helyezkedett el. Ennek közelében két robot állta el Jeli útját. Feléjük
szaladt, és úgy tett, mintha arra készülne, hogy rájuk veti magát. Mindkettő
önműködően megmerevedett az ütközésre számítva, Jeff azonban ügyesen megkerülte
őket, és berobogott a föld alá vezető kapun.
Azon kapta magát, hogy a lejárón szalad, és kis
híján felborult, amikor a súlya elindította a járszalagot. Ilyen módon sebesen haladt
lefelé, majd amikor visszanyerte egyensúlyát, leszaladt az utasfülkék
szintjére. Nyomban átlátta működésük lényegét, mivel a robotok a dobogókon
állva siklottak el mellette. Ahogy belépett az egyik fülkébe, még nem sejtette,
miként kell irányítania, de valahogy mégis elindította. A válla fölött
hátrapillantva nyugtalanul látta, amint egy seregnyi üldöző robot hasonló
fülkéket foglal el mögötte.
Hamar rájött, hogy az irányítás hangparanccsal és
a kezelőpult billentyűinek kombinációjával egyaránt működik, nem ismerte
azonban sem az állomások nevét, sem a számozását, sőt a város térképét sem
tudta elképzelni, így az egyik megálló olyan volt neki, akár a másik. Üldözői
persze gyorsan és pontosan kezelték a járműveket.
Kísérletképpen megszólalt: – Gyorsulj! – A dobogó
fokozta sebességét, de érzékelni lehetett, hogy nem akarja veszélyesen
megközelíteni az előtte haladó fülkét. Így legalább az üldöző robotok sem
tudják beérni! A nyomában utazhatnak, de csak akkor vethetik rá magukat, amikor
kilép a fülkéből...
Hacsak nem állítják le az egész rendszert
valamilyen vészkapcsolóval.
Soha nem kapnak el, gondolta Jeff elszántan. Ha
ismét kikeveredik az alagutakból, előnyt élvez majd üldözőivel szemben, mert
erejük és reflexeik azonosak, ám Robotváros lakói nincsenek hozzászokva a
verekedéshez. Biztos volt benne, hogy iménti csele is ezért bizonyult
sikeresnek: a gépemberek arra számítottak, hogy ugyanolyan ésszerűen
viselkedik, mint egy közönséges robot, még ha „elromlott” is.
Persze nyomban megdermednének, ha elárulná, hogy ő
ember. Az Első Törvény értelmében nem lenne joguk hozzá, hogy kárt tegyenek
robottestében, a Második szerint pedig engedelmeskedniük kellene neki.
Leleplezésével azonban kiszolgáltatná magát az orvosi csoportnak, és erre a
rabszolgaságra egyáltalán nem vágyott.
Megcsóválta a fejét, mert igazából nem értette,
miért nem akar az orvosok kezére kerülni. Miért? Hát mert veszélyesek,
riasztóak... bizonyos szempontból. Mindenesetre engem nem fognak elcsípni,
gondolta magában.
– Állj meg a következő megállónál! – szólt oda a
fülke vezérlőpultjának.
A dobogó engedelmesen siklott félre a legközelebbi
kitérőnél, Jeff pedig leugrott róla. Ezúttal felkészült a járszalag
bekapcsolódására, ráadásul teljes erejéből futott rajta fölfelé, hogy fokozza
sebességét. Odakinn az utcán nem sok robotot talált. Üldözői persze bármelyik
pillanatban mozgósíthatják valamennyit, hogy csatlakozzanak a hajtóvadászathoz.
Futás közben befordult egy sarkon, hogy eltűnjön
az alagút-megállóból kiözönlő üldözői elől. Hatalmas szállítóeszközök
befogadására alkalmas kapu előtt találta magát. Kapkodva keresgélni kezdte
oldalt a vezérlőgombokat, aztán rájött, hogy valószínűleg odabenn is egy
robotcsapat tartózkodik. Üldözői viszont bármelyik másodpercben megláthatják.
Riadtan kémlelt körbe.
Egyszer csak a kapu melletti falon megpillantott
egy széles, kerek nyílást, amelyet körcikkelyes csúszólemezek zártak. Egyetlen
érintésére felnyílt a rekesznyílás, és rögtön látta: ez egyszerű szemétledobó.
Gyorsan hátat fordított neki, négykézlábra ereszkedett, terpeszben becsúsztatta
két lábát, majd szétfeszítette két karját is, nehogy a sima falú csövön
lecsússzon a gyűjtőtartályba.
Sikerült ügyesen megtámaszkodnia, amikor a feje
fölött bezárult a rekesznyílás. Csattogó léptek közeledtek, majd tétovázó,
csoszogó, dobogó lábak zaja hallatszott. Üldözői nem beszéltek egymással,
komkap készülékükön tartották a kapcsolatot. Jeff türelmesen várt, hátha jönnek
még.
Oxidált fémek és sűrű olajok átható szagát érezte,
meg valami enyhe illatot, amit nem ismert lel. Emberi orral bizonyára egyiket
sem érzékelte volna. A robotok csak szervetlen hulladékot hagytak maguk után,
így megkímélték a bomló szerves anyagok átható és undorító bűzétől.
A szó szoros értelmében nem fáradt el, ám valahogy
mégis úgy érezte, szokatlanul sok energiát vesztett, gyakorlatilag tehát
kimerült. Amikor már percek óta nem hallotta a robotok fémes zörgését, egyetlen
érintéssel szétnyitotta a fedőt, és kimászott. A környék éppoly elhagyatottnak
tűnt, mint korábban.
– Jól átverted őket! – szólalt meg hangosan, alig
titkolt büszkeséggel. Kikocogott a sarokra, és szétnézett az utcán. Néhány
robot sétált el mellette, de a forgalom meglehetősen gyérnek mutatkozott. – Ez
az, hapsikáim! Most jön a nagy próba! Megint felismertek-e, vagy sem?
Séta közben kihívóan nézett az elhaladó robotok
szemébe. Egyikük sem törődött vele. Ha nem fedezhető fel rajta semmilyen
megkülönböztethető jegy, üldözői végképp elvesztették a nyomát azzal, hogy
kiszökött látókörükből. A komkap szempontjából is láthatatlanná vált! Nemcsak
azért, mert nem tudja fogni a hullámokat, hanem őt sem tudják bemérni egy
óvatlan rádióadása révén. Éppen a komkap magyarázza, miért tartották
szükségtelennek a robotok, hogy külső azonosítójegyeket alkalmazzanak.
Így hát Jeff eltűnt a tömegben.
A gondolatra kissé elmosolyodott, legalábbis
belülről.
Aurórát főként a Földről származó amerikaiak
utódai népesítették be. A fiú ősei kínai amerikaiak voltak, ezek a családok
elszórtan éltek a bolygón, és számuk szerény százalékot tett ki a teljes
lakossághoz képest. Jeff abban a tudatban nőtt fel, hogy bárhová megy, mindenki
rögtön észreveszi külsején a szembeszökő különbséget. Ugyanerre számított,
amikor útra kelt az egyetemre, noha most már nem mert volna fogadni rá, hogy
oda is ér.
Első ízben fordult elő vele, hogy azokhoz
hasonlít, akik elsöprő többségben lakják ezt a bolygót. Ez meglepő élmény volt
a számára – gyakorlatilag újfajta nézőpont. Robotként nemcsak a teste, hanem az
életmódja is gyökeresen különbözik majd az emberekétől.
Mit kezdjen hát új testével és új életével? Korai
lett volna válaszolnia erre a kérdésre, azt azonban világosan látta: senki sem
ismeri többé a külsejét, és senki sem foghatja el...
Talán kezdhetne valamit ezzel az ajándékba kapott
névtelenséggel.
SÜLT SZALONNA
Derec beletúrt tüskés hajába, és mogorván meredt a
számítógép képernyőjére. Talán túlságosan kimerült ahhoz, hogy figyeljen. Abban
reménykedett, csak ez az oka a sikertelenségének. Ha nem, akkor azért nem
boldogul a számítógéppel, mert már mindent kipróbált. Meghökkenve egyeneseden
fel székében, amikor Ariel beviharzott a lakásba.
– Mire jutottál? – nézett reménykedve a lányra.
– A változatosság kedvéért szereztem egy kis
segítséget – közölte sugárzó arccal Ariel. – Előbb szaladok a tisztálkodóba,
aztán mindent elmesélek.
Derec kínosan érezte magát, hogy ő semmi
újdonsággal nem szolgálhat, ám türelmesen kivárta, amíg a lány visszatér.
– Valaki segít nekünk? Kicsoda? Hogyan intézted
el? – Igyekezett palástolni irigységét.
– Éppen beszélgettem az egyik robottal, amikor
eszembe jutott egy jó érv. Több robotnak is elmondtam, hogy eltévedt emberek
bolyonganak Robotvárosban, és éhen halhatnak. Az Első Törvény értelmében a
robotok kötelessége a segítségnyújtás. – Sóhajtva roskadt le a székébe. –
Annyit talpaltam már, hogy egy egész napra is sok, de legalább valami eredményt
könyvelhetek el.
– Hála az égnek! – Derec boldogan hátradőlt
székében, és így ürügyet talált munkája megszakítására. – De mi lesz a
robotokkal? Nem tiltakoztak, hogy abba kell hagyniuk teendőiket?
– Éppen arra figyelmeztettem őket, hogy csak
dolgozzanak tovább zavartalanul, de tartsák nyitva a szemüket, ha
felbukkannának valahol az emberi látogatók. Ó... és persze azt is közöltem
velük, hogy szóljanak más robotoknak is.
– Ez aztán kitűnő ötlet! Így legalább nem érzik,
hogy munkájuk ellentétbe kerül az Első Törvény alkalmazásának eléggé gyenge
késztetésével. Azt is megparancsoltad, hogy tegyenek majd jelentést a központi
számítógépnek?
– Természetesen. Bár ahogy elnézem – a lány gúnyos
mosollyal a vezérlőasztal felé biccentett –, a te „irodád” nem áll éppen a
helyzet magaslatán.
– Jó, elismerem. Ha bekerül egy jelentés az
adattárba, még nyitott kérdés, megtalálom-e – vont vállat zavartan Derec. – De
legalább növekednek az esélyeink.
– Én mindenesetre siettem, hogy elújságoljam,
milyen ragyogó érvet találtam a robotok mozgósítására az Első Törvény révén.
Minthogy segítenek a keresésben, nem kell többé térdig járnunk a lábunkat a
városban. És te? Jutottál valamire?
– Hát... nem. Nem igazán. – Derec sóhajtott, és
fáradtan tekintett a képernyőre. – Számos területet kizártam, ahol nem lehet
élelemhez jutni. Kiderült, hogy a víztároló környéke az egyetlen hely, ahol
ehető és egyéb növények találhatók nagyobb mennyiségben. Az idegeneket azonban
nem látták ezen a környéken.
– Talán nekünk kellene ott körülszimatolnunk.
Mindenesetre az ott dolgozó robotokat is bevonnánk a keresésbe az Első Törvényre
való hivatkozással.
– Ártani nem árthat. Pillanatnyilag hullafáradt
vagyok, semmilyen tervet nem tudok kiagyalni – ásított Derec.
– Holnap is ráér. Miről kaptál még tájékoztatást a
komputertől? Vagy ez minden?
– Nem, egyáltalán nem – tiltakozott Derce. – Az.
is biztos, hogy az egyetlen vegyi ételfeldolgozó a mi birtokunkban van.
Korábban ezt csak gyanítottam, most azonban igazolódott a sejtésem.
– És ezzel mire jutottunk?
Derec elnyomott egy újabb ásítást, és az órájára
nézett. – Először is arra, hogy kikészültem. – Belefáradtam az örökös vitába,
gondolta magában, mialatt kikapcsolta a számítógépet.
– Nincs még túl késő, de én is elnyűttnek érzem
magam. Ezenkívül a robotok segítségével akkor is történhet valami, ha nem
gyötörjük magunkat szüntelenül a kereséssel.
– Bekapok valamit, aztán ágyba zuhanok – közölte
Derec, majd felállt, és a vegyi ételfeldolgozó gombjain végigzongorázta a
belépési kódot. – Te is kérsz?
– Mi mást tehetnék? De torkig vagyok már ezekkel
az utánzatokkal. Voltaképpen teljesen mindegy, mit tömök magamba. Kettőt
csináltass abból, amit magadnak kérsz!
– Mindjárt elkészül.
A lány éppen Derec felé tartott, amikor hirtelen
elakadt a lélegzete, meggörnyedt, szeme kidülledt, és kezét a hasára
szorította.
A fiatalember átkarolta, és gyengéden leültette az
egyik székbe. – Mi bajod van? Segíthetek?
– Nem, köszönöm – suttogta rekedten Ariel. Még
mindig görcsösen hajolt előre. – Egy perc múlva minden rendben lesz. –
Tekintetét mereven a padlóra szegezte, miközben halottsápadt arcán
verejtékcseppek gyöngyöztek.
Derec hátrább húzódott, de ugrásra készen figyelte
a lányt. Amikor a feldolgozó csengője jelezte, hogy elkészült az étel,
tányérokat vett elő és megterített. Leült a székébe, hogy zavarát palástolja a
lány előtt, ám annyira aggódott, hogy egy falat sem ment le a torkán.
Végül Ariel kiegyenesedett, és mélyet lélegzett.
Jól vagyok már – suttogta erőtlenül. Arca fénylett a verejtéktől. Elmúlt. Egyél
csak, ne várj rám!
Derec megpróbálta óvatosan megfogalmazni kérdését:
– Nem lehet, hogy csak valami... természetes dolog?
– Hát persze! – A lány halvány mosolyt erőltetett
az arcára. – Csak múló rosszullét. Az egész napi lótás-futástól kimerültem, és
ma még nem is ettem. Ez minden.
Derec bólintott. Egyikük sem hitte el. A lány
betegségével azonban nem tudtak mit kezdeni. Attól semmi sem lesz jobb, ha
bevallják, hogy baj van. A tehetetlenség érzése szinte mázsás súllyal préselte
székébe a fiatalembert. Szótlanul meredt a lányra.
Ariel maga elé húzta tányérját, és mindketten
némán enni kezdtek.
Derec végül is nem vonult el aludni. Inkább
elmosta az evőeszközöket, eltörölgetett, és befejezte a kisebb házimunkákat
azalatt, amíg a lány fenn maradt. Segíteni akart neki, ha újabb szédülési roham
fogná el. Ariel azonban összeszedte magát.
Végül lepihent, mert megérezte, hogy addig Derec
sem tér nyugovóra. Aztán a fiatalember is ledőlt, de nehezen jött álom a
szemére. Ahogy feküdt a sötétben, a rettenetes rejtélyen rágódott: legalább egy
űrjármű leszállt valahol a bolygón, ők azonban képtelenek megtalálni. Pedig ha
Ariel nem kap valahol orvosi segítséget...
Nem is merte folytatni a gondolatot... Hogyan
bukkanjanak rá az űrjárműre, ez volt most a kérdés. Nyugtalanul forgolódott,
majd elszundított. Álmában sovány árnyalakok rohantak előtte sebes mozgójárdák
során, de nem tudta elérni őket, mert hosszú éhezésük ellenére fürgén és
könnyedén illantak tova.
Reggel arra ébredt, hogy kellemes és ismerős
illatok szállnak felé a szomszéd szobából. Csak nem a vegyi
ételfeldolgozójukból áradnak ezek? Meghallotta Ariel sürgölődését, és ez még
jobban felébresztette kíváncsiságát. Amikor kinyitotta hálószobája ajtaját, a
lány a vegyi feldolgozónál állt, és derűsen fordult felé.
– Nézd, mit hoztam ki belőle! – tartott eléje egy
tányért mosolyogva.
Derec kiemelt egy hosszú, vékony szeletet, és
leharapta a végét. – Mmm... sült szalonna!
– Csak szalonnautánzat. De valószínűleg
egészségesebb az igazinál. Már órák óta fenn vagyok, és arra gondoltam,
megpróbálok kísérletezni ezzel a masinával. – Elnevette magát. – Azóta a
hulladékhasznosító megállás nélkül nyeli el a sikertelen kombinációkat. Eddigi
ételeink közül ez a legtökéletesebb változat.
– Óriási! Ez ugrasztott ki az ágyból. Micsoda
illat! Lehet még kapni belőle?
– Semmi gond. – A lány beütögette a recept kódját
a feldolgozóba. – Ínycsiklandó illat, igaz?
– A robotoknak fogalmuk sincs az ételek
finomságáról. Nem akarom hibáztatni őket, de azért... a fene egye meg! Képzeld
el, mit mulasztottunk miattuk! Ha egy igazi városba kerülünk, az lesz az első
dolgom, hogy a változatosság kedvéért a legízletesebb ételt rendelem magamnak.
Mondjuk, egy forró Kobe-hússzeletet Magellán-körítéssel és egy korsó
jéghideg...
– Ez az, Derec! Az illat! – A lány úgy fordult
hátra, mintha darázs csípte volna meg, arca ragyogott az izgalomtól. – Hát nem
érted?
– Mit?
– Idecsalogathatjuk az éhes idegeneket. Ha
bekapcsoljuk a szagelszívó ventilátorát, különféle ételek illatát szórhatjuk
szét. Rájöttünk, hogy éheznek, nem igaz? Hiába kerestük őket mindenfelé, nem
találtunk rájuk, és most már a robotok kutatnak helyettünk. Gyakorlatilag egész
reggel különféle ételek illatát bocsátottam ki a város levegőjébe. Még
hatásosabb lesz a csalétek, ha tudatosan látunk munkához.
– Baj nem lehet belőle – helyeselt Derec
tartózkodóan. – Sőt... beválhat! Valamit még én is segíthetek ebben. – Befalta
a maradék sült szalonnát, és leült a számítógéphez. – Az illatok nem jutnak
túlságosan messzire, mert gyorsan szétoszlanak, de betáplálok róluk egy
tájékoztatót a központi komputerbe. A gép majd figyelmezteti a robotokat, hogy
ezek az illatok emberek számára ehető ételeket jeleznek. Így ha látogatóink
kérdezősködni kezdenek, hozzánk kell irányítaniuk őket.
– Én pedig megpróbálom még jobban megszervezni ezt
az illathíradót – lelkesedett a lány. – A fehérjék, szénhidrátok és más
alapanyagok százalékos arányának módosításával egymás után változtatom
körforgásszerűen az ételeket, elvégre nem sejthetjük, melyik illat hat a
legcsábítóbban az idegenekre.
– Ha tényleg éheznek, akkor nemigen válogatnak, de
rád bízom. Lássunk munkához!
Ariel remekelt: beütögette a különféle ételek
összetételét, és a kész terméket az elszívó alá tette, amíg az ki nem hűlt.
Mire az egyik étel elvesztette illatát, két újabb állt készenlétben. Az egyiket
– esetleg mind a kettőt – rögtön az elszívó ventilátora alá csúsztatta, aztán a
korábbit újból felmelegítette. Amikor a tányérokon már alaktalan csomóvá
aszalódtak az ennivalók, a maradékot belekaparta a hulladékhasznosítóba, és egy
új étel kódját ütötte be a feldolgozóba.
Derec egy időre megszakította a sorozatot, és még
több szalonnát kért. Leállította a szellőző működését, mert még nagyobb
fordulatszámot akart kisajtolni a ventilátorból, ez azonban nem sikerült. Így
jórészt továbbra is a véletlenben és a robotok segítségében bízhattak.
Maradék idejét Derec a központi számitógép
adatkezelésének egyszerűsítésére fordította. Nem jutott már eszébe semmi,
hogyan találhatna egyéb táplálékforrásokat a komputer segítségével, így hát a
lány tervébe vetették minden bizalmukat. Az alkony közeledtével azonban
nyugtalanság fogta el Derecet. Majd szétfeszítette a cselekvési vágy, de nem
volt mit tennie. A terv egyszerűen azon alapult, hogy türelmesen várnak, amíg
nem csábít hozzájuk valakit az ételek illatorgiája.
– Ezeknek a vackoknak a többsége büdös –
panaszkodott Ariel. Új tálat tett a szagelszívó alá, és megmosta a kezét. –
Igazából ez a szalonna a legsikeresebb. Most pedig szünetet tartok, és leülök.
– Arról volt szó, hogy csábító illatokat állítasz
elő – kuncogott Derec. – Azt akarjuk, hogy idejöjjenek, nem azt, hogy
megbetegedjenek...
– Na most aztán elég! Meg akarod próbálni? –
mordult rá a lány.
– Tessék, ismerd ki magad ezeken az ostoba
kódjelzéseken! Vagy állj itt türelmesen, és szívd be a leégett kotyvalékok
füstjét!
– Hé, ne vedd a szívedre! Ez csak tréfa volt.
– Jó kis tréfa! Nem sok hasznodat vettem eddig.
– Ó, igen? Gondolom, amióta csak együtt vagyunk.
Talán elvégeztél volna helyettem minden feladatot a számítógépeken is?
– Nem ezt mondtam, tudod jól.
– Nem vagyok biztos benne. Lehet, hogy azt
gondolod: én csak egy léhűtő vagyok. Már nem akarod, hogy átrendezzem a
számítógépet a korábbi kívánságodnak megfelelően?
– Csak azért duzzogsz, mert nekem jutott eszembe
tegnap, hogy az Első Törvényt alkalmazzam, ma pedig az, hogy az ételek
illatával csalogassuk magunkhoz az idegeneket. – Ariel szembefordította székét,
és lovagló ülésben telepedett rá. – Ismerd el!
– Ez nem ilyen egyszerű. Azt mesélted, hogy
kalandokra vágytál. Nem ez volt az egyik oka, amiért elhagytad az otthonod?
– Az egyik – felelte a lány fagyosan.
– Csak éppen nem keveredtél olyan mulatságos
kalandokba, mint amilyenekre számítottál, igaz? Még a Rockliffe űrállomásról
való menekülésünk is izgalmasabb volt, mint ez a mostani helyzet. Nap mint nap
a robotokkal kínlódni! Inkább munka, mint szórakozás!
– Beteg vagyok... nem emlékszel? – jegyezte meg a
lány csendesen.
Derec zavartan vette le tekintetét Arielről. A
múlt éjjel tapintatból kerülték ezt a szót. És most az indulatosságával mindent
elrontott.
– Ez a számítógépmunka az idegeimre megy –
jegyezte meg szintén halkan. – Én... úgy látszik... nem tudok véghezvinni
annyit, amennyit szeretnék.
– Így vagyok ezzel én is. Rengeteg a dolgunk, és
semmi sem segít.
– És olyan dühítő a várakozás, nem igaz?
– Igen – bólintott a lány. – Itt kell rostokolnunk
egész nap, hátha felbukkan valaki. És még azt sem tudjuk pontosan, hány
kilométeres körzeten belül bolyonganak az idegenek. Elvileg bárhol
tartózkodhatnak a bolygón. – Átölelte a széket, és arcát a támlára fektette.
– Változatosabb lenne az életünk, ha kidugnánk
innen az orrunkat – próbált lelket önteni belé Derec. – Ha legalább egy sétát
tennénk. Hatalmas ez a város, és szinte alig láttunk még belőle valamit. Tudod,
ha nem törnénk magunkat annyira, hogy megszabaduljunk innen, sokkal
érdekesebbnek találnánk ezt a helyet.
– Azt hiszem, tényleg jót tenne nekem most egy kis
séta – mondta elgondolkodva a lány. – Ha magadra vállalod az első műszakot, talán
elszakadhatok egy időre ettől az ételfeldolgozótól. – Nem lehetett ráfogni,
hogy túl fürgén áll fel. – Mit szólsz hozzá?
– Rendben. Amíg sétálsz, figyeld meg, milyen
messziről érezni az illatokat!
– Jó. – Ariel visszakacsintott az ajtóból. – Ha
tényleg büdös van odakinn, majd kíméletesen értesítelek.
TÖRVÉNYEN KÍVÜLI ROBOT
Jeff nem fáradt el, csak elálmosodott. Élettani
ismeretei hiányosak voltak ahhoz, hogy magyarázatot találjon erre, de
feltételezte, hogy emberi agya miatt még szüksége van alvásra. Az éjszaka
közeledtével egyre sürgetőbbé vált, hogy olyan zugot keressen, ahol
zavartalanul aludhat.
A város nyüzsgése éjszaka sem hagyott alább, ez
azonban nem veszélyeztette Jeff biztonságát. A robotok városában nem kellett
tartania semmiféle bűnténytől, igy számára bármilyen hely elfogadhatónak
látszott, ahol nem ébresztik fel. Ám attól félt, akaratlanul is felhívja magára
a figyelmet, ha huzamosabb ideig mozdulatlan marad. Nem szerette volna, ha egy
vagy két robot fölmarkolja, és elcipeli a legközelebbi javítóállomásra csak
azért, mert nem ad életjelt magáról.
Amíg ezen töprengett, megtanult egy s mást
robotszemének működéséről is. Ahogy alkonyodott, pupillája ugyanúgy tágult ki,
mint egy emberi szembogár. Szeme lassan alkalmazkodott a sötétséghez, ha nem is
teljes mértékben. Noha Robotvárosban létezett közvilágítás, a lámpák nem
árasztottak olyan fényességet, mint Auróra általa ismert városaiban. Mire
beállt a sötétség, rájött szeme korlátozott alkalmazkodásának titkára is.
Éppen egy burkolólapokkal kirakott tér szélén járt
abban reménykedve, hátha talál egy zárt helyet, ahol egyszerűen megállhat –
támaszra nem volt szüksége –, és magányosan álomba merülhet. Amint a tér távoli
szélét fürkészte a sötétben, az egész terület hirtelen növekedni kezdett,
mintha repülne feléje. Meglepetten egyenesedett ki, aztán elnevette magát. Új
szeme gumioptikaként működött, ezt kapcsolta be valahogy véletlenül.
A további vizsgálat céljából egy helyben maradt,
és mást is kipróbált a szemével. Miután különböző távolságban elhelyezkedő
tárgyakra fókuszálta tekintetét, azt találta, hogy ha valami közeli alakzatra
összpontosít, például a lábára, látása visszatér az alaphelyzetbe és
változatlan marad. A gumioptika akkor kapcsolódott be, amikor néhány
másodpercnél tovább szemlélt egy távoli tárgyat. Ám ha csupán a távolba
pillantott anélkül, hogy tüzetesebben szemügyre venné a részleteket, szemének
gyújtótávolsága nem változott.
Pillanatnyilag azonban sokkal fontosabb
felfedezésnek tűnt számára az éjszakai látás. Miközben szemének
fókusztávolság-változtatásával kísérletezett, észre sem vette, hogy a tér
burkolata, tulajdon robotlába és a tér távoli szélének alacsony díszfala
fokozatosan egyre világosabbá válik. Amikor újból körülnézett, meglepetten
tapasztalta, hogy majdnem nappali megvilágításban látja a tárgyakat.
Ez szintén automatikusan következett be, ahogyan
az emberi szembogár szűkül és tágul. Csak ebben az esetben valamilyen más
érzékelő lépett működésbe. Nem tudta pontosan, mi ez, de nagyra értékelte. A
város fényei által megvilágított tárgyak éles körvonalakkal rajzolódtak ki a
szeme előtt, amikor új, robotikus éjszakai látását használta. Csupán a
legközelebbi fényforrások hatókörén túl, a távolban érzékelt sötétséget.
Újfajta látása lényegesen megkönnyítette
szálláskeresését. A gumioptika és az éjszakai fényérzékelés segítségével hamar
megállapította, hogy a téren nem kínálkozik alkalmas alvóhely. Arra is rájött,
hogy a robotok hasonló könnyedséggel vehetik észre, ezért nem a sötétségtől
kell függővé tennie, milyen helyet választ az alváshoz. Ennek a megfontolásnak
az alapján bizarr formájú építészeti alkotások keresésébe fogott.
„Gyerekkoromban gyakran elbújtam – mondta magában.
– Alapjában véve ugyanerről van szó. Csakhogy most könnyebb lesz, mert nem
hiszem, hogy bárki is keresne.” Eszébe jutott az orvosi csoport, de
megnyugtatta magát, hogy ha tűvé teszik is érte az egész várost, aligha
bukkannak egyhamar a nyomára.
Abban reménykedett, hogy a szokatlan formájú
épületek között könnyebben akad számára búvóhely. Az alváshoz nem kellett sem
állnia, sem feküdnie, valójában tetszés szerint guggolhat vagy kétrét
görnyedhet anélkül, hogy a végtagjai elgémberednének vagy alvás közben meg
kellene mozgatnia őket, nehogy elzsibbadjanak.
A házak formája azonban nem sokat segített rajta.
A látványosabb létesítmények olyan geometriai alakzatokból álltak össze,
amelyek között nem talált egy alkalmas zugot ahhoz, hogy összekuporodjon, az
egyszerűbb épületek pedig különféle méretű szabványos hasábok variációiként
készültek.
És ha úgy rejtőzne el, hogy mindenki lássa? Úgy
tehetne, mintha fontos elfoglaltsága volna, miközben mozdulatlanul alszik. Az
alagútrendszer éppen ezt a lehetőséget kínálta.
Az első útjába akadó alagútmegállónál lement a
mélybe. Legfeljebb az a veszély fenyegette, hogy nem talál vissza ahhoz a
megállóhoz, ahol elkezdi utazását. De eddig sem ismerte ki magát a
városszerkezeten, így hát ez alig számított. Bárhová kerül, jobban már nem
tévedhet el.
Belépett az egyik utasfülkébe, és zavartan nézte
az apró vezérlőpultot. Legföljebb annyit tehet, hogy megjegyzi magának ezt az
állomást. Amikor felébred, megpróbál visszakeveredni ide. Ha ez nem sikerül,
bárhol kiszállhat.
Amikor a fülke már a többi között siklott, kihúzta
magát, és úgy helyezkedett el, hogy testtartása természetesnek tűnjön.
Kezdetben a fülke mellett áramló levegő süvítésétől nem jött álom a szemére,
aztán eszébe jutott, hogy a hallása is szabályozható. Lehalkította
hangerő-érzékelőjét, de nem zárta el teljesen. Amikor ellazította magát,
hirtelen megérezte, hogy két különböző részből tevődik össze. Korábban egyetlen
egésznek, kiborgnak tekintette magát. Most viszont tudatosodott benne, liogy
emberi agya valami mozdulatlan, gépi szerkezetben pihen, amelynek működése
pillanatnyilag arra korlátozódik, hogy a tízmilliárd agysejtet életben tartsa.
Ez a védőburok bizonyos szempontból úgy különült el saját személyiségétől,
ahogyan ezt sohasem tapasztalta biológiai testében. Aztán pillanatokon belül
álomba merült, miközben kiegyenesedve állt a mozgó fülkében, és száguldva
folytatta útját Robotváros alagútrendszerében.
Amikor felriadt, fogalma sem volt róla, hol van.
Előtte egy robot álldogált egy átlátszó fülkében, amely sebesen suhant egy
titokzatos alagútban. Jeff rémülten pillantott körbe, aztán hirtelen visszazökkent
új életének kerékvágásába. Igen, robotkarja kékesen csillogott, még mindig ez a
furcsa, gépi test vette körül.
És még mindig egyedül volt.
A trükk eddig bevált, egyetlen robot sem zavarta
meg éjszakai nyugalmát.
Rémlett, hogy álmodott is, de nem emlékezett a
részletekre. Kellemesnek azért nem mondta volna őket.
Hamarosan rájött, hogyan kell visszairányítania a
fülkét ahhoz az alagútmegállóhoz, ahonnan elindult. Ezután a járszalagon kiért
a napfényre, és körülnézett. Elégedetten nyugtázta, hogy életének egyik
alapvető szükségletét, az alvást sikerült megoldania. Ruházatról nem kellett
gondoskodnia, és azt is tudta, robottestében olyan energiatelep rejtőzik,
amelynek működése nem függ a szokásos tápanyagoktól. Azt végképp nem sejtette,
mi tartja életben az agyát, de mivel a rendszer ellátta feladatát, emiatt sem
kellett aggódnia.
– Jól van, Jeffrey – mondta hangosan magának. –
Ideje, hogy komolyan vedd új életedet. Előre az orrod után!
Rálépett a legközelebbi mozgójárda leglassúbb
sávjára, s csodálattal vette szemügyre a város legszembeszökőbb szerkezeteinek
lassan elvonuló, fenséges formáit. A város forgalmasabbnak látszott, mint az
éjjel, amiből arra következtetett, hogy a robotok talán belső munkálatokat
végeznek a sötétség idején. Noha éjszakai látása kitűnőnek bizonyult, semmi sem
pótolhatta a nappali világosságot.
Hosszú ideig utazgatott a mozgójárdán.
Türelmetlenséget nem érzett, annyira elbűvölte és nyomasztotta a város. Mivel
nem sürgették határidők, és nem kínozták fizikai szükségletek, más
elfoglaltsága nem akadt. Időnként fogta magát, átlépett egy keresztező
mozgójárdára, és azon folytatta útját. Még nem tájékozódott tökéletesen, de
lassacskán megjegyzett bizonyos ismertetőjeleket.
Még most is gyanakodva nézett körül időnként. Az
orvosi csoport valószínűleg azóta is nyomoz utána, és ha valamelyik robot
megsejtené, hogy nem vonatkoznak rá a törvények, bizonyára még a gondolattól is
elborzadna. Persze akkor sem kaphatnák el feltéve, hogy eléggé óvatos.
Amikor a mozgójárda épp egy átlátszó csővezeték
alatt vitte el, kellemes új légáramlat érkezett felé valahonnan.
Ösztönösen abba az irányba fordította fejét, és
mélyet lélegzett – így döbbent rá első ízben, hogy általában nem lélegzik a
szokásos emberi módon. Agyának nyilván szüksége van oxigénre, testének többi
része azonban nem igényli a létfontosságú gázt. Ahogy a testével kapcsolatos új
élettani kérdéseket már egyszer elhessegette, arra sem tudott válaszolni,
hogyan veszi fel szervezete az oxigént és táplálja vele agyát – folyamatos
létezése elegendő bizonyítékul szolgált, hogy valamilyen feldolgozási folyamatnak
kell közreműködnie ebben. Sejtette, hogy főként abból a célból tudja beszívni a
levegőt, amire most is használta: szagérzékelésre.
– Magellán-körítés – mormolta, amikor felismerte
az illatot. Nem szerette volna, ha bárki kihallgatja, de erősebbnek bizonyult
benne a vágy, hogy hangosan ízlelgesse a szavakat. – Valami csípős mártásban.
Micsoda illata van... Régóta nem kóstoltam ilyet. Merre lehet?
Kissé megingott, amikor lelépett a mozgójárdáról,
de aztán visszanyerte egyensúlyát, és elindult a szag irányába. Teste nyilván
nem szorult rá semmiféle szerves táplálékra, de egy kellemes étel
megkóstolásának vágya még felébredt benne. Sorra felrémlettek kedvenc ételei:
Magellán-körítés, Kobe-szelet, friss földieper. Feltehetően hiába akarná, egy
falat se menne le a torkán; mégsem tudott ellenállni a csábításnak, hogy
legalább beszívja az ínycsiklandó ételek illatát.
Titokban az is vonzotta, hogy emberi társaságot
talál. – Azért ne nagyon reménykedj, Jeffrey, öregfiú! Az igazságot
természetesen nem árulhatod el nekik.
A közepes forgalomban errefelé főként
szerszámrobotok közlekedtek. Ezek nem jelentettek számára veszélyt, mert
mindegyikük érdektelenül és magába zárkózva sietett a dolga után. Időről időre
feltűnt néhány humanoid robot is, ám ők sem tanúsítottak érdeklődést iránta. Az
egyik azonban szemmel láthatólag kitartóan követte Jeffet: mindig ugyanazon a
sarkon fordult be, és ugyanabba az irányba haladt, mint ő.
Jeff fokozatosan lemaradt, és gyanakodva vette
szemügyre a robotot. Ez láthatóan nem vette észre, de más furcsasággal is
magára vonta a figyelmet: egy kis, kétkerekű kordét tolt.
A kézikocsinak nem volt fedele, csak négy szürke
oldallapja, és hátborzongatóan primitívnek hatot egy olyan városban, ahol a
robotok képesek emberi agy átültetésére, csillogó épületszerkezetek dinamikus
növesztésére és egy tökéletesnek ható társadalom működtetésére emberi segítség
nélkül. Önálló hajtómotor híján a kordé olyan szerkezetnek tetszett, amely már
rég az ősidők homályába tűnt.
Mégis itt nyikorgott az utcán.
Derec szorgalmasan kódolta be Ariel sikeres ételeit,
aztán sorra a szagelszívó alá helyezte őket, noha a vezérlőasztal és az
ételfeldolgozó közötti ide-oda járkálás alaposan hátráltatta abban, hogy
egyszerűsítse az önfejű számítógép adatállományát. Végül úgy döntött, otthagyja
a komputert, és Ariel ötlete nyomán csak a vegyi feldolgozóval foglalkozik.
Elvégre már az is tiszta haszon, ha a saját étrendjüket tökéletesíti. Mivel a
jobban sikerült ételek kódjai már a gép memóriatárában pihentek, ha kudarcot
vall, senkinek sem árt vele, siker esetén viszont sokkal tűrhetőbbé válik az
életük.
A felügyelőrobotok annak idején úgy rendelkeztek,
hogy a két emberi lény alapvető tápanyagszükségletét vegyi formában halmozzák
fel. Ezeket a víztároló területén termesztett ehető növényekkel egészítették
ki. Az ételek ezután úgy készültek, hogy a kódoknak megfelelően a
feldolgozókészülékben vízzel keveredtek össze a különféle alkotóelemek, végül
melegítés formájában a főzés vagy a sütés következett.
Kezdetben azzal próbálkozott, hogy ízesebbé tegye
a tápanyagrudacskákat. Először túladagolta a vaníliaaromát, jóllehet az illat
határozottan erősebbé vált. Ekkor hozzáadott egy csipetnyi banánízt, és
olyasmit kapott, ami az aurórai gyökérzöldségek iszapos ízére emlékeztetett. Ha
nem is ez vált egy csapásra a legkívánatosabb étellé, legalább különbözött a
többitől. Kitörölte a kódot, de a ventilátor alá tette a tányért. Talán az
idegenek szeretik az aurórai zöldségeket.
Ariel szalonnája olyan jól sikerült, hogy Derec
nem küszködött ennek tökéletesítésével. Viszont első nekifutásra a Magellán–köretből
olyan kotyvalék lett, mintha kék sajtba áztattak volna leforrázott
tyricusleveleket, így az egészet gyorsan eltüntette a hulladékhasznosítóban
anélkül, hogy útjára bocsátotta volna az illatát. A következő próbálkozás
sikeresebbnek bizonyult, és a szósz szaga szerteszállt a szélben. Éppen egy
banánpuding megalkotásán fáradozott, amikor Ariel visszatért.
– Ajaj – fintorodon el a lány –, már azt hittem,
az én ételeim ilyen büdösek. Az ég szerelmére, Derec, mit művelsz itt?
A fiatalember elnevette magát. – Életem első
Magellán-köretének illatát érzed. ígérem, a második változat jobb lesz, és új
kajának sem megvetendő. A banánpuding pedig igazán kellemesen fog hatni, nem
gondolod?
– Ha el nem pusztulunk addig ennek a szósznak a
gőzétől. Ennyire bűzlöttek az én készítményeim is? Ha igen, bocsánatodért
esedezem.
– Nem, nem... azok tényleg jók. Éreztél belőlük
valamit odakint?
– Hogyne! Egész jó helyen áll a lakásunk. A
környező épületek révén állandó a vízszintes széljárás, és a szagelszívóból –
hüvelykujjával mutatta az irányt – arra viszi az illatokat. Rengeteg robot
közlekedik abban a városnegyedben, így valamennyien felvilágosíthatják
látogatóinkat, hogy idetaláljanak. Reménykedjünk, hogy már a közelben
tartózkodnak és kérdezősködnek.
– Máskülönben nem éreznek meg semmilyen illatot.
– Úgy van. A robotok azonban folytatják hétköznapi
tevékenységüket, sokfelé járnak, így ebben a körzetben mindenhová eljutnak.
– Hát remélem, hogy a taktikánk beválik. A magunk
részéről mindent megtettünk.
A lány bólintott. – Ha kicsit meg akarod mozgatni
elgémberedett lábaidat, átveszem tőled a szolgálatot.
– Köszönöm. – Derec ruganyos léptekkel vonult ki,
majd visszafordult. – Azt hiszem, ehhez a pudinghoz több vizet kell adni.
Örült a változatosságnak. Végre a szabadban lehet!
A távolban a Kulcsközpont óriási kupolája szinte gúnyosan csillogott felé.
Mielőtt hatalmába kerítette volna a csüggedés, határozottan elfordult a
látványtól, és sétára indult.
Inkább kíváncsiság, mint kényszer hajtotta, hogy
megkeresse a lány által említett légáramlatot. A banánpuding remekül
illatozott, bár feltételezése szerint az éhező emberek valami tömörebb és
táplálóbb ételre vágytak. Fellépett egy mozgójárdára, de csak egy nagy,
téglalap alakú területet járt körbe. Korábbi borúlátó véleményéhez képest már
nem is tűnt olyan valószínűtlennek, hogy ráakad a bolygó emberi látogatóira,
noha ez csak megújult derűlátásából fakadt. A ventilátor felöl lengedező
szélben kellemes meglepetéssel ismerte fel a Magellán-szósz illatát. Talán most
térül meg a lány páratlan ügyessége az ételfeldolgozó kezelésében. Miután kissé
feloldódott benne a munka feszültsége, úgy döntött, hogy visszatér a lakásba.
Így is, úgy is várakozni kell, akar odabenn ül, akár céltalanul bóklászik a
városban.
Amikor megérkezett, Ariel éppen kikukkantott
lakásuk ajtaján. Kérdőn vonta fel szemöldökét.
– Miért jöttél vissza ilyen hamar? Azt hittem,
azért találtuk ki ezt a váltást, hogy mindkettőnk kiszabadulhasson egy időre a
lakásból.
– Elmentem, és most itt vagyok.
– Az ég szerelmére, Derec! Ha tudtam volna, hogy
csak ennyi a vágyad, tovább maradtam volna odakinn. Voltaképpen miattad jöttem
vissza korábban.
– Nem szóltam volna semmit, ha tovább maradsz az
utcán. Nem kértelek rá, hogy siess haza.
– Akkor nem bánod, ha teszek még egy sétát?
– Persze hogy nem. Miért csinálsz ebből ekkora
cirkuszt? – Derec közben hátralépett, hogy utat engedjen egy feléjük tartó
humanoid robotnak, mert azt hitte, el akar menni közöttük.
– Ó, nem is tudom – felelte a lány idegesen. – Azt
hiszem, ezt a tétlenséget nem nekem találták ki.
A robot nem haladt el mellettük. Feltűnően
szemügyre vette Derecet, majd megállás nélkül besétált az ajtón.
– Hé! – szólt utána a fiatalember meglepetten. –
Miben segíthetünk? Ez magánlakás!
A humanoid megfordult, és tekintete ide-oda ugrált
köztük.
– Azonosítsd magad! – utasította Ariel.
– Ööö... – Bizonytalannak látszott, ami nagyon
szokatlanul hatott egy robottól.
– Utasítást adtam neked. Azonosítsd magad!
– Én... ööö... Alagúti Művezető... 12 vagyok.
– Várj csak! Ez nagyon ismerősen hangzik. Nem
veled beszéltem korábban? A kutatásról?
– De igen.
– Hát miért nem ezzel kezdted? – derült fel a
lány. – Ha azért jöttél, hogy jelents valamit, nekünk kell beszámolnod. Mit
tudtál meg?
– Én... igazából... nem tudtam meg semmit.
– Akkor mit keresel itt? – szólt rá Derec. –
Kérdezni akarsz valamit?
A robot habozva nézett hol a lányra, hol őrá,
mintha zavarban volna.
– Elromlott benned valami? – kérdezte Ariel. –
Menjünk a vezérlőasztalhoz, és hívjunk fel egy javítórészleget. Nem működik
tökéletesen.
A gépember elindult kifelé.
– Maradj itt! – utasította Ariel. Amikor a robot
nem állt meg, elkapta a karját. – Azt parancsoltam, hogy maradj. Mi a bajod?
Kapcsold ki magad!
Derec elindult befelé, de amikor a robot
kirántotta karját Ariel kezéből, döbbenten megtorpant. – Elfelejtetted a
törvényeket? Utasítást kaptál, hogy kapcsolj ki.
A gépember megragadta Ariel vállát, és olyan
erővel taszította félre az útból a lányt, hogy az a falnak esett. Derec közéjük
vetette magát, mert elejét akarta venni a további erőszaknak, de az értetlenség
szinte megbénította. Még látta, hogy a robot karja hátralendül, de már nem
tudta kivédeni. Amint a hihetetlenül kemény robotkéz nekicsapódott a
homlokának, elsötétült előtte minden.
Csupán annyit érzett, hogy hátrarepül a falhoz,
majd lecsúszott az ajtónyílás mellett. Egy ideig mozdulatlanul ült, megpróbált
lélegzethez jutni, és várta, hogy felocsúdjon ebből a lidérces álomból. Mire
körülnézett, a robot nem volt sehol.
CSAPATMUNKA
Ariel riadtan sietett Derechez. A fiatalember még
ebben a kábult állapotban is hálásan nyugtázta a lány aggodalmát.
– Megsebesültél?
– Nem – válaszolta tompa hangon. – Csak bennem
akadt a szusz. És te?
– Semmi bajom, hála a hősiességednek, hogy útját
álltad.
Derec elmosolyodott. – Érted bármit, csak ne túl
gyakran. – Többször mélyen beszívta a levegőt.
A lány a hóna alá nyúlt, és talpra segítette. –
Láttál már ilyet valaha?
– Soha! A pozitronikus agyak eddig mindig
hibátlanul működtek. A vonatkozó statisztikai adatot mindenki ismeri. –
Leporolta magát.
– Azt hiszem, ez a kivétel nagyobb megrázkódtatást
jelentett a számomra, mint a kiütés.
– Hát nem működik tökéletesen, annyi szent.
– Nem láttad, merre ment? – pillantott végig Derec
az utcán.
– Nem, de egypár robot már utánavetette magát.
Bizonyára elég közel álltak ahhoz, hogy jól lássák a történteket.
– Úgy rémlik, én is hallottam futó lépteket. De
most menjünk be. Le akarok ülni a vezérlőasztalhoz, hogy lássam, adott-e
figyelmeztetést a központi számítógép egy erőszakos robotról.
A lány követte. – Az üldözésére induló gépemberek
nem hadonásztak és nem kiabáltak. Feltehetően a komkap révén beszélgettek
egymással.
– Valószínű. – Derec megtapogatta fején a dudort,
és elfintorodott. – Kíváncsi lennék, milyen erőszakos cselekedetekre
ragadtatják magukat a robotok, ha egymással támad nézeteltérésük. – Leült a
számítógéphez, és a képernyőre hívta a különféle tárgyköröket a figyelmeztető
felhívásokkal, a városi riadókészültséggel és a feltételezett működési hibákkal
együtt. Semmit sem talált.
– Talán ez a robot most mondta fel a szolgálatot –
vélte Ariel –, és mi vagyunk az elsők, akiknek jelentést kell tennünk erről.
– Éppen azt teszem. Lássuk csak! ...Egy hibás
működésű robot nem engedelmeskedik a törvényeknek. Mivel szó szerint
megtámadott bennünket, ettől kezdve valamennyi robot legfontosabb kötelessége
lesz, hogy felkutassa a tettest. Elképzelhetőnek tartom, hogy még a rájuk
bízott feladatokat is félbehagyják. – Betáplálta az esemény leírását.
Nem tartod különösnek, hogy éppen ide jött? –
töprengett hangosan a lány.
– Mire gondolsz?
– Mi vagyunk ezen a bolygón az egyedüli emberek,
akiket bárki megtalálhat. A többiek elkeveredtek, mert óriási ez a város. Nem
furcsa, hogy éppen ez a robot, amelyik dühöngő őrültté vált, éppen abba az
egyetlen lakásba törtet be, ahol emberek élnek?
Derec egy pillanatig a billentyűzetre meredt.
Értem, mire gondolsz. Mivel a pozitronikus hiba a törvényekre is vonatkozik, ez
valahogy az emberek felé vonzotta. – Aztán vállat vont, és ujjai tovább
táncoltak a billentyűkön. – Tudtak róla! Nézd... megtaláltam, amikor beléptem a
Kutatás címszóba.
A lány közelebb hajolt a képernyőhöz, és Derec
válla fölött olvasta a sorokat. – Várj egy percig! Miféle robotot keresnek?
– Az sem biztos, hogy egyáltalán robotról van szó.
Azt mondja: lásd Emberkísérleti Orvoscsoport. Hát nézzük!
Egy pillanattal később lenyűgözve olvasta: – Ez
ember! Legalábbis az agya.
– Az agya?
– Nézd csak! – mutatott a számítógép képernyőjén
látható orvosi jelentésre. – Hihetetlen!
– Lehetetlen, hogy emberi agyat ültessenek át egy
robottestbe – szörnyülködött Ariel.
– Csupa lehetetlen dologgal találkozunk, amióta
itt élünk. – Derec behunyt szemmel megrázta a fejét, mintha magához akarna
térni. – Meg kell szoknunk!
– Ha egyáltalán megszokhatók a meglepetések. És
most mit csináljunk?
– Megpróbálom utasítani a központi komputert, hogy
kössön össze az Orvoscsoport egyik robot tagjával a saját komkap hálózatuk
révén.
– Igen? – szólalt meg egy hang a vezérlőpultból.
– Derec vagyok, egy hímnemű emberi lény. Kérlek,
azonosítsd magad!
– Emberorvosi Kutató 1 vagyok, az Emberkísérleti
Sebészcsoport vezetője.
– Szeretnék megtudni néhány adatot egy robotról,
aki nem engedelmeskedik a robotika törvényeinek.
– Kitűnő! A város pereméről befelé haladva
tervszerű kutatást végzünk számos robot segítségével. Szűkíteni tudná kutatási
területünket?
– Személyesen szeretnék találkozni veled és
csoportoddal. Kérlek, jöjjetek el Arielhez és hozzám.
– Megtesszük. De megkérdezhetem, miért vonakodik a
fontos információkat közölni?
– Talán súlyosabb a gond, mint amilyennek látszik.
A robot határozottan megtagadta utasításaink teljesítését, és fizikailag
bántalmazott minket. Szerintem tanácskozást kell tartanunk.
– Azonnal indulunk – vált hirtelen hivatalossá és
kifejezéstelenné a robot hangja.
– Árulj még el valamit! Megtaláltatok ennek a
fickónak az űrhajóját? Milyen állapotban van?
– Amikor a jármű lezuhant bolygónkra, teljesen
elpusztult. Merre van az önök lakóhelye?
Derec alig tudta leplezni csalódottságai, megadta
azonban a szükséges felvilágosítást. Aztán nyugtalanul járkálni kezdett, hogy
lerázza magáról a rátelepedő kétségbeesést. Ez a roborvos legalább elárulja
majd, hogy ez a fickó együtt utazott-e azzal a másik kettővel, akiket keresünk.
Még nem dőlt el a meccs. Akár hiszed, akár nem, bizonyos mértékig előbbre
jutottunk. Csak idő kérdése a siker. – Öklével a tenyerébe csapott. – Még
kiszimatolhatunk valamit, aminek hasznát vesszük.
– Csak nem ez a hapsi az egyik azok közül, akikért
már tűvé tettük az egész bolygót? – kérdezte Ariel kiábrándultan.
– Szerintem az. Emlékszel a harmadik látogatóra,
aki egy idő után szőrén-szálán eltűnt? Ennek kell lennie! Véleményem szerint
azért nem érkezett róla több jelentés, mert robottestbe került át.
– És én még azt reméltem, hogy egy másik űrhajón
érkezett. Pedig kétszeresre növelhette volna menekülési esélyünket. – A lány
arcára kiült a csalódottság.
Hamarosan megérkezett az Orvoscsoport. Derec
beszámolt a három robotnak a legfontosabb tényekről, cserébe pedig az ő
tájékoztatásukat kérte. A gépemberek röviden összefoglalták, amit korábban
Jeff-fel is közöltek.
– Tehát nem a pozitronikus agy hibájáról van szó –
szögezte le végezetül Kutató 1. – Ezért tanácskozást tartottunk egymás között,
és arra a következtetésre jutottunk, hogy be kell vonulnunk egy
javítórészlegbe, ahol kiemelik és megsemmisítik valamennyiünk agyát.
– Micsoda? – kiáltott fel hitetlenkedve Derec. –
Ezt nem tehetitek. Szükségünk van a segítségetekre.
– Olyan helyzetet teremtettünk, hogy egy robottest
emberi lények megtámadásával megsérthette az Első Törvényt. Ez a törvénysértés
minket terhel. A szervátültetés után nyomban jelentést kellett volna
közzétennünk, ha felfogtuk volna műtétünk várható következményeinek
jelentőségét.
Derec a két robotsebészre nézett, akik egyetértően
bólogattak. Mindhárman egy sorban álltak, mintha máris felkészültek volna az
ítélethozatalra. Nyilván ezt várták egy emberi lénytől, az Első Törvény
megszegése után.
– De ti nem támadtatok meg senkit – tiltakozott
Ariel. – Nem is voltatok a közelben. Senki sem vonhat felelősségre benneteket
azért, hogy ez az alak... azt mondtad, Jeffnek hívják? ...erre a tettre
vetemedett.
– Ezenkívül nem is sebesített meg minket – tette
hozzá Derec. – Csak meglepett a viselkedésével. Szóval... teljesen
megdöbbentünk, ennyi az egész.
Sebész 2 megrázta a fejét. – A sérülés mértéke nem
befolyásoló tényező, minthogy a törvények nem veszik figyelembe a fokozatokat.
A mi távollétünket sem lehet enyhítő körülménynek tekinteni. Amikor megtudtuk,
hogy az Első Törvény megsértésére került sor, csupán azért nem kapcsoltuk ki
magunkat rögtön, mert nem tartózkodtunk az esemény helyszínén. Ha közvetlenül
sérülést okoztunk volna egy embernek, belső rendszerünk megrázkódtatása teljes
gátlás alá helyezte volna működésünket. Ez az egyén azonban nem létezne ebben a
szokatlan formában a mi közreműködésünk nélkül. Egyedülálló a maga nemében, és
mi felelünk érte.
– Nézzük más szempontból! – vette át a szót a
lány. – Szükségünk van segítségre. Ha Jeff még szabadon lófrál az utcákon,
magától értetődik, hogy további veszélyt jelent ránk nézve. Ez nem arra késztet
benneteket az Első Törvény értelmében, hogy együttműködjetek velünk?
– Döntésünk felelőtlennek bizonyult – válaszolta
Sebész 1. – Nem számíthattok ránk, ennélfogva pusztulnunk kell.
– Soha nem sértettétek még meg a törvényeket,
igaz? – próbálkozott újból Derec.
– Nem. Ám nem is kerültünk érintkezésbe mindeddig
emberekkel – magyarázta Kutató 1. – Első kapcsolat-felvételünkkel
hozzájárultunk az Első Törvény...
– ...megsértéséhez, tudom! Nem kell folyton
ismételgetni! – jegyezte meg bosszúsan Derec. – Nem így kellett volna feltennem
a kérdést. Arról van szó, hogy nem ti szegtétek meg a törvényeket. Jeff tette.
De mivel nincs pozitronikus agya, ez igazából nem számít.
– Az emberi viselkedéssel kapcsolatos
információink kétségtelenül kiegészítésre szorulnak – bólintott Kutató 1. – Nem
vettük figyelembe annak valószínűségét, hogy Jeff megtámadhatja önöket.
Tulajdonképpen a központi számítógép még az önök jelenlétéről sem tájékoztatott
minket. A fiú egészségi állapotát olyan rossznak ítéltük, hogy az Első Törvény
előírásának megfelelően a szervátültetésre kényszerültünk. Megítélésem szerint
azonban az Első Törvény egyik célja az, hogy megóvja az embereket robottestünk
erőfölényétől. Ebből a szempontból tehát robotnak kell tekintenünk Jeffet annak
ellenére, hogy nincs pozitronikus agya. Ez a megítélés természetesen nem hat
kényszerítő erővel az ő agyára.
– Ha az Első Törvény szellemében hajtották végre a
szervátültetést, hogyan kárhoztathatjátok magatokat? – fakadt ki Ariel. – Ez
igazi ellentmondás, amit nem vártam volna egy ésszerűen gondolkodó robottól.
– A logikai ellentmondás csak most került
napvilágra – avatkozott közbe Sebész 1. – Az események alakulása rótta ránk az
Első Törvényből származó kötelezettségeket, beleértve saját megsemmisítésünket.
Derec kétségbeesve szemlélte a robotokat.
Pusztulásuk megakadályozására nem tudott már kitalálni olyan érvet, amelyet meg
ne cáfoltak volna.
– Nem kell azért lóhalálban rohannotok a
javítóközpontba – javasolta Ariel. – Ha úgy gondoljátok, hogy szükséges,
rendben van, de megtehetitek később is. Pillanatnyilag jobban örülnénk, ha
segítenétek előkeríteni azt a kölyköt.
– Ez a lényeg – szólalt meg reménykedve Derec. –
Mi a véleményetek? Az Első Törvény értelmében segítenetek kell, hogy
megtaláljuk Jeffet, és valahogyan... nem is tudom, milyen módon...
feltartóztassuk. Azután elpusztíthatjátok magatokat.
A három robot meglehetősen hosszú ideig tétovázott
ahhoz, hogy kiderüljön, ez az érvelés megingatta magabiztosságukat.
– Nem ti feleltek azért, hogy véget érjen ez a
zűrzavar? – tette hozzá Ariel diadalmas mosollyal. – A MásodikTörvény
értelmében engedelmeskednetek kell segélykérő utasításainknak. Minthogy sohasem
sértettétek meg közvetlenül a törvényeket..., ...az Első Törvényt sem... így
számunkra megbízható társak lesztek.
– Részemről ez elfogadható – szólalt meg Kutató 1.
– Mindenesetre fenntartjuk a jogot, hogy később elpusztítsák agyunkat.
– Én is elfogadhatónak tartom – jelentette ki
Sebész 1. – Agyunk szükségtelen megsemmisítése azt jelentené, hogy nem
kielégítő hatásfokkal használtunk fel energiát, anyagot és tapasztalatot. Minden
kétséget kizáróan kell tudnunk alátámasztani ennek a megoldásnak a
szükségességét a további lehetséges indokok összegyűjtésével.
– Phű! – szólalt meg Sebész 2, és Derecre nézett.
– Ugye, ez a népies emberi kifejezés illik ide?
– Biztosan – nevetett fel megkönnyebbülten a
fiatalember.– Hát akkor egy gonddal kevesebb. Jöhet a következő! Részletes
tájékoztatást szeretnénk kapni erről a fickóról. Nvilván azt akarjátok, hogy
többé ne nyíljon lehetősége a törvények megszegésére. Mit tegyünk?
– Ha közvetlenül szembe kell szállni vele, csak
önök vezethetik az akciót – válaszolt Kutató 1. – Ezt minden tervnél figyelembe
kell venni.
– Mire gondolsz? – kérdezte Ariel a robotot.
– Mivel tudjuk, hogy Jeffnek emberi agya van –
vette át a szót Sebész 1 –, be kell tartanunk vele szemben a törvényeket. Nem
vehetjük semmibe utasításait, ha például azt kéri, hagyjuk magára, vagy, ami
még rosszabb, felejtsük el teljesen.
– Várj csak! – tartotta fel a kezét Ariel
figyelmeztetően. – Az izgat benneteket, hogy megszegi a törvényeket, mert
robot. Most meg azt mondod, a törvények értelmében engedelmeskednetek kell
neki, mert ember. Nem keveredtetek ellentmondásba?
– Nem – felelte Kutató 1. – A törvények
szempontjából ő egyszerre robot és ember. Nem tagadhatjuk meg tőle azoknak a
tulajdonságoknak a kombinációját, amelyekkel éppen mi ruháztuk fel. Ennek
valamennyi előnye megilleti. Kivételes hatalom birtokába jutott tehát.
– Hogyan álltok az átfogó kutatással? – kérdezte
Derec. – Hogyan akarjátok a fickót elkapni, ha megtaláljátok?
– Csupán abban reménykedhetünk, hogy rábeszéljük
az együttműködésre. Nem alkalmazhatunk erőszakot a törvények értelmében.
Bizonyos szempontból azonban a saját egészségét is veszélyezteti. Ilyen alapon
akár rá is erőltethetjük segítségünket.
– Milyen veszélyről van szó? – csodálkozott Ariel.
– Hiszen robotteste van.
– Ezt szabványos energiarendszer működteti –
magyarázta Sebész 2. – Eleven sejtekből felépülő agya azonban táplálékot és
oxigént kíván. Koponyaalapjába és részben a nyakába ezért olyan tartályt
szereltünk, amely életfontosságú tápanyagokat, valamint mesterséges hormonokat
tartalmaz, és ezeket megfelelő szállítórendszer juttatja el az agyába a
mesterséges vérrel feltöltött érhálózata révén. Az oxigén–utánpótlásról az
időnkénti lélegzetvétele gondoskodik.
– Eddig értem – bólintott Derec. – De mi a gond?
– Hagyományos emberi értelemben nem ehet, bizonyos
időközönként tehát újra kell tölteni tápanyagtartályát, erről azonban Jeff nem
tud.
– Nem? – hitetlenkedett a lány. – Miért nem
mondtátok meg neki?
– Elrohant, mielőtt felvilágosíthattuk volna.
Először ki akartuk próbálni, hogyan működik a szervezete, és utána kívántuk
részletesen tájékoztatni. – Sebész 2 egyetértően pillantott Kutató 1-re. –
Mivel nem fejeztük be vizsgálatainkat, nehezen tudjuk meghatározni, mennyire
tekinthető sikeresnek a transzplantáció.
– Ez igaz – bólintott Kutató 1. – Számos
ismeretlen tényező befolyásolhatja a fiú egészségét. Ennek megfelelően az Első
Törvény teszi lehetővé számunkra, hogy segítsünk önöknek a keresésben.
– Egy kérdésen töprengtem, amelyet korábban tett
fel nekem Ariel – szólalt meg Derec. – Gondoljátok, hogy Jeff valamilyen
határozott okból kereste fel lakóhelyünket? Vagy csak véletlen látogatásról
volt szó?
– Nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egy ilyen
ember csupán véletlenül kereste meg a város egyetlen emberpárját – közölte
Sebész 2.
– Az önök által emberi csaléteknek használt ételek
szaga valószínűleg őt sem hagyta közömbösen – tette hozzá Kutató 1. – Nincs
szüksége táplálékra, de a korábbi szokásai és az ételek íze által agyának
örömérző központjában kellett ingerek talán azt a vágyat ébresztették benne,
hogy ismét érezze az emberi ételek ízét és illatát.
– Nem hiszem, hogy újból alkalmazhatjuk ezt a
módszert – sajnálkozott a lány. – Rettenetesen erős volt benne a menekülési
késztetés. Ha úgysem tud enni, nincs szüksége rá, hogy visszatérjen.
– Ésszerű feltételezés – ismerte el Kutató 1.
– Álljon meg a menet – szólt közbe Derec. –
Egyszerűsítsük le a dolgot. Ennek a Jeff gyereknek a feltartóztatásához három
feladat vár ránk: megtalálni, azonosítani, elfogni. A tervszerű keresés során
hogyan akarjátok kiszűrni a tömegből?
– Mozgósítjuk a gépemberek egész társadalmát
Robotvárosban – kezdte magyarázni Kutató 1. – Nem kell azonban abbahagyniuk
szokásos munkájukat. A város körül olyan vizsgálóhálót állítottunk föl, amely a
központ felé szűkül és robottól robotig terjed. Egyetlen gépember sem működik
együtt a másikkal, vagy engedi el maga mellett az illetőt, amíg az nem
bizonyítja be, hogy használja a komkap készülékét. Mivel Jeff erre nem képes,
végül fennakad.
– Beépíthettünk volna a testébe egy rádiórendszert
– szabadkozott Sebész 1 –, ezzel azonban szükségtelen ellentmondásba
kényszeríthettük volna emberi személyiségét, ezért elvetettük az ötletet.
– Nagyon helyes – nyugtatta meg őket Derec. – A
hallottak alapján azonban úgy tűnik, meglehetősen hosszú időt vesz igénybe
kutatásotok. Ha a fiú elég okos, és kerüli a feltűnést, az utolsó percig
megúszhatja a felfedezést. Sőt, ha szerencséje van, át is csúszhat a szűkülő
gyűrűn.
Sebész 2 megrázta a fejét. A többi Avery-robottal
ellentétben láthatóan kedvelte ezt a mozdulatot. – Ez nem gyűrű, hanem
áthatolhatatlan korong. Ha kicsúszik is a korábban megvizsgált területről, még
igazolásra szólíthatja fel bármelyik robot. A vizsgálat csak akkor ér véget,
amikor befut a jelentés, hogy sikerült feltartóztatni.
Derec helyeslően bólintott. – Nem rossz. Mégis azt
állítom, mindez eltart jó darabig, hacsak a fickó nem követ el valamilyen
könnyelműséget.
– Egyetértek – csatlakozott hozzá Kutató 1. – Hosszabb
kutatási időre lesz szükség, de így kizárjuk a tévedés lehetőségét. Lényegesen
növelhetjük azonban Jeff elfogásának valószínűségét, ha valamelyikük kéznél
lesz a feltartóztatás pillanatában. Máskülönben a Második Törvény értelmében
elküldheti az összes robotot, hacsak az Első Törvény nem kényszerít bennünket
utasításainak megtagadására.
– Mi lenne a feladatunk? – tárta szét két kezét
Ariel, és kérdőn nézett a három robotra. – Hozzátok hasonlóan mi sem
parancsolhatunk neki... És erősebb nálunk!
A robotok hallgattak.
– Később is ráérünk ezen töprengeni – szólt közbe
türelmetlenül Derec. – Az első feladat: megtalálni. Talán kieszelhetünk
valamilyen módszert a kutatás leegyszerűsítésére.
– Talán igen – egyezett bele Kutató 1. –
Rendelkezésükre állunk.
– Mondhatni – tette hozzá Sebész 2.
MENEKÜLÉS KÖZBEN
Jeff menekült. Őrült pánikban lökte félre Derecet
és Arielt. Égett a vágytól, hogy szót váltson embertársaival, de rettegett,
hogy felfedezik – noha nem tudatosodott benne, miért fél ettől. A robotok,
elborzadva a felismeréstől, hogy egy társuk megsértette létezésük alapvető
szabályát, az Első Törvényt, most sokkal ádázabbul üldözték, mint korábban.
Valósággal végigsöpört rajtuk az Első Törvény alkalmazásának kényszere. A
környéken minden humanoid robot abbahagyta a munkát, hogy Jeff után vesse
magát, mihelyt értesítést kapott a törvénysértésről annak a kél robotnak a
komkapján, aki történetesen szemtanúja volt, hogy egyik társuk miként
alkalmazott emberekkel szemben testi erőszakot.
Még a szerszámrobotok is igyekeztek elállni az.
útját, ahogy futott végig az utcán. Nyilván az üldöző humanoidok adták ki nekik
az utasítást. Pozitronikus agy nélkül a szerszámrobotok semmilyen önálló
döntésre nem voltak képesek, ám követhették humanoid társaik parancsait. Apró
takarítók és küldöncök kezdtek cikcakkban futkározni Jeff előtt, más utcákat
pedig vezető nélkül közlekedő, értelmes, ormótlan építőgépek torlaszolták el. A
fiú mögött mindenféle különös alakú eszköz csatlakozótt a nyomában rohanó
emberszabású robotok egyre bővülő csapatához.
– Gye-rünk, Jeff-rey! Gye-rünk, Jeff-rey! –
biztatta magát futás közben, lépteinek ütemére. Még a rendszeres lélegzést is
elkezdte, talán mert a feszültség több oxigén felvételére ösztönözte agyát,
noha testének fizikai tevékenysége nem követelte volna meg ezt. Jókor töprengek
én is a robottest élettanán, gondolta magában gúnyosan.
Előtte a legkülönfélébb robotok próbálták elvágni
menekülésének útját. Csaknem elkapták! Nem fogja hagyni magát! Jobb kéz felől
egy alagútmegálló nyitott bejáratát pillantotta meg. Arrafelé kanyarodott,
akárcsak az a behemót, kockaszerű szerszámrobot, amelynek hajlékony csápkarjai
különféle eszközöket tartottak. A robot lefékezett, és kitöltötte az alagút
bejáratát. Jeff elvigyorodott – legalábbis belülről –, összeszorította acél
állkapcsát, és nekirohant a kockarobotnak.
Óriási lendülettel pattant vissza. Elkapta a gép
egyik kinyújtott csápját, hogy el ne essen. Az ütközés ereje annyira hátralökte
a szerszámrobotot, hogy a fiú besurranhatott a szabaddá váló résen. A lejtőre
lépve csaknem orra bukott, amikor a járszalag megindult, azután rohant tovább
lábujjhegyen, és beugrott a legközelebbi utasfülkébe. Ezúttal nem kellett
töprengenie, hogyan működik a vezérlés, így pillanatok alatt eltűnhetett az
alagút félhomályában.
Egyszer hátranézett, hogy lássa, mit csinálnak
üldözői: humanoid robotok tömege özönlött lefelé a bejárati lejtőn, és sorra
elfoglalták az utasfülkéket. A szerszámrobotok felhagytak az üldözéssel, mert a
fülkékben csak értelmes utasok tartózkodhattak. Ismét előrefordult, és
megpróbált elkeveredni az utazó robotok között.
Rásiklott az egyik közepes sebességű útvonalra, és
higgadtan nézett körül. Bizonyos szempontból újdonságként hatott rá, hogy
elrejtőzhet a tömegben, de mivel egész életében feltűnően különbözött
társaitól, ez most nevetségesen könnyűnek bizonyult. Az üldöző robotok
némelyike vele azonos sebességgel haladt, mások meg elhúztak mellette, mégsem
bírták megkülönböztetni az átlagtól. Jeffreynek fogalma sem volt róla, megpróbálták-e
megszólítani komkapjukon keresztül, de ha bekapcsolták is készüléküket, szemmel
láthatóan nem sikerült megállapítaniuk, hogy a hívásra ki válaszol, és ki nem.
Környezetében minden robot egyforma testtartással utazott az egyforma
fülkékben.
Amikor a következő alagútmegállónál néhány robot
besiklott a kitérőhurokba, az üldözők közül is követték őket páran. Jeff ekkor
jött rá, hogy minél tovább száguld dobogóján, annál kevesebben maradnak a
nyomában. Továbbra sem mozdult tehát, és csak az útvonalakat változtatta,
mintha meghatározott cél felé utazna.
A csel bevált.
Elégedetten mosolygott magában: eddig három
alkalommal rázta le az üldözőit. És a győzelmet nem izomerővel érte el – ha
lehet ezt a kifejezést egy robotra alkalmazni –, hanem túljárt az eszükön,
hiszen fizikai szempontból vele azonos erősségűek. És ha végül mégis elkapnák,
akkor a robotika törvényeinek értelmében emberi jogaira hivatkozik majd.
A gépemberek nem vehetik fel vele a küzdelmet.
Csupán más emberek bírhatnak hozzá hasonló
hatalommal a robotok felett a törvények alapján... azok viszont magától
értetődően fizikailag sokkal gyengébbek nála. Most tudatosodott benne először,
hogy ő a legerősebb lény az egész bolygón. Ha óvatosan viselkedik, bármit
megtehet, amit csak akar.
Arról persze fogalma sem volt, hogyan zajlik a
város irányítása. A robotok talán valamiféle tanácskozótestületet alkotnak. Nem
számít, hiszen engedelmeskedniük kell neki, ha úgy dönt, hogy felfedi magát
előttük, és parancsokat osztogat. Arra azonban ügyelnie kell, hogy el ne kapják.
Finoman ingatva a fejét megpróbált emlékezni,
miért irtózik attól, hogy elfogják. Azt sem értette, miért fél a robotoktól, ha
engedelmeskedniük kellene utasításainak. Szorongására nem talált semmilyen
ésszerű magyarázatot.
Talán szövetkezhetne vele az a két ember.
Természetesen nekik is alá kellene vetniük magukat ugyanannak a szervátültetésí
műtétnek. Akkor hárman együtt elvileg legyőzhetetlenné válnának.
Szembeszállhatnának nemcsak a robotokkal, hanem bárki emberfiával, aki erre a
bolygóra meri tenni a lábát. Talán nem fognak örülni az ötletének, de a
beavatkozás elvégezhető a beleegyezésük nélkül is. Elvégre neki sem adódott
lehetősége, hogy megvitassa agyátültetését az orvosrobotokkal.
– Hm, hm – szólalt meg hangosan. – Összeesküvés.
Hatalomátvétel. Mégiscsak tehetek én itt valamit.
Gyanakodva vette szemügyre a körülötte utazó
robotokat, noha meggyőződése szerint üldözői már végképp elhagyták az
alagútrendszert. A biztonság kedvéért úgy irányította járművét, hogy minél
távolabb kerüljön a környező gépemberektől, aztán az egyik megálló
kitérővágányán leállította fülkéjét. Ezzel végképp kikerült a többiek
látóköréből, ilyen módon már senki sem fedezhette fel újra.
A felszínre érve, rálépett az első mozgójárdára,
és addig utazott rajta, amíg nem tájékozódott alaposabban. Az alagútmegállók
biztonságos közelségében kedvére kalandozhatott. Ugyanakkor szeretett volna
kapcsolatba lépni embertársaival is, ha nem félt volna attól, hogy robotok
rohanják meg mindenfelől.
Amikor felismert néhány jellegzetes épületet – egy
hatalmas, csillogó kupolát és egy furcsa, négylapú gúlát –, már magabiztosan
indult el a két ember lakóhelye felé. Közben óvatosan tekingetett körbe, nem
árulkodik-e valami apró jel arról, hogy a robotok folytatják keresését. Noha
erre semmi sem utalt, mégis elővigyázatosan haladt.
Már a közelben járt, de még mindig a mozgójárdákat
vette igénybe: szaggatott csavarvonal mentén közeledett célja felé, mert
csapdától tartott. Embertársait nem látta sehol – erre számított. A gyér
robotforgalom szintén növelte biztonságérzetét.
Az ellenkező irányba pillantva egyszer csak
ismerős alakon akadt meg a szeme. Pár másodperc múlva ugyanazt a robotot
ismerte fel, amelyik a kétkerekű kordét tolta. Hirtelen elhatározással leugrott
a mozgójárdáról, és a gépember háta mögé osont.
– Engem követsz? – rivallt rá.
A robot megtorpant, és megfordult. – Hozzám
beszélsz?
– Igen. Azonosítsd magad!
– Alfa vagyok.
Jeff habozott. – Alfa? Ez minden?
– Igen.
– Nem úgy hangzik, mint a szokásos elnevezések
ebben a városban. Miért különbözöl tőlük?
– Nem ezen a bolygón szerkesztettek. Kérlek, te is
azonosítsd magad.
– Jeff vagyok. Ha te is idegen vagy itt, akkor van
valami közös vonás bennünk. Azt hittem, engem követsz.
– Egyáltalán nem. Csupán véletlen egybeesés a
találkozásunk. De talán segíthetnél rajtam.
– Akarsz csatlakozni hozzám? Egyikünk számára
sincs hely ebben a társadalomban. Én pedig... úgyis mondhatnám... barátokat gyűjtök.
Híveket.
– Semmi kifogásom ellene.
– Akkor megegyeztünk. Mit tehetek érted?
Alfa félrehúzott egy ócska rongyot, amely a kordén
volt kiterítve. Szemét lehunyva kis szőrös lény feküdt alatta, hegyes fülei
kókadtan lapultak fejére. Aranybarna szőre szemmel láthatóan már csomókban
hullott, és a megritkult foltok alól kilátszott sápadt bőre. – Ez egy értelmes
nem emberi lény, Wolruf a neve. Éhezik. Vele együtt érkeztem erre a bolygóra.
Számára azonban alig akad táplálék. Tudnál keresni neki?
– Nem biztos – nézett Jeff gyanakodva a kis idegen
kutyaszerű testére. – Megkértél már valakit az itteni robotok közül?
– Igen. De amikor közöltem, hogy nem emberi lény,
rájöttek, hogy a törvények nem vonatkoznak rá, ennélfogva nem is kötelesek
segíteni neki. Hiába kérdezgettem itt a közelben robotokat, fogalmuk sincs, hol
lehetne találni ételt szegénynek, így ők sem kereshetik a táplálékot nálam
nagyobb eséllyel. Rám hárul tehát a felelősség.
– Azt hiszem, ráakadtál a megfelelő szemé...
egyénre.
– Segítesz rajtunk? Felderítettünk a közelben egy
tavat, amely valószínűleg víztároló, és találtunk néhány növényt, amelynek
révén ez a lény elkerülte az éhhalált, ám ez minden. Véleményem szerint
fehérjekoncentrátumra lenne szüksége, amihez nem juthatott így hozzá.
– Szerencséd van, mert nemrég szimatoltam a
levegőben valami ételnek az illatát... Emberi ételre gondolok... éppen itt a
szomszédban. Ebben a kietlen városban ez csak valamilyen főzőfülkében
készülhetett, amilyeneket az űrhajókon használnak. A szerkentyű tehát beszabályozható
más vegyi összetételű ételek előállítására is.
– Én is éreztem a szagot – erősítette meg Alfa. –
Éppen ez hozott erre a környékre. A szelek azonban olyan szeszélyesek. Kis
időre elvesztettem az illatnyomot, és amikor újból rábukkantam, valamiféle összetűzés
tört ki a robotok közölt. Mivel számomra elsődleges Wolruf biztonsága, arra
kényszerültem, hogy sürgősen távozzam a közelből.
– Értem. – Jeff nem kívánt bővebb
felvilágosítással szolgálni arról a bizonyos összetűzésről.
– Azóta semmilyen hasonló szagot nem jelzett az
érzékelőm.
– Értem, értem. –Jeff tanácstalanul elhallgatott.
Szeretett volna ételt szerezni ennek a kis kutyaszerű lénynek, hogy megnyerje
újdonsült robotbarátja jóindulatát, ám nem akarta, hogy újból felismerjék.
Kíváncsiságból és időhúzási célból a taliga felé biccentett. – Honnan kerítetted ezt a szerkentyűt?
– Magam eszkábáltam össze a város szélén talált
hulladék alkatrészekből, mert ott tovább folyik az építkezés.
– Hmm... milyen ügyes! – A kordé határozottan
tetszett Jeffnek. Milyen egyszerű megoldás! Egy olyan robot, aki a saját
elképzelése alapján szerel össze egy efféle kocsit, és aki nem kötődik
Robotvároshoz, valósággal aranyat ér.
Jeff úgy döntött, nem kockáztatja meg, hogy
visszatér az emberek lakhelyére. Ám azt sem akarta, hogy új barátja más
emberekhez forduljon, akik az övével ellenkező utasítást adnának neki, és talán
szembefordítanák vele Alfát. Nem bízhatott senkiben, de megoldást kellett
találnia.
Éppen egy humanoid robot közeledett feléjük. Jeff
ekkor hirtelen elhatározással másfajta kockázatot vállalt annak reményében,
hogy ha le akarják leplezni, szükség esetén könnyen elmenekülhet.
– Állj, és azonosítsd magad! – szólt rá a közeledő
robotra.
– Milyen célból? – érdeklődött a gépember, de
megállt.
– Utasításom van a számodra.
– Építész Művezető 112 vagyok. Te is azonosítsd
magad!
– A nevem Jeff. – Megadóan sóhajtott, aztán
tekintetét belemélyesztette Építész Művezető 112 fotocellájába. – Ember vagyok.
Alfa élénk érdeklődéssel vette szemügyre.
– Talán hibás a működésed? A komkapod hatásosabb
lenne. Mintha azt mondtad volna, hogy ember vagy – tétovázott Művezető 112.
– Az vagyok. Emberi agyamat átoperálták egy
robottestbe. De ettől még vonatkoznak rám a robotika törvényei.
Engedelmeskedned kell utasításaimnak. Érted?
Művezető 112 hosszabb ideig tanulmányozta Jeffet.
– Értem. Éppen most léptem kapcsolatba a központi számítógéppel, és arról
kaptam tájékoztatást, hogy a szervátültetésre valóban olyan testet
választottak, amilyen a tiéd, és hogy nemrég épp innen a szomszédból futott be
rólad jelentés.
– Jól van. És most...
– Nagy erőkkel keresnek mindenütt. Az
Emberkísérleti Orvoscsoport sürgősen várja jelentkezésedet és
együttműködésedet.
– Ne törődj ezzel! Nincs joguk hozzá, hogy
elfogjanak. Semmi rosszat nem tettem. – Gyanakodva mérte végig a robotot. –
Elárultad nekik, hol vagyok?
– A központi számítógép kívánságára közöltem ennek
a helynek a koordinátáit.
– Akkor fogd be a szád, és az én utasításaimat
kövesd! Nézz csak ebbe a kocsiba! Itt egy kis... élőlény haldoklik az éhségtől.
Barátjának a neve Alfa. Megparancsolom, hogy készíts vagy készíttess egy
önműködő főzőfülkét, amely elláthatja táplálékkal ezt a... ezt a...
– A neve Wolruf – szólt közbe Alfa. – Értelmes, de
nem emberi lény.
– Úgy van.
Művezető 112 Wolrufra nézett. – Megfelel egy
tartalék vegyi feldolgozó? Van belőle raktáron, és sokkal gyorsabban állíthatja
elő az ételeket.
– Jó lesz az is – egyezett bele Jeff óvatosan. –
De csakis az az egy, megértetted? Senki másé nem alkalmas.
– Csupán
erről az egyről tudok – magyarázkodott Építész Művezető 112. – Ebben a
vészhelyzetben kielégítő lesz.
– Rendben van. Elvezeted Alfát és Wolrufot arra a
helyre. Alfa, el tudod magyarázni neki, milyen ételekre van szüksége ennek a
csöppségnek?
– Igen.
– Hát akkor... most elhúzom a csíkot, mert ez a
besúgó elárulta, hol vagyok. – Építész Művezető 112-re villantotta izzó optikai
érzékelőjét. – Szeretnék veled ismét beszélni, Alfa, de... – nem közölhette
újabb találkozójuk helyét a másik robot előtt, mert még képes ezt is jelenteni
– ...majd meglátjuk, hol. Legyen ez az én gondom. A következő utasítást adom
neked, Alfa: ha valahol titokban akarok beszélni veled, azonnal odasietsz.
Világos?
– Igen – felelte Alfa.
– Rendben van. Jó utat mindkettőtöknek!
Jeff hosszan kísérte őket tekintetével, hogy
megbizonyosodjék, valóban együtt távoznak. A jól végzett munka örömét érezte
kétszeresen is: egyrészt Alfa a lekötelezettjévé vált, másrészt sikerült
meggyőznie Építész Művezető 112-t arról, hogy ő ember, tehát vonatkoznak rá a
törvények. Ha ilyen megfontoltan cselekszik továbbra is, tényleg átveheti a
hatalmat Robotváros felett.
– Jól van, Jeffrey! – szólalt meg hangosan. –
Eddig minden remekül halad. Talán mégis lesz értelme az életednek, ha sejted,
mire gondolok.
Tervének kivitelezésében az utolsó építőkockát
most már csak a másik két ember támogatásának elnyerése jelentette. Nem merte
személyesen meglátogatni őket, amíg meg nem győződik róla, hogyan éreznek
iránta. Ehhez biztonságos távolságból akart kapcsolatba lépni velük, tehát
először sürgősen el kellett tűnnie erről a helyszínről.
– Figyelj, Jeffrey! Vissza az útvesztőbe! Sohasem
találnak meg második otthonodban.
Korábbi kalandjaihoz hasonlóan az alagútrendszert
használta, hogy lerázza várható üldözőit. Ezúttal hamarabb távozott, mint ahogy
felbukkantak volna a keresésére indult robotok. Ha nem zárják le tökéletesen az
alagútrendszert, itt mindig könnyedén talál egérutat. Az önálló utasfülkék
elszigetellek környezetétől, és annyi megálló meg elágazás tette
áttekinthetetlenné a föld alatti rendszert, hogy néha még saját magát is
elveszettnek érezte benne. Hosszú furikázás után most ötletszerűen kiválasztott
egy megállót, és a felszínen odasétált a legközelebbi mozgójárda széléhez.
Miközben arra várt, hogy humanoid robotot hoz felé
a futószalag, eltöprengett azon, hogy mi lenne, ha a várost irányító robotok
tényleg lezárnák az alagútrendszert. Nem ütközne a törvényekbe. Ebben a bolond
városban persze más helyek is kínálkoznak, ahol békésen szundikálhat vagy
eltűnhet üldözői szeme elől. Csak éppen eddig nem jutott ideje ennek a
kiderítésére.
– Hé, hová lett mindenki? Mi történik itt?
Csodálkozva nézett körül. A városban mindenütt
többé-kevésbé egyenletes sűrűséggel fordultak elő humanoid robotok. Itt azonban
csak néhányat látott a távolban, és egyik sem közeledett felé.
– Hohó, Jeffrey, öregfiú! Vedd elő a józan
eszedet! Valami nem stimmel. Mi a fenének álldogálsz itt? Utazzunk egy kicsit,
látogassuk meg újra az alagutat!
Kelepcétől tartva sarkon fordult, és lemenekült az
első megállóba. Néhány pillanat múlva már a föld alatti rendszer egyik
fülkéjében száguldott, és tűnődve figyelte a körülötte suhanó robotokat. Hátha
ők is hozzátartoznak a csapdához? Talán észrevétlenül kísérik, hogy abba az
irányba tereljék, ahol könnyen elkaphatják.
– Nyugi, nyugi! – szólalt meg a fülkében. – Talán
nem olyan biztosak a dolgukban.Talán a nyulat akarják kiugrasztani a bokorból.
Nem emlékszel, hogy ugyanúgy festesz, mint bárki más? – Hangosan kuncogni
kezdett. – Ez az! Maradj nyugton, és a többiekhez hasonlóan viselkedj!
Titokban azért továbbra is szemmel tartotta az
alagútban utazó többi robotot, noha azok nem törődtek vele.
– Megint leráztad őket – nyugtázta elégedetten. – Ez igen! Jól van! Ez a
megoldás bevált. Csak így tovább!
Még jó időbe telt, mire rászánta magát, hogy
kimerészkedjen újból a felszínre. Kapásból kiválasztott egy megállót, aztán
kitörtetett a napfényre. Ismét olyan városnegyedbe került, ahol szép számban
utaztak humanoidok a mozgójárdákon, ahogy ezt korábban megszokta. A napsütésben
csillogó hatalmas piramis már ismerősen ragyogott felé a távolból.
A mozgójárdán közeledő első humanoidot leintette,
és közölte vele, hogy nem robottal, hanem emberrel van dolga. A legutóbbi
humanoidhoz hasonlóan Energiatelep-fenntartó Művezető 3928 is ellenőrizte
állítását a központi számítógépben.
– Tudomásul vettem, hogy Jeffrey Leong, az ember
vagy – jelentette ki EM Művezető 3928.
– Jól van. A Második Törvény értelmében, amely
szerint...
– Pozitronikus robotként ismerem a robotika
törvényeit.
– Nagyszerű! – kiáltott rá Jeff. – Akkor figyelj,
és ne szakíts félbe megint! Megértetted, te rozsdás agyú?
– Értettem – felelte rezzenéstelenül a robot.
– Így már jobb. Lássuk csak, a beceneved túl
hosszú! Mától kezdve Bádogfej leszel. Felfogtad?
– Igen.
– Mi a neved?
– A nevem Energiatelep-fenntartó Művezető 3928. De
a Bádogfej névre is hallgatok.
– Azt hiszem, ennyi elég is lesz – nevetett föl
Jeff. – És most figyelj! Kapcsolatba szeretnék lépni két emberrel, aki itt él
Robotvárosban. Összefutottam már velük, és véleményem szerint rajtuk kívül nem
is található itt más ember. Kapcsold be a komkapodat, vagy mi a fenének hívják,
és hívd fel őket. Ez parancs – tette hozzá, és lehajolva belebámult Bádogfej
szemrésébe.
–
Megtaláltam őket a központi számítógép segítségével. Kapcsolatba tudok
lépni velük a lakóhelyük számítógépének vezérlőasztalán keresztül. Nem tudom
azonban közvetlenül továbbítani a hangodat.
– Igen? Nem hazudsz, Bádogfej?
– Hiányzik hozzá a képességem.
– Hmm... remélem is. Hacsak nincs itt valami
átvágás. Ebben a városban semmi sem stimmel, ha engem kérdezel. De mi a
biztosíték, hogy pontosan továbbítod a szavaimat? És ha átfogalmazod őket? Vagy
mást közölsz velem, mint amit tőlük hallasz?
– Képtelen vagyok a hazugságra.
– Mi kell ahhoz, hogy közvetítsd a hangom? Egy
mikrofon vagy valami hasonló készülék, nem igaz?
– De.
– Akkor menjünk, és keressünk egyet! Utána pedig
megteremted nekem a közvetlen kapcsolatot. Na, igyekezz!
AJÁNLAT AGYÁTÜLTETÉSRE
Ariel tépelődve ült a vezérlőpultnál. Megpróbált
kitalálni egy újabb címszót, amely elárul valamit Jeffről vagy hollétéről.
Derec az Orvoscsoporttal a városban tartózkodott, hogy közös tervet dolgozzanak
ki a fiú elfogására. Jeff felkutatása új megvilágításba helyezte Derec és Ariel
távozásának lehetőségét: a fiú révén elérhető közelségbe került a bolygóról
való menekülésük. Ariel ismét bizakodóbbá vált, noha tudta, hogy Jeff űrhajója
szétroncsolódott a leszálláskor.
Éppen felállt a vezérlőpult mellől, hogy
kinyújtóztassa elgémberedett tagjait, amikor megszólalt a hangszóró.
– Sziasztok! Hé! Válaszoljon valaki!
A különös üdvözlettől meglepve Ariel gyorsan
visszaült a helyére. Ez a szöveg nem vallott a robotoktól megszokott
udvariasságra. – Azonosítsd magad – jelentkezett óvatosan.
– Csak akkor, ha kedvem tartja. Az a robot
jelentkezik, aki leütött titeket. Rám nem vonatkoznak a törvények. – Egy kis
szünetet tartott. – Értesz?
– Jeff! – kiáltotta izgatottan a lány. – Szervusz!
Merre vagy? Hátborzongató robotnevetés szűrődött ki a hangszóróból. – Nem versz
át ilyen könnyen. Honnan ismered a nevemet? És téged hogy hívnak? Amennyire
emlékszem, csinos lány vagy.
– Itt Ariel beszél. – Szóval akarta tartani a
fiút, és szerette volna rábeszélni, hogy keresse fel őket. Ha ez nem sikerül,
Jeff akkor is kifecseghet olyasmit, ami tartózkodási helyére utal. – Miben
segíthetek? Miért jelentkeztél?
– Ha tudod a nevem, biztosan beszéltél a
robotorvosokkal. És az sem titok előtted, hogyan kerültem ebbe az állapotba.
– Persze, tudom, és azt is közölték velünk, hogy
az egészséged érdekében vissza kellene menned. Nem fejezték be a vizsgálatokat,
te pedig még nem vagy tisztában azzal, hogyan kell gondoskodnod önmagadról.
Akkor tűntél el, amikor el akarták magyarázni neked. – Tekintete vadul
pásztázta a billentyűket. Lázasan töprengett, hogyan léphetne kapcsolatba a
központi komputer révén az Orvoscsoporttal, miközben szóval tartja Jeffet.
– Ó, hát persze... a saját érdekemben kell
jelentkeznem... a fenébe, nem vagyok ennyire ostoba.
– Jeff, mitől félsz? Ők csak robotok. Nem
árthatnak neked. – Finoman nyomkodni kezdte a billentyűket, nehogy
behallatsszék a kopogás a mikrofonba.
– Ne hagyd, hogy bohócot csináljanak belőled! Ha
annyira segítőkészek, miért nem részesítenek téged is agyátültetésben? Piszok
jól éreznéd magad. Meg a barátod is. Hogy hívják?
– A neve Derec. Miért alkalmaznák nálam is az
átültetést? Csak rajtad próbáltak segíteni, amikor balesetet szenvedtél. Miért
kellene átültetni az én agyamat? – Ujjai tétován keresgéltek a billentyűkön.
– Segítettek rajtam, elismerem. De nem fogtad lel,
Ariel? Tetszik nekem ez az állapot. Sokkal jobban érzem magam.
– Jobban? Szóval örülsz a robottestednek? – A lány
döbbenten hagyta abba a gépelést. – Azt hittem, örökre elátkoztad őket, amiért
ezt tették veled. Úgy tűnik, mintha dühös volnál.
– Dühös? Egy frászt! Hiszen nekem van a legnagyobb
hatalmam ezen az egész bolygón.
– Hogy érted ezt? – A lány befejezte Derecnek és
az Orvoscsoportnak küldött utasítását, hogy az általa ismertetett okból minél
gyorsabban térjenek vissza, s közben próbálják meg lehallgatni és bemérni Jeff
adását. Háromszögeléssel meghatározhatják a rádióadás forrását, és akkor
lecsaphatnak a fiúra.
– Hogy értem ezt? Bolond vagy? Teljesen világos!
Erősebb vagyok nálad vagy bárki másnál az emberek közül, és nem kötnek a
robotika törvényei. Azt csinálok, amit akarok! Egyszerre rendelkezem egy robot
fizikai fölényével és egy emberi lény minden kiváltságával. Bármit megtehetek!
Hát nem érted? – Az utolsó mondatot már üvöltötte.
A lány döbbenten figyelt fel a robothangban
vibráló idegességre. – Értem, Jeff –
nyugtatgatta a fiút. – Hogyne érteném.
– Tényleg? – kérdezte enyhe gyanakvással Jeffrey.
– Hát persze. Világos, hogy te egyedülálló lény
vagy. Senki sem élt még ilyen formában. Te vagy az első. Mondd csak... milyen
érzés? Biztosan érdekes. – Mivel fogalma sem volt róla, merre tartózkodik Derec
és az Orvoscsoport, nem tudta megbecsülni, mennyi idő alatt érnek ide. Nem
maradt más választása, szóval kell tartania a fiút.
– Milyen érzés? – Jeff hangja meglepettnek tűnt. –
Hát... más. Nagyon más. Először is mindenki azt hiszi rólad, hogy robot vagy.
Nem különbözöl a többiektől. Senki sem tudja, ki vagy. Ezenkívül a tested
különféle dolgokra képes. Például élesebben látsz, jobban hallasz és a
legenyhébb illatokat is megérzed. Ja, és állva aludhatsz.
A lány elnevette magát. – Micsoda?
– Felejtsd el! – mordult rá durván a fiú. – Vedd
úgy, hogy nem is mondtam! Felejtsd el!
– Szeretsz állva aludni?
– Azt mondtam, ne törődj vele! – kiabálta Jeff. –
Különben bármelyik robot képes erre. Úgy értem, valamilyen helyzetben
megmerevedni. Persze ők nem alszanak. Csak erre utaltam. Egy robotnak nincs
szüksége alvásra, érted?
– Hogyne! Nyugodj meg! – A lány rádöbbent, hogy
teljesen kiszámíthatatlan, mi késztetheti ilyen szóáradatra a fiút. – Hány éves
vagy, Jeff?
– Én...? Tizennyolc. De a mostani életemben csak
pár napos csecsemő vagyok. – Erőltetten fölnevetett, aztán váratlanul
abbahagyta. – Valójában fogalmam sincs róla, mennyi időt töltöttem ebben a
testben, mielőtt magamhoz tértem. Nem lesz több születésnapom, legalábbis ebben
a testben nem.
– Tizennyolc? Tényleg? Idősebbnek véltelek. Jártál
iskolába? Úgy értem, mielőtt idekerültél. – Igyekezett együttérzőnek
mutatkozni.
– Éppen az egyetemre igyekeztem – felelte a fiú
csendesen.
Ariel megérezte, hogy fájó pontra tapintott, ezért
másfelé terelte a beszélgetést. – Honnan jöttél, Jeff?
– Az Auróra bolygóról.
– Valóban? – kiáltott fel elragadtatottan a lány.
– Én is aurórai vagyok, és csak egy kicsit idősebb nálad. Én vagyok... – Egy
ideig habozott, aztán megmondta: – Ariel Welsh.
– Ariel Welsh... tényleg? Az a híres?
– Igen... – Fájt ez az emlékeztető. – Azt hiszem.
Julianna Welsh az édesanyám.
– Szóval itt kötöttél ki! Ajaj! Tényleg veled
beszélek? Micsoda balhé volt körülötted! Benne voltál a hírekben! – A robotfiú
visszaváltozott kamasszá.
Ariel szótlan maradt.
– Hát akkor egyértelmű – jelentette ki Jeff. –
Utasítsd azokat a robotokat, hogy hajtsák végre az átültetést. Súlyos
betegségben szenvedsz, igaz? Egy robottestben megszabadulsz tőle. Hacsak a
fertőzés nem érte el az agyadat. Szóval kérd meg őket, rendben? Aztán
csatlakozhatsz hozzám.
Forogni kezdett a világ a lánnyal. Ha tényleg
sikerülne a transzplantáció, szervezetében nem terjedne tovább a betegség. Testét
lefagyasztanák arra az időre, amíg nem találnak rá a megfelelő gyógymódra, ő
pedig tovább élhetne robotként. Miért nem jutott ez eddig az eszébe?
– Hé, ott vagy? Ariel! – kiabált a fiú.
Ebben az esetben nyugodtan maradhatna még
Robotvárosban. Robotként kétségtelenül jobban tudna alkalmazkodni az itteni
körülményekhez. Sőt sokkal jobban! Nem érezné azt sem, hogy csak vesztegeti az
idejét. Emberi testének várható biológiai élettartama éppen annyi évvel
hosszabbodna meg, amennyi idő múlva újból felmelegítenék a gyógyítás
reményében. Agya a szokásos módon öregedne egy robottestben, és könnyen
elképzelhető, hogy a betegség nem érné el központi idegrendszerét, legalábbis
nem a mostani gyorsasággal. Közben pedig arra ösztönözhetné az Orvoscsoportot,
hogy dolgozzanak ki valamilyen gyógymódot a bajára. Az Első Törvény értelmében
kötelességük lenne...
– Ott vagy még? – tudakolta Jeff.
– Igen! Várj... érdekel a dolog.
– Csakugyan? – lepődött meg a fiú, aztán
magabiztossá vált. – Naná, hogy érdekel! Tudtam, hogy benne vagy. Sokkal jobb
érzés robotnak lenni. Együtt vesszük át az uralmat a város felett. És mit szól
hozzá Derec?
– Miért? Hogy jön ő ide?
– Az agyátültetésre gondoltam! Nem figyelsz rám?
Mi van veled?
– Neki semmi oka nincs, hogy alávesse magát a
transzplantációnak.
– De mennyire, hogy van! Éppen erről regéltem.
Javul a látása, a hallása, sőt új dolgokat is érzékelhet. Tetszeni fog neki, és
hárman együtt leigázzuk ezt a rohadt bolygót. A robotoknak engedelmeskedniük
kell. Gondold el... egy egész bolygó hódol nekünk.
– Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ő is így
látja a dolgokat. – Derec emlékezethiánya járt a fejében. Az ő agyának
átültetése nem segítene ezen a gondon.
– Majd felfogja. Annyira világos. Meg fogja
érteni.
– Miért kellene hatalmunkba keríteni a bolygót?
– Mert akkor a miénk lenne. Micsoda kérdés? Mi
irányítanánk mindent.
– Nem gondolod, hogy a robotok egész jól
elboldogulnak vele?
– De a miénk lenne az egész!
– És mit kezdenénk vele? Mi lenne a különbség? A
robotok akkor is elvégeznének minden munkát.
– A miénk lenne! Nem érted? Hatalmunk lenne az
egész bolygó felett.
– Jól van, Jeff, jól van! Ha semmi sem változik,
ezek csak szavak. Mit ér a tulajdonjog? A robotok most is engedelmeskednek
nekünk, így hát nem származna előnyünk belőle.
– Majd meglátod! Ha aláveted magad az
agyátültetésnek, majd rájössz, micsoda érzés ez.
Mielőtt Ariel válaszolhatott volna, kattant a
hangszóró; a fiú megszakította a vonalat. A lány sóhajtott, és megkönnyebbülten
süppedt bele székébe. Pillanatnyilag nem bánta, hogy várnia kell a többiek
visszatérésére. Át kellett gondolnia néhány dolgot.
Derec kifulladva rontott a szobába az aggódó, ám
higgadt robotok társaságában. – A vonalban van még? Beszélni akarok vele.
– Elkéstél. Szóval tartottam, ameddig tudtam, de
már kifogytam a témákból.
– Hallottunk egy keveset a beszélgetésetekből.
– Rendkívül primitív rádiókészüléket használhatott
– jegyezte meg Sebész 2. – Szélsőségesen ingadozott a vétel minősége, mialatt a
városon átutaztunk visszafelé.
– Nem sejted, merre van most? – kérdezte Derec.
– Nem. Rettentően gyanakodott, és eléggé furcsán
viselkedett. – A robotokra pillantott. – Ilyen volt korábban is?
– Milyen? – kérdezett vissza Kutató 1.
– Úgy tűnt, mintha üldözési mániája volna. A
hangulata igencsak hullámzó. Az egyik percben nevet, a másikban dühöng. Aztán
elfeledkezik az egészről, és barátságosan társalog tovább. – Megcsóválta a
fejét. – Mintha nem volna egészen normális.
– Nem tapasztaltunk ilyen tüneteket ébrenlétének
velünk töltött rövid ideje alatt – közölte Kutató 1.
– Csak a műtét utáni állapot tünetei jelentkeztek
rajta – magyarázta Sebész 1. – Meglepettnek és bizonyos fokig rémültnek
látszott. Akkor sem volt zavartalan tudati állapotban, amikor rátaláltunk. Éber
állapotának rövid ideje alatt mutatott viselkedése tehát nem tükrözhette
személyiségét.
– Arra célzol, hogy korábban is ilyen
kiszámíthatatlan volt? – ráncolta össze a homlokát Derec.
– Lehetséges – ismerte el Kutató 1. – Korlátozott
ismeretanyagunkból nem vonhattunk le határozott következtetéseket.
– Volna egy másik elképzelésem – szólalt meg
Ariel. – Nem gondoljátok, hogy valamilyen károsodás megy végbe benne?
– Pontosítást kérek – szólt közbe Kutató 1.
– Hát, annyi mindenen esett át – mondta
elgondolkodva a lány. – Időnként teljesen köznapian és barátságosan beszélget.
Éppen egy bentlakásos egyetemre igyekezett. Ha az Aurórán kívül, egy másik
bolygón elfogadták a jelentkezését, valószínűleg jó tanuló volt.
– Elképzelhető – ismerte el Derec. – Úgy véled,
hogy a szervátültetés megváltoztatta a személyiségét?
Mindketten Kutató 1 felé fordultak.
– Mennyi a valószínűsége ennek? – kérdezte Ariel.
– A valószínűségi arány nem számítható ki a
sajátos körülmények alapján.
– Hát akkor... milyen változás mehetett végbe a
központi idegrendszerében? – A lánynak nem állt szándékában, hogy megmagyarázza
a szervátültetés iránt feltámadt érdeklődésének okát.
– Pontos orvosi adatok hiányában két általános
lehetőséggel számolhatunk. Amikor robottestben találta magát, ez olyan erős
érzelmi megrázkódtatást keltett benne, amely megváltoztatta magatartását is. A
másik feltevés szerint agyának felborult kémiai egyensúlya okozhat bajokat. A
működési zavar az agy tápanyagellátására vagy hormonháztartására vezethető
vissza, esetleg a műtéti tervezés vagy kivitelezés során csúszott be valami
hiba.
– Tudtok rajta segíteni? – kérdezte reménykedve Ariel.
– Már ha elfogjuk. Nem mehetett még túlságosan messzire.
– Természetesen ez a baj jellegétől függ –
jelentette ki óvatosan Kutató 1.
– Jeff eredeti problémájára azonban találhatunk
megoldást – tette hozzá Sebész 1. – Az ön közreműködésével, Derec.
– Mihez kellek én?
– Bonyolult műtéti technikát igénylő operációkat
tudunk végezni – folytatta Sebész 1. – Számos információ áll rendelkezésünkre
az emberi élettan és gyógyítás bizonyos területeiről. Hiányoznak azonban
alapvető ismereteink a test átfogó anatómiájáról és számos apróbb részletről.
– Halvány sejtelmem sincs ezekről a dolgokról –
szabadkozott Derec. – És attól tartok, a központi számítógépből sem tudok
nektek kipréselni ilyen adatokat.
– Nincs is rá szükség – nyugtatta meg Orvosi
Kutató 1. – Az ön testét szeretnénk felhasználni modellként.
Ariel elfojtotta mosolyát.
– Hogyan képzelitek? – kérdezte tapogatózva Derec.
– Milyen modell lennék?
– Egy fiatal férfi teljes élettani működéséről,
különösen belső szerveinek elrendezéséről kell információkat kapnunk, hogy
visszaállítsuk Jeff eredeti testének épségét. Az önét egyfajta térképként
használhatnánk.
– Bocsánat, hogy megkérdezem – érdeklődött tovább
Derec –, egész pontosan mit akartok tőlem? Különösen azok után, hogy...
– Nem lesz kitéve semmiféle tortúrának – nyugtatta
meg Kutató 1. – Végül is az Első Törvény nem engedi, hogy kárt tegyünk az ön
egészségében, ahogyan Jeff esetében sem került sor erre. Építhetünk viszont egy
olyan letapogatóberendezést, amely sebészi beavatkozás és gyógyszerek nélkül is
tájékoztat bennünket a szükséges bonctani ismeretekről.
Derec jól láthatóan megkönnyebbült. – Rendben van,
beleegyezem. De először ajánlatos lesz elkapnunk Jeffet.
– Magától értetődik – vágta rá Kutató 1. –
Mindenesetre elkezdjük a szükséges berendezések építését, mert ilyenek még nem
léteznek bolygónkon. Nem tart túlságosan sokáig. Nagy esély van Jeff
feltartóztatására is, ennek csak ismeretlen egészségi állapota és agyának
lehetséges károsodása szabhat korlátokat. Testének többi részében természetesen
tökéletesen helyrehozhatók a roncsolódások.
– Az agykárosodás csak rendkívül erős
megrázkódtatás révén következhet be – magyarázta Sebész 2. – A fiú koponyájának
védelmére az Első Törvény előírásának megfelelően különleges védőszerkezetet
terveztünk, és ez megbízhatóan teljesíti feladatát.
– Nagyon helyes – bólintott Derec. – Szükségem van
felvilágosításra a fiútól, és minél inkább helyén van az esze, annál jobb. Egy
őrült fickó válaszaival nem sokra megyünk.
– Ne rágódjunk tovább a vele folytatott
beszélgetésemen – jegyezte meg türelmetlenül Ariel. – Ti mit végeztetek?
Sikerült intéznetek valamit a városban? Vagy nem maradt rá elég időtök?
– Tökéletesítettük a kutatási láncot – válaszolt
Kutató 1. – Egyre gyorsabban szorul a hurok az Első Törvény értelmében, amely
Jeff egészségének megóvására kötelez. Ugyanezzel a feladattal megbíztunk néhány
robotot itt a város közepében is, így valamivel gyorsabban ráakadhatunk a
fiúra.
– Úgy hiszem, a hétköznapi társalgásban erre azt
mondják, hogy „kiugrasztani a nyulat a bokorból” – jegyezte meg Sebész 1. – Jól
tudom?
– Jól – nevetett Ariel.
– De figyelmeztettem őket – tette hozzá Derec –,
hogy súlyos lelki zavart idézhet elő Jeffben, ha túl nagy nyomás nehezedik rá.
– Szerintem is – helyeselt a lány. – Könnyen
elveszti a türelmét.
– Talán jobb is, ha a robotok találkoznak vele,
mert erőszakossá válhat. – Az orvosok felé fordult. – Most pedig egyelőre
tovább várakozunk. De nyomban érintkezésbe lépünk veletek, ha új fejlemény
adódik.
– Nagyon helyes – felelte Kutató 1. – Mi pedig
visszatérünk gyógyítórészlegünkbe, és előkészítjük a letapogató-rendszereket.
Távozásuk után Ariel felállt a székből, hogy Derec
ülhessen a számítógéphez, ha akar. Ehelyett a fiatalember elindult a szobája
felé.
– Derec? – szólt utána csendesen a lány, és a
karját keresztbe fonta.
– Igen? – fordult vissza hálószobájának ajtajából
Derec.
– Meséltek neked a robotok az átültelésről,
mialatt a várost jártátok?
– Nem. Miért?
– Gondolkoztam azon, amit Kutató 1 mondott. Hogy
Jeff viselkedése talán attól a megrázkódtatástól vált furcsává, hogy
felébredése után rádöbbent a történtekre. Ez mindenkit kikészítene, nem
gondolod?
– De. Miért fontos ez?
– Ha ez igaz, akkor az agyátültetés tökéletesen
sikerült. Úgy értem, a műtét maga, és mindazok a módosítások, amelyeket végre
kellett hajtani a robottestben.
– Biztosan így van. De a roborvosok nincsenek erről
meggyőződve, emlékszel? Ez csak az egyik lehetőség. – Tűnődve félrehajtotta a
fejét. – Mióta érdekel mindez?
Ariel zavartan vállat vont. – Csak elgondolkodtam.
Amióta Jeffel beszélgettem erről. Azt mondja, nem is olyan rossz érzés.
– Nem rossz érzés? Hogy valaki kívülről robot,
belülről ember? – Széles mosollyal csipkelődni akart a lánnyal, ám arca
elkomorult a felismeréstől. – Hé, álljon meg a menet! Csak nem...?
– Nem biztos – fordult el kényszeredetten a lány.
– Csupán többet szeretnék tudni róla, ennyi az egész.
– Tényleg mérlegelted ezt a lehetőséget? Hogy
robottá válj?
A lány hátat fordítva bólintott.
– És akkor mi lesz... itt maradsz? Ezen a
nevetséges bolygón? – Derec hangjában elképedéssel vegyes harag csengett.
– Jobb, mint meghalni! – fordult szembe vele
hirtelen a lány. – Vagy talán az a jobb, ha lefagyasztanak, és esetleg soha
többé nem ébredsz fel? És ha sehol sem létezik gyógymód a betegségemre? Ezek a
robotok talán megtalálják a megoldást, ha elég sokáig köztük maradok. – Könnyek
szöktek a szemébe.
– Hát... – Derec tétovázva elhallgatott, majd
újrakezdte. – És nem számoltál a másik lehetőséggel? Hátha a robotok
összekevertek valamit. Hátha ezért bolondul meg lassan Jeff. Nem kockáztathatod
ezt. Rosszabb lenne, mint ha egy másik bolygón keresnél gyógymódot.
– Ha megszabadulunk innen valaha is! Derec, mi
lesz, ha örökre itt ragadunk? Akkor semmit sem veszthetek, nem igaz?
– De... nem is tudom... talán nem.
– És ha Jeff mindig is ilyen kelekótya volt? Itt
senki sem ismeri. Talán meg sem változott.
Derec a fejét csóválta. – Talán nem. Te vetetted
fel azt az elméletet, hogy a fiú lassan becsavarodik. Abban viszont biztos
vagyok, hogy ha rosszul sikerül az agyátültetés, az gyorsabban végez veled,
mint a betegség.
A lány tekintete a semmibe meredt.
Derec tétovázva figyelte. Amikor Ariel nem szólt
többé, bement némán a szobájába.
A lány szintén a hálószobájába vonult vissza,
hanyatt vetette magát az ágyon, és révetegen nézte a mennyezetet. Aztán eszébe
jutott, hogy így sem járna jobban. Betegségének egyik mellékhatása, hogy jóval
a halála előtt megőrül. Ettől az agyátültetés sem mentené meg.
SZORUL A HUROK
Jeff az egyik mozgójárda szegélyén, egy felüljáró
közepén állt.Több emelet mélységben alatta robotok és járművek húztak el egy
széles sugárúton. Az egyik sarkon öt humanoid robot beszélgetett. A fiú arra
figyelt fel, hogy amikor a három fickó a másik kettő felé közeledett, a
robotpár elállta az útjukat, és szóba elegyedett velük.
Ekkora távolságból nem tudta megállapítani, miről
folyik az eszmecsere. A robotok általában komkapjukat használták
magánbeszélgetésre, most azonban a kihangosítás legvalószínűbb oka az lehetett,
hogy ezek őt keresik. Komkap készülékének hiánya olyan azonosítójel, amelyet
nem titkolhat el.
– Te sem slisszolhatsz el közöttük. Jeffrey –
szólalt meg hangosan. A könnyű szél épp az ellenkező irányba sodorta hangját,
így még a legérzékenyebb robotfül sem foghatta lel. Úgy képzelik, hogy egyre szorosabbra vonják
a gyűrűt körülötted. Talán igen, talán nem! Meglátjuk!
Rálépett a legkisebb sebességfokozatú
mozgójárdára, és utazás közben alaposan szemügyre vett maga körül mindent.
Széles látószögre állított optikai érzékelőjével hamarabb észrevette a
beszélgető robotok kis csoportjait, mint ahogy azok felfedezték volna. A
gépemberek szokatlan módon viselkedtek.
Amennyire meg tudta ítélni, ezek a csoportok
minden irányból a város középpontja felé tartottak. Mozgásuk azonban
fokozatosan lelassult, mert a népsűrűség is egyre növekedett a belváros
területén. Jeffnek így elég ideje maradt, hogy kieszeljen egy szökési tervet.
– Elérkezett az újabb felderítés ideje, öregfiú. Csak
semmi görcsösség, és vigyázz, nehogy valaki szimatot fogjon. Érted? Persze hogy
értem, te idióta! Én te vagyok! – Kis tréfáján elnevette magát, és felkészült,
hogy egy kereszteződésben átsétáljon a másik mozgójárdára.
Ezúttal már ismerte a legjobb kilátást nyújtó
útvonalakat, a mozgójárdák megemelt szakaszait és azokat a tágas területeket,
ahonnan áttekintheti a város jelentős részét. A robotok is nyílt kártyákkal
játszottak, meg sem próbálták leplezni tevékenységüket, így könnyen szemmel
tarthatta haladásukat. A kör meglepően szorosnak látszott, és tovább szűkült.
– Itt az ideje, hogy a nyomozók nyomába eredj.
Óvatosabbnak kell lenned, Jeff! Gondolod, hogy megúszod? Hát persze! Fogd be a
szád, és láss munkához!
A lehallgatásban reménykedett. Csupán az okozott
nehézséget, miként füleljen anélkül, hogy felhívná magára a kutatók figyelmét.
Tovább utazgatott a mozgójárdákon, amíg nem talált egy olyan robotcsoportot,
amelyik egy keresztben alatta haladó mozgójárda mentén beszélgetett. Amikor
elég közel került hozzájuk, ismét kilépett a járdaszegélyre, és addig erősítette
föl akusztikus érzékelőjét, amíg nem hallotta őket tisztán.
– Komkapotokon keresztül kapcsolatba léptünk
mindhármatokkal – mondta az egyik robot. – Véleményünk szerint valamennyien
válaszoltatok, de szeretnénk hangosan is elbeszélgetni veletek.
– Azonosítást kérek – szólalt meg a másik.
– Csatornázó Művezető 31 vagyok. Időlegesen
felmentettek állandó munkavégzési kötelességem alól. Jelenleg ezt a három
robotból álló csoportot vezetem egy robottestben élő ember felkutatására.
Kérdéseink ezt a célt szolgálják.
Hosszú hallgatás következett. Jeff megértette, mi
történik. A kutatócsoport ránézéssel és kimondott szavakkal egyeztette a komkap
révén kapott válaszokat. így semmi esélye sem lehet, hogy véletlenül átengedjék
vagy eltűnjön a tömegben.
– Megismétlem válaszomat hangosan – mondta
Csatornázó Művezető 31 a másik robotnak. – Ennek az embernek az agyát sikeresen
átültették egy robot testébe. Ebből az okból kifolyólag a többi gépemberhez
hasonló a külseje és az ereje, de nem kötik a robotika törvényei. Most néhány
kérdést teszek fel nektek hangosan. Kérem, válaszoljatok rá komkapotokkal.
Ismét csend következett, aztán hasonló módon folyt
tovább a párbeszéd.
Jeff visszalépett a mozgójárdára. Minél messzebb
akart kerülni a helyszíntől. Meggyőződött róla, hogy nem tehet úgy, mintha neki
is volna komkap készüléke. Ez a robot rendkívüli alapossággal végzi a
vizsgálatot, és két másik gépember támogatja munkájában. Jeff tudta, nem kelhet
birokra három robottal, hiszen külön-külön is olyan erősek, mint ő.
Éberen közeledett egy alagútmegálló felé. Ha a
robotok nem állították le teljesen a rendszert, akkor is figyelni fogják, talán
ellenőrző pontokat állítanak fel az alagutakban. Nem reménykedhetett abban,
hogy elfeledkeznek erről. Csak arra számíthatott, hogy itt még nem kezdték el a
keresést.
– Errefelé tiszta a levegő – morogta magában,
amint a megálló felé nézett. – És senki sem áll a bejáratnál. Akkor hát rajta!
Könnyedén, ahogy eddig... és keresd az ellenőrző pontokat az alagútban. Érted?
Persze hogy értem. Én is. Tudom, hogy te is. Hallgass, és menjünk! Jól van,
jól...
Magában dünnyögve baktatott a megálló felé.
Útközben éppúgy találkozott egypár humanoid robottal, mint a különféle méretű
és típusú szerszámrobotok szokásos tömegével. Most azonban nem szorongott
miattuk. A kutatócsoportokat hárman alkották, minden humanoid robotot
feltartóztattak, és nem olyan kötetlenül sétáltak, mint ezek.
Megállt az alagút bejáratánál, és körbekémlelt. A
forgalom zavartalannak látszott. Ráállt a lejtőre, és a járszalag levitte a
mélybe. – Talán melléd szegődik a szerencse, öregfiú. Hát persze, miért is ne?
Azért ne bízd el magad!
A nyomában vannak.Tudta, lázasan keresik. Nincs
joguk, hogy feltartóztassák, nem tett semmi rosszai, és nem bántott senkit, még
egy robotot sem. Végső soron ezek csak robotok. Nincs okuk rá, hogy üldözzék.
De hátha elromlott bennük valami? Hátha többé nem
engedelmeskednek a robotika törvényeinek? Hiszen ők maguk irányítják ezt a
várost, nem igaz? Így megváltoztathatták a törvényeket is. Kétségtelenül itt
szerelték össze robottársaikat ebben a városban. Hátha olyan pozitronikus agyat
gyártottak, amely nem engedelmeskedik a törvényeknek. Ez történhetett.
Máskülönben milyen jogon üldöznék? Ha megpróbálják elfogni, ezzel biztosan
megsértik a robotika valamelyik törvényét.
Hát ezért üldözik! Őt sem kötelezik semmire a
törvények, ám nem tartozik az itteni robotok közé. Korábban csupán úgy tettek,
mintha a törvényeknek engedelmeskednének.
A lejárat alján ismét gyanakodva nézett körül. A
kitérővágány mentén nem látott semmi rendellenességet. Belépett az egyik
várakozó fülkébe, és a vezérlőpulton benyomta az úti céljának megfelelő
billentyűket.
Nem történt semmi.
Ezután zöld jelzőfény gyulladt ki a következő
szöveggel: „A vezérlőrendszer időleges átállítása miatt szükség van a robotikus
komkap használatára. A fülke indításához add meg az általános célkódot!”
Azonnal kiugrott a fülkéből, és zavartan
körülnézett. Ha egy kutatórobot észrevette volna, hogy kudarcot vallott az
elektromos dobogó beindításával, nyomban lebukott volna. Szerencsére senki sem
figyelt föl rá.
Szóval elvették tőle kedves alagútrendszerét.
Rendben van! Ez nem jelenti azt, hogy feladta. Elvégre ezek csak robotok. Ő
pedig ember. – Igaz? – szólalt meg hangosan. – Persze hogy igaz! De fogd be már
a szád, nehogy felismerjenek!
Nyugtalanul nézegetett körbe, amint a járszalagon
a felszínre igyekezett. – Még nem lepleztek le, nem lepleztek le! Lopakodjunk
az oroszlán barlangjába, és nézzük meg, mit csinál. Ügyes, nagyon ügyes.
Megújult elszántsággal parancsolt magának
némaságot, amíg csak el nem feledkezett fogadalmáról, majd Derec és Ariel
szállása felé vette útját. Emlékezett rá, hogy a város középpontjának táján
laknak, és feltételezte, hogy a kutatás ebben a pontban ér véget. Ez azt
jelenti, hogy itt tartózkodhat legtovább a felfedezés veszélye nélkül, és kis
szerencsével kihallgathat valamit, ami megkönnyíti áttörését.
– Vésd az eszedbe – figyelmeztette magát , hogy
semmiképp se kerülj a szemük elé. Noha nehezen tudnak megkülönböztetni
egymástól minket, robotokat, téged biztosan felismernének, öreg haver. Igazam
van? Naná! Pofa be, túl hangosan dumálsz megint!
Meglehetősen könnyen felismerte az épületet és a
lakásba nyíló bejáratot, de semmilyen további terv nem jutott az eszébe. Nem
álldogálhatott itt, hogy figyelje a lakást, mert a robotok általában nem
szoktak valahol céltalanul lézengeni.
Az alagútrendszer egyrészt azért óvta meg a
leleplezéstől, mert az utasfülkében a többiektől elszigetelten közlekedhetett.
Másrészt mozgása azt a látszatot keltette, hogy ugyanolyan határozottan halad
úti célja felé, mint Robotváros többi hivatalos lakója. Fellépett egy
mozgójárdára, és határozottan lecövekelt rajta abban a reményben, hogy egyelőre
ez a pótcselekvés a legelőnyösebb.
Szokás szerint egy szabálytalan, cakkozott kör
mentén haladt, amelynek középpontját most a két ember lakóhelye alkotta.
Mialatt megtette az első két kört, kutatócsoportokat keresett a közelben, de
egyet sem látott. Ekkor kissé megnyugodott, és úgy változtatta meg útvonalát,
hogy gyakrabban haladt el a veszélyes lakás bejárata előtt.
Amíg az épület közelében haladt, egyszer sem látta
őket kilépni az utcára. Azon töprengett, Ariel helyett nem inkább Dereckel
kellene-e beszélnie, mivel a lány már megmondta, hogy érdekli a szervátültetés.
Dereckel kapcsolatban nem tett ilyen derűlátó kijelentést, ám a lány
tévedhetett.
Most még nem kívánt szóba elegyedni a férfival,
mert attól tartott, a lánynak igaza van. Ha előbb Arielt tudná rábeszélni, a
lány talán alávetné magát az agyátültetésnek, és megértené, miért olyan
fenséges érzés egy robottest birtoklása. Ezután együttes erővel győzhetnék meg
Derecet, hogy csatlakozzon hozzájuk.
Most azonban nem tehetett mást, csak várt és
figyelt.
Egy idő után belezavarodott a megtett körök
számolásába. Erőt vett rajta az unalom. Talán azok ketten ki sem dugják egy
napig az orrukat. Vagy pedig nincsenek otthon, hanem a várost járják, és őt
keresik. Ezen jót mulatott – vagy inkább kuncogott. Ha most jönnének haza,
rögtön véget érne keserves hajszájuk.
– Nem, akkor sem – szólalt meg hangosan Jeff,
hirtelen kijózanodva. – El kellene rejtőznöm előlük. Óvatosnak kell lennem, nem
igaz? Persze, igazad van. Most már csönd legyen!
A bejárattól látótávolságra lelépett a
mozgójárdáról, mert beleunt az örökös körbe-körbe utazásba. Egy igazi robot nem
unna bele – biztatta magát hangosan. – Egy igazi robot konokul ismétli munkáját
újra meg újra, amíg el nem végezte. De te nem vagy ilyen. Ezért vagy még ember,
ugye? Természetesen igen.
A mozgójárda szélén tépelődött, mi legyen a
következő lépése. Elfelejtettél rám szólni, hogy fogd be a szád – tette hozzá.
– Jól van, akkor hallgass! Köszönöm!
Humanoid robotot hozott felé a mozgójárda. Amikor
Jeff közelébe ért, lelépett a szalagról, és odasétált hozzá. – Azonosítás –
szólította fel. – Légy szíves, használd a komkapodat!
– Hát... – Jeff döbbenten nézte a robotot. Ez a
fickó magányosan bukkant fel, mindenféle kutatócsoport nélkül. Ezek szerint
megváltoztatták a taktikájukat. Jeff teljesen eltanácstalanodott. – Én...
szóval... Mit akarsz?
– Nem fogom az adásodat – közölte a robot. – Légy
szíves, kövess! Azt az utasítást kaptam, hogy a működő komkap nélküli robotokat
egy közeli gyűjtőhelyre vezessem.
– Azt is tudod, miért? – Jeff nem mozdult. Lázas
gyorsasággal járt az agya. Lehetőség szerint húzni akarta az időt.
A robot szó nélkül ránézett. Jeff nyomban rájött
az okára.
– Kérlek, válaszolj hangosan! – szólt rá a
robotra. – Nem hallom a rádióüzenetedet, mint ahogy adni sem tudok.
– Igen – válaszolta hangosan a robot. – Tudom,
hogy miért.
– Mondd el!
– Jeff Leong után kutatunk, akinek robottestben
emberi agya van. Nincs komkap készüléke. A keresés azzal a haszonnal is jár,
hogy kiemeljük azokat a robotokat, akiknek tudtukon kívül működik hibásan a
komkapjuk, és javításra küldjük őket.
– Azonosítsd magad!
– Légminőségi Művezető 6 vagyok.
– Ki adta neked ezt az utasítást?
– Emberkutató 1.
– Aha, ismerem. Vagyis egy másik robot.
– Természetesen.
– Ne próbáld megjátszani az okos fiút, te
bádogtetű! Na, lássuk csak! Az Aurórán töltött időmből sejtek még valamit a
robotokról. Ha egy embertől kapsz parancsot, amely ellentmond egy robottól
kapott utasításnak, a Második Törvény értelmében az embernek kell
engedelmeskedned, igaz?
– Igaz. Feltéve, hogy más tényezők nem játszanak
szerepet.
– Más tényezők? – kérdezte gyanakodva Jeff. –
Például milyenek? Csak nem próbálod megszegni a törvényeket?
– Nem, egyáltalán nem. Más tényező lehet például
az elsődleges programozás, vagy az Első Törvény kényszerítő ereje, amely
természetesen elsőbbséget élvez a Másodikkal és a Harmadikkal szemben. Nem vagy
ezzel tisztában? Ha engem vizsgáztatsz, milyen jogon teszed? Azonosítsd magad!
A fiú csapdába esett. Mindent kockára kellett
tennie.
– Jeff Leong vagyok, az ember-robot, akit
kerestek. Ne vedd fel a kapcsolatot senkivel! – kiáltotta. – Engedelmeskedtél?
Tudom, milyen gyorsan működik a pozitronikus agyatok.
– Engedelmeskedtem. Komkapommal jelenteni kezdtem,
hogy megtaláltalak, de megszakítottam az adást.
– Nocsak! – nevetett fel a fiú. – Szóval
engedelmeskedned kellett, mi? Ezt már szeretem.
– Az ön parancsai érvénytelenítik Emberkutató
1-től kapott utasításaimat, mert átprogramozásról nem volt szó. Egyszerű
utasítást adott. Ha programozásommal ellentétes tartalmú parancsokat kapok
öntől, akkor nem engedelmeskedem.
– Hmm. Könnyen elhitted, amit mondok. Biztosan
hiszel nekem? – kérdezte szigorúan.
– Igen. Képtelen vagyok a hazugságra.
– Miért hiszel?
– Ha önnek pozitronikus agya lenne, képtelen lenne
hazudni nekem és megtéveszteni azzal, hogy mást mond. Ennélfogva ön emberi
agyat birtokol egy robottestben.
– Jól van, jól; ennyi elég! A fenébe, miért nem
jutott eszembe hamarabb, hogy utasítást adjak a körülöttem nyüzsgő
kutatórobotoknak? Azért, Jeffrey, mert nem vagy a régi önmagad. – Kuncogva
hozzátette. – Hát az biztos.
– Vannak további utasításai a számomra? – kérdezte
Légminőségi 6 továbbra is ugyanolyan szenvtelen hangon.
– Ja, igen... naná, hogy vannak. Először is
senkinek se áruld el kilétemet. Érted? Csak egy vagyok a többi robot közül itt
a városban.
– Értettem.
– Akkor jó. Most pedig társulunk. Én adom a
parancsokat, te pedig végrehajtod őket. Mivel a te komkapod működik, segíteni
fogsz az összes kutatócsoport elkerülésében. Hafelfedezed valamelyiket, akkor figyelmeztetsz,
és kihúzol a csávából. Ki kell jutnunk innen valahogy. Felfogtad?
– Értem, hogy el kell jutnunk valahová, csupán a
„kihúzol a csávából” kifejezés nem eléggé világos.
– Majd apránként megérted – nézett elgondolkozva
Jeff a robotra. – Szerintem jól kijövünk egymással. Tudod, könnyebb lesz
átvenni a hatalmat a város felett, mint gondoltam. Menjünk a legközelebbi
alagútmegállóhoz. Megtalálod?
– Igen. Kérem, kövessen!
Derec egy darab szalonnát rágcsált, és a vegyi
ételfeldolgozó adagolótartályát törölte tisztára, amikor Ariel hirtelen
kiegyenesedett a számítógép vezérlőasztala előtti székében.
– Derec, hírt kaptunk. Voltaképpen megtalálták.
– Mi az, hogy „voltaképpen”? – Odasietett a
lányhoz, és a válla fölé hajolva a képernyőre nézett.
– Éppen most futott be egy vészjelzés a központi
számítógépbe folytatta Ariel. – Csupán ennyi: „Jeff Leong megvan.”
– Ez minden? Nem éppen egy robotra jellemző alapos
üzenet. Menj arrébb egy kicsit! Fogadni mernék, hogy az üzenet megszakadt...
talán Jeff leütötte a robotot, vagy valami hasonló történt.
Áthajolt a lány válla fölött, és a billentyűk
gyors nyomogatásával kérte a jelentés helyszínének meghatározását, majd
leolvasta a koordinátákat. – Mi a fene... ez éppen idekint van! Gyere!
Kirohant abban a biztos tudatban, hogy Ariel
követi.
Néhány másodperc múlva már az utcán fékezett, és
körülnézett. Különféle humanoid robotokat látott, ám egyikük sem tett semmi
szokatlant. Képtelen volt felfedezni közöttük bármiféle különbséget.
– Derec, mit szólsz ahhoz a kettőhöz? – mutatott a
lány egy humanoid robotpárra, amelyik éppen befordult az egyik sarkon. –
Szerintem az egyik nagyon hasonlít Jeffre.
– Azt hiszem, igazad van... Ott egy alagútmegálló.
Rájöttem a trükkre... Utasítást adott egy másik robotnak, hogy helyette vezessen
egy fülkét az alagútban. Ha ez sikerül neki, bárhová eljuthat, és az egész
kutatás füstbe megy. Gyere! – Visszaszaladt a lakásba, és leült a vezérlőpulthoz.
– Mi az ördögöt csinálsz? – kiáltott a lány. – Nem
kellene megpróbálnunk elkapni őket?
Azt tesszük. Nézd csak... Ezt az úti célt
választották – mutatott Derec a képernyőre. – Jeff csupán néhány megállónyira
távozik innen. Okos gyerek. Nem menekül fejvesztetten minél messzebbre, nem
kockáztatja meg a feltartóztatást. Szaggatott és kiszámíthatatlan nyomvonalat
hagy maga után. Talán riadóztatnunk kellene néhány robotot azon a területen...
– Időpocsékolás! – szólt rá Ariel. – Nézd, hová
tart ...egyenesen a Kulcsközpont felé. Időbe telik, mire odaér. Ha sietünk,
megelőzhetjük.
– Mi? Hogyan? – fordult hátra Derec, de Ariel már
szaladt ki az ajtón. A fiatalember tétován felállt, aztán a nyomába eredt.
Kényelmetlen helyzetük miatt hosszabbnak tűnt az
utazás a valódi időtartamnál. A fülke végül lelassított az egyik oldalhurokban,
és kiszálltak. Jeff lépett először a fölfelé vezető járszalagra.
A hatalmas bronzkupola, amelyet oly gyakran
látott, szikrázva magasodott föléjük a napfényben. A fiú nem sejtette, milyen
célt szolgál ez az épület, ám gyakran használta tájékozódási pontként.
Légminőségi 6 hűségesen elhozta idáig, így feltételezte, hogy végül is
megbízhat a robotban.
– Jó munkát végeztél, haver – szólt
oda a robotnak. – Most pedig, azt hiszem, hosszabb utazásra szánjuk el
magunkat. Talán kigyalogolunk a város széléig. Bizonyára jobban kiismered
magad, mint én. Mit javasolsz?
– Két ember közeledtét érzékelem, és egy robot is
jön egy másik irányból.
– Mi a fene! Hol vannak?
– Ott. – Légminőségi 6 egy átlátszó, vízszintes
vezetékre mutatott, amely a közelben egy rakodótérre vezetett. Derec és Ariel
éppen kimászott a csőpostából. – És ott. A robot még nem látható, de nemsokára
befordul a sarkon. Komkapjával már kapcsolatba lépett velem.
– Nem válaszoltál neki, ugye? – suttogta Jeff.
– Nem.
– Akkor jó. Most merevedj meg... ne beszélj, ne
mozogj és ne lépj kapcsolatba senkivel mindaddig, amíg nem adok ellenkező
parancsot.
Ugyanabban a pillanatban Jeff is mozdulatlanná
vált, amint Derec és Ariel futva érkezett hozzájuk.
– Te vagy az, Jeff? – kérdezte Ariel lihegve.
A fiú meg sem moccant, és megkönnyebbülve látta,
hogy Légminőségi 6 is eleget tesz utolsó parancsának.
– Egyikőtöknek pozitronikus agya van – szólalt meg
Derec. – Annak pedig megparancsolom, hogy válaszoljon. Kettőtök közül melyik
Jeff?
A fiú feszülten várt, de örömmel tapasztalta, hogy
Légminőségi 6 viselkedésében elsőbbséget kapott hallgatásra felszólító
utasítása. Csak időt kell nyernie, hogy kitalálja, mikéin másszanak ki ebből a
kelepcéből.
– Derec és Ariel? – kérdezte egy hozzájuk
csatlakozó robot. – Segédtervező 3 vagyok. Jeff Leong véletlenszerű kutatói
közé tartozom, és megkaptam segélykérő üzenetüket a központi számítógépből.
– Köszönjük a gyors jelentkezést – felelte Derec.
– Van egy kis gondunk ezekkel. Nem mozdulnak, nem válaszolnak.
– Tudom. Amióta megkaptam az önök üzenetét,
megpróbáltam kapcsolatba lépni velük komkapom réven, ám egyiküktől sem kaptam
választ.
A lány szorosan Jeff elé állt, és fürkészve nézett
a szemrésébe. – Azt hiszem, ez lesz Jeff. Nem igazan tudom megkülönböztetni
egymástól a robotokat, de mindegyiken található valami finom eltérés. Te vagy
odabenn, Jeff?
– Na jó – szólalt meg Derec. – Úgy látszik, ez
hosszabb munkát igényel. Beszállítjuk őket a többi robottal együtt, amelyiknek
nem működik a komkapja. Ha jól értettem, két vagy három ilyet találtak már.
Kérlek, Segédtervező 3, intézkedj. És értesítsd az Orvoscsoport tagjait, hogy
csatlakozzanak hozzánk.
MÓRICKA MONDJA
Öt gyanús robotot szállítottak be az
Emberkísérleti Részlegbe. Közülük kettő merev és kommunikációra képtelen
állapotban volt. A többi három tudott mozogni, fennhangon beszélni, és
együttműködési készséget mutatott.
Amikor Derec és Ariel belépett az épületbe, a lány
erélyesen megszólalt: – Biztos vagyok benne, hogy egyikük Jeff. Nem is kellene
időt vesztegetnünk a többiekre.
– Nem kételkedem a megérzéseidben – ismerte el
Derec. – Szerintem is a kettő közül Jeff az egyik. Csupán az a gond, hogy
robottestük teljesen azonos gyártmánytípus, így az Orvoscsoport sem tud
különbséget tenni közöttük, és attól tartok, te sem. Mindenesetre olyan
helyzetet kell teremtenünk, amikor kibújik a szög a zsákból, és a fiú elárulja
magát.
– Üdvözöljük önöket részlegünkben – sietett eléjük
Kutató 1. – Kérem, kövessenek. Az egyik teremben már várnak önökre a
gyanúsított robotok. Ott mindnyájan elférünk.
Egy bútorozatlan helyiségbe vezette őket. A padlón
látható nyomokból Derec arra következtetett, hogy sebtében távolították el a
különféle berendezéseket. Az öt gyanúsított sorban állt a fal mentén.
– Derec! – szólalt meg az egyik.
A fiatalember meglepetten nézett fel. – Alfa! Te
vagy az, Alfa? – Örömtől sugárzó arccal lépett oda az egyik robothoz, amely
sajátos testi felépítésével különbözött a többi gépembertől. Alig tudta
megállni, hogy meg ne ölelje. – Szevasz! Hogy kerültél ide?
– Üdvözletem – felelte Alfa. – Sikerült szereznem
egy apró űrjárművet, és az aszteroidán folytatott bányászat nyomai erre a
bolygóra vezettek. Wolruf is elkísért. Nemrég feltartóztatott egy robotokból
álló kutatócsoport, és ideszállított.
– Űrjárművet szereztél? – kérdezte hitetlenkedve
Derec, és alig tudta magába fojtani örömteli kuncogását, miközben Arielre
nézett. – És Wolruf is itt van? Hogy érzi magát?
– Gyógyul egy gyötrelmes utazás után.
– Gyógyul? – csodálkozott a lány. – Remélem,
rendbe jön.
– Igen.
– Na, ennek örülök – sóhajtott megkönnyebbülten
Derec. – Aggódtunk miatta. Minél hamarabb látni szeretnénk. És mi történt az űrjárművel?
Nem tört össze? Itt van, hozzáférhető, működik?
– Igen.
– Lépj ki a sorból, Alfa! – Derec széles mosollyal
az Orvoscsoport felé fordult. – Ez nem Jeff. Alfát én magam szereltem össze.
– Szevasz, Alfa – szólt oda a lány, mialatt
lábujjhegyen ágaskodva izgatottan hintáztatta magát. – Igazán örülök a
találkozásnak. De miért kaptak el? Neked van komkapod, nem?
– Üdvözlöm, Katherine. Eredetileg kissé eltérő
rezgésszámra hangolták be a komkap készülékemet. Noha átállítottam, mégis
feltartóztattak, nyilván a rendellenes vétel miatt.
– Most már Ariel Welsh vagyok.
– Ezt nem értem – felelte Alfa.
– Később majd visszatérünk erre – szólt közbe
Derec. – Első a munka! Még négy robot van hátra – nézett végig a többieken. –
Kutató 1, sikerült megkezdened a vizsgálatokat?
– Igen. A szabványos karbantartó letapogatási
eljárás alapján azt mondhatom testükről, hogy mindnyájan jó állapotban vannak,
leszámítva komkap készülékük hibáját. A fejüket nem tapogattuk le. A két
beszélő robot azonosította magát, így a központi számítógép igazolni tudta
állításukat. Komkapjuk egyszerűen elromlott.
– Távolítsd el őket! – kérte Derec. – Alfa, te itt
maradsz a közelben, amíg nem kapsz újabb utasítást.
Jelentkezzetek a legközelebbi javítórészlegben! –
rendelkezett Kutató 1. A másik két robot távozott.
– Úgy... – mondta elégedetten Derec, és tekintete
ide-oda járt a megmaradt két robot között. – Szinte biztos, hogy az egyik te
vagy, |eff. Hacsak nem merültél álomba, amit erősen kétlek a mostani
körülmények között, akkor hallasz engem, de nem árulod el magad. Rendben van,
hamarosan visszajövünk. – Megfordult, majd széles mosollyal visszaszólt a válla
fölött: – Most ne szökj el sehová, mert azzal elárulod magad.
– Sebész 1 – szólt oda az Orvoscsoport tagjához. –
Te itt maradsz, és figyeled őket. Kutató 1 és Ariel, gyertek ki velem egy
percre!
Megállt a folyosón, Kutató 1 azonban megrázta a
fejét. – Itt nem eléggé biztonságos. Ha magánbeszélgetést akarunk folytatni, át
kell mennünk egy másik szobába, és zajháttérről kell gondoskodnom. Ne felejtsék
el, hogy robotikus hallása van.
– Akkor vezess oda minket! – Derec legszívesebben
táncra perdült volna féktelen jókedvében. Alfa elrejtett valahol egy
működőképes űrjárművet. Ha Ariellel együtt sikerül leleplezniük Jeffet,
rábízhatják a robotokra, ők pedig távozhatnak. Mialatt Kutató 1 nyomában
bevonultak egy másik szobába, Ariel arcán is felfedezte a mosolyt, és játékosan
megbökte könyökével a lányt. Válaszul Ariel is meglökte, és arca örömtől
sugárzott.
Szemmel láthatóan a műtőbe léptek be. Kutató 1
bekapcsolt néhány sugárpásztázó berendezést, mire halk zümmögés töltötte be a
szobát.
– Így egyikük sem hallgathat ki bennünket. Mit
kíván megvitatni? – tudakolta Kutató 1.
– Egyikük sem? – kérdezett vissza Ariel.– Nem
értem. Egyikük működésképtelen robot, nem igaz?
– Mozgásképtelen, de nem szükségszerűen
működésképtelen – magyarázta Kutató 1. – Óvatosnak kell lennünk.
– Pontosan – helyeselt Derec. – A következőképpen
képzelem a dolgot... javíts ki, ha tévednék – szólt a robothoz. – Jeff idejében
megpillantott bennünket ahhoz, hogy utasítást adjon a másik robotnak a teljes
megmerevedésre, és valószínűleg azt is hozzátette, hogy csak az ő parancsára
kezdhet tevékenykedni újra. Ezt tettem én is egyszer Alfával. Jeff utasítása
azonban csak úgy keltheti életre a robotot, ha az bekapcsolva tartja
hangérzékelőjét, és bizonyos szellemi tevékenységet is folytat. Igazam van?
– Tökéletesen – ismerte el Kutató 1.
– Egyszerűsítsük le a problémát – folytatta Derec.
– Mi lenne, ha letapogatnád a fejüket, hogy rájöjjünk, melyikben foglal helyet
a biológiai agy?
– Nem lehet – csóválta meg a fejét Kutató 1. – A
fiú különleges koponyájának megszerkesztéséhez olyan anyagokat használtunk fel,
amelyek megakadályozzák mindenféle energia behatolását, és rendkívül
ellenállóak a roncsoló fizikai hatásokkal szemben. Ha olyan erős fokozatra
állítjuk a letapogatósugarat, hogy áthatoljon a koponyán, ez veszélyeztetheti
az agyat is.
– Figyelj csak! – szólt közbe Ariel. –
Használhatnád az átlagos erősségű letapogatósugarat, így amikor egyfelől nem
kapsz visszajelzést, illetve másfelől egy pozitronikus agyról kapsz
háromdimenziós képet, már tudni fogjuk a választ.
– Ezt sem tehetem – tiltakozott a robot. –
Felhasználás előtt vetettük alá a szerkezeti vizsgálatnak a mesterséges
koponyát, nem pedig akkor, amikor már elhelyeztük benne az emberi agyat. Így
még az átlagos sugár is veszélyes lehet. Az Első Törvény ekkora
kockázatvállalást sem enged meg.
– Rendben van. Igazából nem is vagyok meglepve –
sóhajtott Derec.
– A robotika törvényei azonban még mindig kötelező
érvényűek rájuk nézve is – vigasztalta Ariel. – Feltételezésem szerint ha ezen
az alapon tesszük próbára őket, sikerülni fog a leleplezés...
– Igen. A következő feltevésből indulhatunk ki –
magyarázta Kutató 1. – Ha Jeffnek pozitronikus agya lenne, engedelmeskednie
kellene a törvényeknek... például, ha önökközül valaki veszélyben lenne, meg
kellene védenie az illetőt. De mivel ember, megteheti azt is, hogy nem
avatkozik közbe.
– Az a gond – tűnődött Derec –, hogy Jeff ismeri a
törvényeket, és robotnak álcázhatja magát.
– Azt sem tudjuk pontosan, mit mondott a másik
robotnak – fűzte hozzá a lány. – Ha az rájön, hogy vizsgáztatásról van szó, azt
sem hiszi el, hogy igazi veszély fenyeget minket, tehát nem érzi majd magára
nézve kötelező érvényűnek a törvényeket. Ilyen módon még mindig egyformán
fognak viselkedni.
– Vágjunk bele, és meglátjuk, mi történik –
javasolta a férfi. – Sorrendben haladva hajtjuk végre az első, a második és a
harmadik próbát.
Derec és Ariel visszatért a gyanúsított
robotokhoz. Az Orvoscsoportnak Alfával együtt távoznia kellett, nehogy zavart
okozzanak. Ha ugyanis ők nem a törvényeknek megfelelően viselkednek, az igazi
robot azonnal rájön, hogy csak próbatételről van szó. Ha viszont betartanák a
törvényeket, a másik kettő is hasonlóképpen viselkedne.
– Elegem van belőled – üvöltött rá Derec Arielre.
– Őrült vagy! – Fenyegetően fordult a lány felé a két robot előtt.
– Ó, igen? – vágta rá gúnyosan Ariel. Aztán
egyezségüknek megfelelően ökölbe szorította kezét, és gyomorszájon vágta
Derecet.
Noha Derec számított az ütésre, kétrét görnyedt –
egyrészt a fájdalomtól, másrészt színlelésből. Mindkét robot mozdulatlansága
feloldódott: egyszerre ugrottak előre, és szétválasztották a verekedőket. Hogy
az egyik egy árnyalattal gyorsabban mozgott? Ezt senki sem tudta megállapítani.
– Engedjetek el! Őt is! – kiáltotta Ariel, ahogyan
korábban megállapodtak. Mindkét robot engedelmeskedett, ám a közelükben
maradtak, hogy szükség esetén megelőzzék a további erőszakot.
Derec levegő után kapkodva felnézett, és látta,
hogy mindkettő ismét mozdulatlan állapotba merevedett. Elérkezett a második
próba ideje. Ariel pillantásából kiolvasta, hogy kész a következő menetre,
ezért a torkának ugrott, mintha meg akarná fojtani.
Abban a pillanatban mindkét robot olyan
erőteljesen megragadta, hogy mozdulni sem tudott többé.
– Eresszetek el! – parancsolt rájuk.
Egyikük sem engedelmeskedett. Az erőszak
ismétlődésével az Első Törvény továbbra is érvényben maradt a Másodikkal
szemben mindaddig, amíg nem ítélték meg úgy a helyzetet, hogy elmúlt a veszély.
– Te – kocogtatta meg Ariel az egyik robot karját
– kimégy a folyosóra őrt állni. Ez a másik majd vigyáz rám. Derec azonban már
nem fog bántani. Határozottan tudom. De ha tetszik, szorosan a közelünkben
maradhatsz – szólt a másik robothoz –, hogy szükség esetén ismét közbeléphess.
Amikor mind a két robot teljesítette a parancsot,
Derec és Ariel barátságosan beszélgetve bizonyította, hogy elmúlt a közvetlen
erőszak veszélye. Ezután a robotok azt is megengedték nekik, hogy
visszavonuljanak a műtőbe egy újabb megbeszélésre.
– Jeff remekül csinálja – mondta Derec. –
Másodpercre pontosan követi az igazi robotot... bármelyikük is az. – Fanyarul
elmosolyodott. – Jókorát sóztál a gyomromra.
Ariel vállat vont. – Te kértél, hogy élethű
legyen. Most azonban már valamivel többet tudunk. A törvények közvetlen
alkalmazása cselekvésre készteti az igazi robotot, de csak addig, amíg a
törvényeknek megfelelő helyzet áll fenn. Utána ismét megmerevedik Jeff
parancsának engedelmeskedve.
– Jobb lenne elválasztani őket egymástól – mondta
elgondolkozva Derec. – Ha Jeff mindig azt figyeli, hogyan viselkedik a másik
robot, sohasem fog belezavarodni.
– Remek ötlet. Kezdhetjük akkor a harmadik próbát?
– Menjünk.
A folyosón Sebész 1 a kezébe nyomott egy szürke
hengert. Ezt a közepes méretű lézerszikét alkalmazták a robotok testének
bizonyos javításainál, mert könnyen át lehetett vágni vele bámilyen belső
részt. Derec elszántan megmarkolta, meglóbálta, és a magasba tartva vitte be a
vizsgálóhelyiségbe.
– Levágom ezzel a lábadat – szólt oda a robotnak
–, mert ellenkeztél velem. – A legmagasabb fokozatra kapcsolta a lézersugarat,
és a robot térde felé irányította. – A Harmadik Törvény értelmében nem
engedheted, hogy ez történjék veled. Igazam van?
A robot oldalt lépve elkerülte a sugarat. Álló helyzetéből
Derec továbblendítette a fényt, és a gépember ismét kikerülte. Ekkor úgy
kezdett vele lövöldözni a lábára, mintha pisztoly volna, a robot pedig
feszülten figyelte a fénysugarat, sasszézott, keringőzött, valóságos táncot
járt.
– Úgyis eltalállak! – kiáltotta vészjóslóan Derec.
– Na! Majdnem! Úgy! Megint! Majdnem sikerült! Ne mozdulj! Elkapom a lábad...
Gyors és pontos robotreflexeivel a gépember
továbbra is ügyesen kikerülte a fenyegető sugarat.
Derec diadalmasan felnevetett, és kikapcsolta a
lézert. – Elkaptalak, Jeff. Ez a „Móricka mondja”... régi játék. Azt az
utasítást adtam neked, hogy „ne mozdulj”, de a játék hevében elfelejtetted,
hogy a Második Törvény erősebb a Harmadiknál. Nem maradtál mozdulatlan!
A robot ismét mereven állt, Derec azonban már biztos
volt a dolgában.
– Nem teszel bolonddá, elkéstél vele. Egy
pozitronikus agy semmilyen körülmények között nem feledkezik el a törvények
előírásairól egyetlen másodpercre sem. – Behívta a többieket, és elmagyarázta a
helyzetet.
– Ez meggyőző a számomra – jelentene ki Kutató 1.
– Mivel kizárásos alapon a másik gyanúsított szinte bizonyosan valódi robot,
erről meggyőződhetünk, amikor elküldjük egy javítórészlegbe.
– Kutató 1 – szólalt meg figyelmeztetően Sebész 1.
– Elkísérem – nyugtatta meg orvostársa. – A
javítószemélyzet nagyon óvatos lesz arra való tekintettel, hátha hibáztunk. Meg
kell érteniük a helyzetet, így nem sérül meg egyik törvény sem.
Derec Jeff felé bökött ujjával. – Tudjuk róla,
kicsoda, de amíg nem hagy fel ezzel a kétszínű játékkal, nem érdemes vele szóba
állnunk.
Ariel elkapta a fiatalember tekintetét, és fejével
az ajtó felé biccentett. Kivonultak, és visszatértek a műtőbe egy kis
megbeszélésre. Sebész 1 Jeff mellett maradt.
– Talán rászedhetnénk a fiút – szólalt meg Ariel.
– Hogyan?
– Nem tartjuk szoros megfigyelés alatt. Még mindig
megjátssza a robotot, mert hajszálnyi esélyt lát arra, hogy tévedése egy
pozitronikus agy parányi hibájának tekinthető. Ha azonban megpróbál szökni, be
kell látnia, hogy felismertük.
Néhány perc múlva mindenki összegyűlt Jeff előtt a
vizsgálószobában annak a robotnak a kivételével, amelyik még mindig
mozdulatlanul állt a folyosón.
– Úgy döntöttünk, hogy elkezdjük a vizsgálat
következő szakaszát – közölte Derec. – Kutató 1, kérlek, kísérd a másik robotot
a javítóba.
A roborvos távozott.
– És most – folytatta a fiatalember –, Alfa, hagyd
el a szobát, de maradj a folyosó végében! Még beszélnünk kell veled.
– Értem, Derec. – Alfa is távozott.
– Sebész 1 – szólalt meg Ariel. – Nem állítjuk
határozottan, hogy ez a robot valóban Jeff. Folytasd megszokott munkádat a
részlegben, mi pedig Dereckel együtt megpróbáljuk kitalálni, mi legyen most a
teendő.
– Rendben van. – Sebész 1 követte a többieket.
Derec átkarolta Arielt, és az ajtó felé indultak.
– Jót tenne mindkettőnknek, ha harapnánk valamit, és pihennénk egy keveset.
Aztán kidolgozzuk a további haditervet.
Amikor a lány becsukta maguk mögött az ajtót, Alfa
már várt rájuk a folyosó távoli végében, ám ők az ellenkező irányban, a
bejárati ajtón át távoztak. Egyetlen szó nélkül sétáltak ki, mert nem
tudhatták, milyen éles Jeff hallása. Aztán körülnéztek.
Az Emberkísérleti Részleg egyszerű hasábépülete
eléggé elütött Robotváros többnyire meglepő geometriai formáitól. A robotok a
legnagyobb hatásfok elvén nem sokat bajlódtak ennek az épületnek a
megformálásával, így hát Derec nem talált semmilyen rejtekhelyet azon kívül,
hogy a tömb sarka eltakarta őket.
Letelepedtek a járdára közvetlenül a sarkon túl,
és megegyezésükhöz híven most sem szóltak egy szót sem. Jeff valószínűleg
óvatos lesz, ezért hosszú várakozásra rendezkedtek be. Sebész 1, szintén a
megállapodásnak megfelelően, folytatta „szokásos munkáját” a vizsgálóteremmel
szemközti szobában. Robotikus hallásával azonban feszülten figyelte, mikor
kísérli meg Jeff a szökést.
Derec azon kapta magát, hogy valósággal vigyorog
jókedvében, mert az járt a fejében, hogyan használják majd fel Alfa űrjárművét.
Természetesen rábízhatták volna a robotokra, hogy vigyázzanak Jeffre, de most,
amikor feladatuk végeztével a távozás csábító lehetősége csillant fel előttük,
a várakozás már nem is tűnt olyan fárasztónak. Arielre pillantott; a lány
feléje fordult, és szintén mosolygott. Hangtalanul kuncogni kezdtek. Nemigen
kerülhettek volna szorosabb közelségbe akkor sem, ha szavakkal fejezik ki
érzéseiket.
Telt–múlt az idő, és Jeff legalább olyan
türelmesnek bizonyult, akárcsak ők. Derec észrevette, hogy Ariel sem nyugtalankodik
a várakozás miatt. Aztán eljátszott a gondolattal, hogy hamarosan távozik
innen, és végre kikutatja saját személyazonosságát, sőt talán még
emlékezetzavarát is megszüntetik. A lány pedig talán arról álmodott, hogy egy
másik bolygón meggyógyítják betegségét.
Egyszer csak közepesen erős robotkiáltás hangzott
fel az épület belsejéből: – Derec!
Felismerte Sebész 1 hangját, és Ariellel együtt
talpra ugrott. A sarkon túl könnyed léptekkel Jeff sétált ki éppen a bejárati
ajtón.
– Elkaptunk! – kiáltott rá Derec, és rászegezte
ujját: – Add fel! – Mindketten futásnak eredtek, hogy elállják Jeff útját.
A fiú egyszerre ragadta meg mindkettőjüket
erőteljes robotkarjaival. Szabadon megszeghette az Első Törvényt – Sebész 1
azonban nem, ezért hátulról rávetette magát Jeffre, és hátracsavarta
robotkarjait.
– Alfa! – kiáltott be az épületbe Derec. – Gyere
gyorsan!
– Engedj el! – üvöltötte Jeff, miközben
sikertelenül próbálta kiszabadítani magát Sebész 1 szorításából.
– Nem tehet kárt sem bennük, sem magában –
figyelmeztette Sebész 1.
– Nem áll szándékomban senkinek a megsebesítése –
kiáltotta dühösen a fiú. – Parancsolom, hogy engedj el!
– Tartsd, doki! – kiáltotta oda tisztes távolból
Ariel.
Derec látta, hogy Sebész 1 tétovázik, valószínűleg
azt a pozitronikus ellentmondást éli át, hogy a tények szerint Jeff sohasem
akart senkiben sem kárt tenni. Az ellentétes emberi parancsok csaknem
semlegesítették egymást. Tény, hogy korábban, és most is, a fiú csak félrelökte
a másik két embert, amikor egérutat akart nyerni.
– Engedj el, és kapcsold ki magad! – üvöltötte
Jeff. Addig rángatózott, amíg ki nem szabadította magát, majd futásnak eredt.
Sebész 1 nem kapcsolta ki magát, de lassan,
bizonytalanul mozgott, miközben az egymással ellentmondó emberi utasításokkal
vívódott.
– Alfa! – kiáltott Derec az épületből kitörtető
robotra. – Ott fut Jeff. Orvosi kezelésre van szüksége, de nem tud róla. Az
Első Törvény esete... állítsd meg!
Meglepő módon Jeff megtorpant, és hátrapillantott.
Sebész 1 új erőre kapott az Első Törvény alkalmazási kényszerének hallatán,
mivel ez megoldotta a Második Törvénnyel kapcsolatos tépelődését. Hátulról
elkapta Jeff térdét, Alfa pedig a fiú karjait igyekezett hátracsavarni.
Jeff robotökle hátralendült, és fejbe vágta Sebész
1-et. Ugyanakkor fölfelé rúgott a térdével, amitől Alfa hátratántorodott.
Sebész 1 azonban bulldogszívóssággal szorította, és nem engedte szökni.
Ahogy a három robottest egymásba fonódva
dulakodott és birkózott, Derec rájött, mi a baj. Alfa és Sebész 1 csak úgy
teheti harcképtelenné Jeffet, ha közben nem kockáztatja meg a robottest
sérülését. A harc hevében tehát különösen óvatosan viselkedtek, mert a
gyakorlatban még senki sem tette próbára Jeff mesterséges koponyájának
ellenálló képességét, A fiút viszont nem gátolta semmi, hogy üsse, vágja,
kalapálja és tetszése szerint csavarja a másik kettő testet.
Derec tehetetlenül ugrált a három tusakodó test
körül. Jeff nem tudott megszabadulni a két konok ellenféltől, azok viszont
saját korlátozott mozgásuk miatt nem boldogultak a robotfiúval. Ariel kérdőn
nézett Derecre – aztán segítségért futott.
Alfa hanyatt feküdt a földön, Jeff megpróbált
fölkelni róla, míg Sebész 1 ismét a karját próbálta hátracsavarni. Jeff
valahogy kiszabadította egyik lábát a fekvő robot alól, és küszködve igyekezett
felállni. Alfa hagyományos karja a fiú teste alá szorult, másik karját Jeff
markolta a könyöke fölött.
A másik kar!
– Alfa – kiáltotta Derec. – Tedd hajlékonnyá a
karod... lazítsd el! Szükség szerint használd, hogy elkaphasd vele Jeffet!
Abban a pillanatban Alfa könyöke teljesen eltűnt,
és jobb karja valóságos tekercsrugóvá vált. Keze visszahajolt, megragadta Jeff
csuklóját, és kiszabadította saját karját. Ezután az elképesztő végtag
körülfonta Jeff karját, és ezzel mozgásképtelenné tette a robotot.
Sebész 1 ekkor a robotfiú térdét ölelte át.
Alfával együtt talpra álltak, és a magasba emelték Jeffet, miközben Ariel
befutott egypár robottal, akiket az Első Törvénnyel kapcsolatos vészhelyzetre
hivatkozva mozgósított.
Jeff vadul vonaglott robotellenfeleinek karjai
között. – Szemét csavarsöpredék! Áruló bádogfejűek! Nem tarthattok fogva! Ember
vagyok, értitek? Engedjetek szabadon azonnal! Parancsolom, hogy tegyetek le!
– Tudsz neki nyugtatót adni? – kérdezte Derec a
roborvostól. – Nem lóbálhatjátok a levegőben mindaddig, amíg nem döntünk a
további teendőkről. Az alvás nem árthat neki.
– Kap majd nyugtatót – válaszolt Sebész 1,
miközben teljes erőből markolta Jeff lábát. – Véleményem szerint előbbre
jutottunk. Amikor Kutató 1 visszatér, meg kell vitatnunk a kezelés módját. A
mostani fizikai összetűzés során egy pillanatig haboztam, miként értelmezzük az
Első Törvényt. – Hirtelen hátralépett, hogy elkerülje Jeff erőteljes rúgását. A
többi robot azonban szorosan tartotta a kiborgot, nehogy ismét megszökhessen.
– Megöllek! Beolvasztalak mindnyájatokat! –
üvöltötte Jeff. – Majd meglátjátok, ha átveszem a hatalmat! – Ismét rúgkapálni
kezdett.
– Intézkedj szükség szerint – mondta Derec az
orvosrobotnak. – Addig kint várakozunk. Ne aggódj miattunk!
– A műtőbe! – adta ki az utasítást Sebész 1. A
robotcsapat bevonult vergődő terhével az épületbe.
Derec megkönnyebbülten sóhajtott, és Ariel felé
fordult, hogy valami tréfával feledtesse a kínos jelenetet. Amikor azonban
meglátta a lány csalódott arcát, letett a próbálkozásról.
WOLRUF
Jeff ismét félhomályban ébredezett, de ezúttal
felismerte a szobát. Testét nem kötötték össze huzalok semmiféle
kijelzőkészülékkel. Szeme gyorsan alkalmazkodott a megvilágításhoz; ezt annyira
megszokta már, hogy észre sem vette. Csak annyit érzékelt, hogy erős pántok szorítják
a helyére.
Hát megint elkapták. Emlékezete eléggé világosan
működött – egy rakás robot gyűrte le, mialatt Sebész 1 befecskendezett
valamilyen anyagot a nyakába. Feltevése szerint ez aztán egy tápvezetéken
keresztül jutott az agyába. Annyi bizonyos, hogy jó sokat aludt, még most is
szédült és bágyadtnak érezte magát.
Egyedül volt a néma szobában, ám a falakon
kívülről finom zaj szűrődött be. Ellenségei bizonyára valamilyen tanácskozást
tartanak. Figyelmének összpontosításával erősebb fokozatra állította
hallásérzékenységét, és felismert néhány ismerős hangot.
– Az Első Törvénnyel kapcsolatban a következő
gondom támadt – magyarázta Sebész 1. – Okkal feltételezzük, hogy Jeff agyának
robottestbe való átültetése károsan hatott a személyiségére. Ezért az Első
Törvény megköveteli, hogy az átültetett szervet visszahelyezzük az eredeti
testbe, ha ezt sikerül megjavítanunk annak alapján, amit megtudunk Derec
vizsgálata során.
– Mi akkor a gond? – kérdezte Ariel.
– Jeff ellenkezése – felelte Sebész 1. – Nem állíthatjuk
biztosan, hogy károsan hatott rá a szervátültetés. Az Első Törvény kényszerítő
ereje nélkül nem ültethetjük vissza az agyát ... Sőt meg sem vizsgálhatjuk...
az engedélye nélkül.
– Márpedig bizonnyal nem egyezne bele – jegyezte
meg Derec. Jeff felmordult: – Igazad van, tökfejű. Tökéletesen igazad van. El
akarod venni a testemet? Megint olyan vézna porhüvelybe akarsz
belegyömöszöltetni, amilyen a tiéd? Megakadályoznád, hogy átvegyem az uralmat a
bolygó felett?
– Mikorra várható az ébredése? – kérdezte Kutató
1.
– Bármelyik pillanatban – felelte Sebész 1.
– Akkor először is azt javaslom, óvatosabban
folytassuk róla a vitánkat, mert kihallgathat minket – fordult a többiekhez
Kutató 1.
Másodszor pedig tárgyaljunk vele, és
bizonyosodjunk meg arról, hogy megérti-e álláspontunkat.
– Remek ötlet – helyeselt Derec. – Alfa és Wolruf,
ti ketten itt maradtok. Nem férünk ilyen sokan abba a kis szobába.
Amikor kinyílt az ajtó, és ragyogó fehér fény
áradt be, a fiú kiabálni kezdett: – Eresszetek ki innen! Nincs jogotok hozzá,
hogy fogságban tartsatok... Egyikőtöknek sem! Legalább hadd keljek fel!
Szorosan felsorakoztak az ágy lábánál, és némán
figyelték Jeffet; Kutató 1 és Sebész 1 baloldalt, Derec és Ariel jobboldalt
állt.
– A fene egyen meg titeket! Nem értitek a saját
törvényeiteket? – mordult rá a fiú a robotokra.
– De igen – felelte egyszerre a két gépember.
Aggódva pillantottak Derecre és Arielre.
– Ez nem olyan egyszerű, Jeff – kezdte Derec. –
Nézd, lehetőség van rá, hogy orvosi úton...
– Persze, persze – vágott közbe türelmetlenül
Jeff. – Mindössze fel akarok kelni, és távozni. Nagyon egyszerű, nem?
Engedjetek el! Mi a nyavalyáért üldöztök? Nem csináltam semmit.
– Kifordultál önmagádból, Jeff – szólalt meg
együttérzően Ariel. Nemrég mégazt kiabáltad, hogy átveszed a hatalmat.
Emlékszel a beszélgetésünkre, amit azon az alkalmi rádióvonalon folytattunk?
Arról igyekeztél meggyőzni, mekkora hatalomra tehetünk itt szert. Ám úgyvélem,
valójában nem ilyen vagy.
– De igen – felelte Jeff gőgösen. –
Újjáteremtettek, és most ilyen vagyok. Nincs jogotok hozzá, hogy ismét
megváltoztassatok.
– Jelenleg csupán arra lenne szükség, hogy
elvégezzenek rajtad néhány vizsgálatot – magyarázta Derec. – Ki akarják
deríteni, agyadban nem valamilyen vegyi egyensúly felborulásának a
következménye-e, hogy...
– Megőrültem? Erről van szó? Szerintetek
becsavarodtam? Ne nézzetek ostobának! Megmondom én, mire megy ki a játék: meg
akartok szabadulni tőlem. Kínos érzés, ha valaki olyan hatalommal rendelkezik,
mint én. Nem igaz? – A fiú diadalittasan felnevetett.
– Jeff – szólt rá Ariel. – A törvények szellemében
akarnak cselekedni, de nem tehetik ezt addig, amíg nem végezték el rajtad a
vizsgálatokat. Csak ekkor tudják meghatározni pontosan, milyen állapotban vagy.
– Egy francot! – kiáltotta dühösen Jeff. – Ha
eleget akarnak tenni a törvényeknek, miért nem engednek el, amikor erre
utasítom őket?
– Felelősségérzetük erősebb hatályú a te
utasításaidnál – szólt közbe Derec. – Mivel ők juttattak ebbe az állapotba, a
törvények megkövetelik, hogy megbizonyosodjanak róla, valóban jól érzed-e
magad. A vizsgálatok nem ártanak neked, és nem idéznek elő benned semmilyen
változást.
– Ó, igen? Honnan tudjam én ezt? – nézett végig
rajtuk Jeff. – Föltehetően a szervátültetés nem ártott nekem semmit, csak most
állítjátok valamennyien, hogy talán hiba történt az operáció során. És ha újból
hibáztok? Mi van akkor?
Derec a robotokra nézett, azok nem szóltak semmit.
– Hagyjuk magára egy ideig – javasolta a
fiatalember. – Menjünk! Távozásuk előtt Kutató 1 bekapcsolta a szobában az
egyik készüléket. Jeff rögtön megértette ennek jelentőségét. Az úgynevezett
fehér zaj megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy ezután bármit lehallgasson.
Amikor a zárt ajtó mögött a fiú egyedül maradt,
megpróbálta végtagjairól lefeszíteni a szorítópántokat. Hanyatt fekve nem látta
pontosan, milyenek ezek, de erősebbnek bizonyultak nála. Ha ki akar innen jutni
anélkül, hogy a robotok egy ujjal is hozzáérnének, csak az segít, ha meggyőzi
őket.
Valahogy.
A vizsgálószobába visszatérve Derec kimerülten
fordult a társaság többi tagjához. – Nos? Hogyan tovább?
– Sajnálattal zavarom meg – szólalt meg Alfa –, de
tájékoztatnom kell, hogy alapvető változás ment végbe személyiségemben.
– Mi a fene? – fordult felé Derec. – Miről
beszélsz?
– Amikor arra utasított, használjam sejtszerkezetű
karomat, jelzést kaptam, hogy változtassam meg a nevemet Mandelbrotra.
– Mandelbrotra? – csodálkozott a lány. – Miért?
– Nem tudom.
– Mit jelent ez? – kérdezte Derec. Kissé
bosszankodott, hogy kizökkentették Jeff körül keringő gondolataiból, de nem
intézhette el egy kézlegyintéssel a rejtélyt.
– Számomra csak névváltozást jelent, semmi mást –
felelte Mandelbrot.
– És a jel éppen akkor érkezett alakítható
karodból, amikor utasítást adtam a használatára... – Derec eltűnődött. – Akkor
ez már be volt kódolva a karba, amikor rátaláltam erre az alkatrészre.
Képlékennyé válása váltotta ki a jelet...
– Egyfajta biztonsági intézkedés lenne? – kérdezte
a lány. – Talán figyelmeztetés? Ennek az egész bolygónak a programozása, úgy
tűnik, a félelemre és a biztonságra épül. Ez a kar azon a kisbolygón egy
Avery-robottól származott, ugye?
– Valóban – bólintott Derec. – Nem tudok rájönni,
mire figyelmeztet ez a jel. Talán csak az váltotta ki, hogy valamiféle
együttműködésre került sor bizonyos robotalkatrészek és egy Avery-féle egység
között. – A lányra nézett. – Talán arra utal, hogy egy másik jel is elindult
Avery doktor visszahívására.
– Ha a doktor egyáltalán életben van.
– Hát igen – csóválta meg a fejét Derec. – De ne
kalandozzunk el, térjünk vissza Jeffhez.
– Ez az elmélet meglepően egybevág egy bennem
végbement fontos változással – szólalt meg ismét Mandelbrot.
– Mi van? – kérdezte Derec ingerülten.
– A memóriatáramban őrzött adatok, amelyek ennek a
bolygónak a helyzetére vonatkoztak, a névváltozással együtt törlődtek.
Derec és Ariel egyszerre fordult a robot felé.
– Miért fontos ez? – förmedt rá Derec. – Azért még
be tudsz programozni egy űrhajót, hogy eljusson innen egy forgalmas űrjárat
útvonalára, nem igaz?
– Az űrjáratok hosszúságára való tekintettel én is
azt hiszem. Adattáram törlése azonban azt sejteti, hogy a karomból érkező jel
határozottan összefügg ennek a bolygónak a biztonságával és elszigeteltségével.
– Lehet – vetette oda Derec. – Ha egyszer
megszabadulunk innen, egyáltalán nem érdekel. Térjünk vissza Jeffhez!
– Még nem döntöttem el, miben – felelte Derec. – A
baj abból ered, hogy a robotok nem kezelhetik a fiút az engedélye nélkül: Ariel
meg jómagam nem szorulunk ugyan engedélyre, de tapasztalatok hiányában nem
foghatunk hozzá a gyógyításhoz. Ki tud jobbat? – nézett körül a társaságon.
– Nem bizonyíthatnánk be valamiképpen, hogy
Jeffnek elment az esze? – kérdezte Ariel. Aztán szája elé kapta kezét. –
Sajnálom. Nem így értettem.
Derec megbocsátón elmosolyodott. – Mindnyájunkra
hat ez a feszültség.
– Semmit sem tudok kitalálni – szabadkozott Kutató
1. – A végleges döntéshez olyan vitathatatlan tudományos bizonyítékokra van
szükség, amelyeket a fiú fizikai állapotának közvetlen elemzéséből szűrhetünk
csak le.
– Az ég szerelmére, Derec! – toppantott a lány
Kutató 1 felé fordulva. – És ha mi vállalnánk? Nem tudnátok betanítani minket?
Ha folyadékmintát vennénk tőle, és ti ezt elemeznétek... megfelelő lenne?
Kutató 1 elég sokáig tétovázott ahhoz, hogy
érzékeltesse, kétkedésből született a válasza. – Egy ilyen megoldás végső soron
attól függ, mennyire ügyesek önök. Véleményem szerint nem lenne nehéz mintát
venni a művérből. De nagyon keskeny határvonal választja el a sikeres
beavatkozást a kudarctól. A természetes úton kialakult biológiai testekkel
ellentétben Jeff robottestében szinte pontosan ugyanannyi folyadék kering,
amennyire szüksége van a tökéletes működéshez. A túlzott mennyiségű vérvétel
végzetes lehet.
– Akkor pótolni kell a veszteséget – vetette fel
Derec. – A mintavétel közben gondoskodni kell vérátömlesztésről.
– A transzfúziót is önöknek kell lebonyolítaniuk –
ellenkezett Sebész 1. – És kerülniük kell, hogy a fiú szervezetében akár
vérbőség, akár vérhiány lépjen fel. Azt sem kockáztathatják, hogy az új
folyadék keveredjen a régivel, máskülönben az elemzés használhatatlanná válik.
Így persze sokkal bonyolultabb lenne az eljárás, beleértve a kijelzőkészülékek
folyamatos figyelését és értékelését. Megszegnénk az Első Törvényt, ha megengednénk,
hogy ilyen jelentős kockázatnak legyen kitéve Jeff.
Derec elégedetlenül bólintott. – Ezt nem vitatom.
Igazság szerint nem vagyok biztosbenne, hogy ilyen körülmények között
felelősséget tudnék vállalni a fiú életéért.
Ariel sóhajtott. – Akkor szükségünk van ennek az
őrült fickónak az engedélyére. Hogyan fogjunk hozzá?
Jeff valójában nem érzett fáradtságot, de lezárta
két szemének fényérzékelőjét, és átadta magát a pihenésnek, mivel semmi mást
nem tehetett. Ellenségei börtönbe zárták, mert rettegnek hatalmától, ám nem
adta fel még a reményt. Kegyesen fog bánni velük, ha egyszer uralomra kerül.
Az ajtónyitás hangjára bekapcsolta fotocelláit, de
amikor odanézett, semmit sem látott. Aztán az ajtó ismét becsukódott, és
neszező léptek hallatszottak a padlón.
Idegesen megszólalt: – Ki van ott?
– Wolruf uagyok – válaszolt egy furcsa hang.
– Kicsoda?
A kutyaféle ügyesen felmászott az ágy végébe.
Amikor Jeff utoljára látta ezt az idegen lényt, éppen az éhségtől haldokolt.
Arany és barna pettyezésű bundája most fényesen göndörödött, szeme pedig
élénken csillogott. Testmérete egy kisebbfajta bernáthegyiére emlékeztetett,
lapos pofájából azonban nem állt ki az orra, két hegyes füle pedig magasra
ágaskodott. Mancsok helyett szürkés bőrű, tömzsi ujjak nyúltak ki abból a húsos
párnából, amelyet a kezének lehetett tekinteni.
– Asz emberrek Wolrufnak 'íunak. Asz igaszi
neuem... –Valami elképesztő hangzavar hagyta el a torkát, miközben
kivillantotta fehér fogait, amit kedves mosolynak szánt.
– Wolruf?
– El'öttem megköszönni, 'ogy táplálék'osz
'uttattál – folytatta az idegen. – Alfa elmondta, 'ogy megmentetted asz
életemet.
– Igen? És most mit akarsz?
– Semmit – felelte halkan a lény. – Köszönöm
neked.
Jeff tűnődve figyelte. – Most már jól érzed magad?
Ez a robot... Alfa? ... gondodat viseli?
– Minden rremekül megy.
– Csak éppen nem tudta, hogyan boldoguljon ebben a
városban, igaz?
– Igasz. Még a rrobotok koszt is idegen ebben a
uárrosban.
– Várj egy kicsit! Emlékszem már. Ezeket a
robotokat nem kötelezte semmi, hogy segítsenek rajtad, mert nem vagy ember.
– Így uan.
Jeff elnevette magát, de még mindig zavarta furcsa
robothangja. – Igen, igen, Jeffrey. Ezt a várost neked találták ki. Csak te
tudod megítélni, mire van szüksége itt az embereknek. Azt teheted, amire senki
más nem képes. – Wolruf ra szegezte tekintetét. – Igazam van? Neked tudnod
kell.
A lény szelíden pislogott rá.
– Na? Igaz? – faggatta a fiú.
– Igasz – felelte Wolruf. – De aszérrt aggódom.
– Ó? – sóhajtott Jeff együttérzően. – Segíthetek
még valamiben?
– Aggódom a barrátom miatt. Jeff habozott. – Igen?
És ki az?
– Te – mondta Wolruf, és bólintott felé.
A kiborg gúnyosan akart válaszolni, de Wolruf
ártatlan őszintesége torkára forrasztotta a szót.
– Te uagy itt asz első ú' barrátom – vallotta meg
az idegen. – Megmentetted asz életem. Nem akarrom, 'ogy ba'od essék.
– Mindenki ezt mondja – zsörtölődött Jeff, de
hangjában már nem érződött a korábbi gyanakvó harag.
– Megmentetted asz életem – ismételte a kutyaféle.
– Azt hiszem, igen. És most azt mondod, szeretnéd
meghálálni? Az idegen megrázta bundáját, amit vállvonogatásnak is lehetett
vélni. – Nem errőszakoskodom.
– Te lehetnél az első követőm – mondta Jeff
álmodozva. – A robotok kötelesek engedelmeskedni nekem. Derec és Ariel nem
igazán... adta be a derekát, hogy úgy mondjam. Voltaképpen miért aggódsz?
– Le'et, 'ogy beteg uagy.
A fiú meglepődött. – Beteg? Hogyan lehetnék,
amikor nincs meg a régi testem?
– Asz agyad le'et beteg. – Wolruf bólintott. –
Talán igen, talán nem.
– Téged küldtek ide, igaz? Hogy jobb belátásra
bírj.
– Nem. Túlságosan elfoglaltak a''oz, hogy eszükbe
'utna Wolruf. Elfeledkesztek rrólam. Idesétáltam, amíg uitatkosztak. El'öttelek
meglátogatni.
– Tényleg? – érzékenyült el a fiú. – Csak hogy
lássál?
– Egyedül marradtál Rrobotuárrosban. I'en lény csak
egy uan. Ismerrem eszt asz érrszést. Beteg le'etsz, és nem is tudsz rróla. Eszt
kellene kiderríteni.
Jeff a mennyezetre nézett. Ahogy szóba került a
magány, tényleg egyedül érezte magát. És talán a betegség is igaz.
– Nem bízom bennük – mondta Wolrufnak. –
Uralkodhatnék az egész városon... sőt az egész bolygón. Ebben akarnak
meggátolni. – Ám úgy érezte, kihunyt benne a korábbi lobogás. Elfáradt, érzései
eltompultak.
– A rrobotok nem tudnak szándékosan árrtani neked
– emlékeztette a kutyaféle. – Rritkán 'ibásznak, de akarrattal nem okosznak
kárrt az emberreknek.
– De Ariel és Derec...
– A rrobotok aszt sem enged'etik meg, 'ogy ők
árrtsanak neked. A uizsgálatokból kiderrül, betegnek vagy egészségesnek
tarrt'atod-e magad.
Jeff behunyta szemét, és sóhajtott.
– Mi újság, Wolruf?
– Jeff meggondolta magát. Megengedi a uizsgálatot.
Minden szem a kis szőrmókra szegeződött.
– Biztos vagy benne? – tudakolta Kutató 1.
– Nem néztem ki belőled – jegyezte meg derűsen
Derec. – Emlékeztessél rá legközelebb, hogy mire vagy képes.
– Wolruf? Hogyan intézted el? – kérdezte
csodálkozva a lány.
– Elbeszélgettem uele – mondta csendesen. – De
nektek nem a'ánlom, merrt megmakacsol'a magát.
– Bízunk benne, hogy sikerült elintézned –
nyugtatta meg Derec. – Kutató 1 és Sebész 1, azonnal menjetek, és végezzétek el
a szükséges vizsgálatokat. Nektek is azt ajánlom, ne sokat társalogjatok vele.
Szerintem még kiszámíthatatlan a fiú.
– Megkezdjük az elemző eljárást – közölte a
kutatórobot. – Megkérhetném, Derec, hogy korábbi megbeszélésünk értelmében
tegye lehetővé teste letapogatását? A berendezés elkészült, és a központi
számítógép is hasznát veszi majd az adatoknak Jeff állapotával kapcsolatban.
– Természetesen megyek. – Derec Ariel és
Mandelbrot felé fordult. – Mihelyt végeztem...
– Jól van. Várunk rád – mosolygott a lány. –
Wolruf is itt lesz. Sebész 1 nyomában Derec bevonult egy zsúfolt szobába, és a
robot kérésére ruhátlanul lefeküdt egy vízszintes, hideg lemezre. A gépember
különféle érzékelőket erősített rá, ezek egy olyan, szedett–vedett készülékhez
kapcsolódtak, amilyet Derec még nem látott ezen a bolygón. Ez egyszer a
parancsoló szükség háttérbe szorította a takarékos tervezést, a robotok
működőképes berendezést eszkábáltak össze, függetlenül attól, mennyire
kényelmes és tetszetős.
Amíg Sebész 1 különféle rezgésszámú hullámokat és
láthatatlan sugarakat bocsátott át teste különböző részein, Derec arra gondolt,
hogy ha elmúlik ez a Jeff körüli vészhelyzet, vagy tökéletesítik a berendezést,
vagy véglegesen megszabadulnak tőle. Nem valószínű, hogy a robotok megtűrnének
elegáns gépi világukban egy ilyen szembeszökő rondaságot. Titokban enyhe
elégtételt érzett, hogy itt sem minden tökéletes.
Amikor a letapogatás befejeződött, Derec
felöltözött, Sebész 1 pedig felnézett.
– Megfelelő lesz – mondta elégedetten. – Képesek
leszünk Jeff testének helyreállítására, beleszámítva természetesen a műtét
utáni öntisztulási folyamat szerepét is. Kutató 1 komkapon keresztül
értesített, hogy visszavárnak bennünket a vizsgálóba.
A kutatórobot már várt rájuk.
– Hogy van a fiú? – kérdezte rögtön Derec.
– Ariel elmélete látszik igazolódni. Az emberi
magatartást és hangulatot befolyásoló hormonok közül néhánynak a szintje
magasabbnak mutatkozott a kelleténél. A rendkívül szűk keretek közé szorított
vérellátás szempontjából igen kis mennyiségek is megváltoztathatják a
százalékos összetételt.
– Biztos voltam benne, hogy nem is olyan rossz
gyerek ez – mondta megkönnyebbülten Ariel.
– Én is – csatlakozott hozzá Wolruf.
– Mi a szándékotok? – érdeklődött Derec a
robotoktól. – Megbeszéltétek már vele a vizsgálati eredményeket?
– Még nem. Sebész kollégámmal meg kell vitatnunk a
részleteket – felelte Kutató 1. – Ha ő is egyetért velem, akkor kimondhatjuk,
hogy Jeff Leong nem tehető felelőssé viselkedéséért. Ebben az esetben azt a
nézetet fogadjuk el, hogy állapotának megítélésében az Első Törvény erősebb
valamennyi utasításnál, amelyet Jeff a Második Törvény értelmében adna
számunkra.
– Ejha! Óriási lépés! – mondta elismerően Ariel.
– Itt az ideje, hogy magunkkal is törődjünk –
szólt közbe Derec.
– Kutató 1, szükségetek van további emberi
segítségre? Ha nem, el kell intéznünk néhány fontos dolgot.
– Nem igényeljük a közreműködését – válaszolta
készségesen a robot. – A nap folyamán később kell visszatérnie.
Semmi gond – egyezett bele Derec, majd széles
mosollyal Mandelbrothoz fordult. – Rajta, barátom! Mutasd meg nekünk azt az
űrjárművet. Át kell vizsgálnom alaposan, ellenőriznem kell berendezéseit meg
sok egyebet. Hol találjuk?
– A város szélétől nem messze. Az egyik
közlekedési alagútból a közelében érünk a felszínre.
– Akkor gyerünk!
Az utazás eseménytelenül telt el, csupán Derec és
Ariel arca égett a kíváncsiságtól. Amikor elérték az építkezési zónát, gyalog
folytatták útjukat. Szerencsére Mandelbrot egy széles mezőt választott a
leszállásra.
– Látom már! – kiáltott fel Ariel, és egy ezüstkék
sávra mutatott, amely vakítóan szikrázott a napfényben. Az űrjármű egy lankás
domb mögött rejtőzött.
Derec még nem látta pontosan a tárgyat, de már
belopakodott szívébe a kétkedés. Nem szólt semmit, amíg fel nem értek az
emelkedő tetejére, és meg nem pillantották a csillogó járművet. Ariel
meglepetten hőkölt vissza.
– Egy életmentőkapszula – mondta Derec borúsan.
Olyan kicsi volt, hogy még az enyhén hullámzó talaj is szinte teljesen
elrejtette.
– Valóban – ismerte el Mandelbrot. – Egy
átalakított életmentő kapszula. Én módosítottam.
– Alfa, Alfa – csóválta meg a fejét Derec. –
Akarom mondani, Mandelbrot.
– Csalódottságot érzékelek – jelentette ki a robot.
– Mi ennek az oka?
– Akármi a neved, távozni szerettünk volna erről a
bolygóról – zokogott Ariel. – De ez a csöppnyi űrhajó csak egyszemélyes.
– Én is a rrobottal utasztam – szólt közbe Wolruf.
– Mandelbrot, miért nem közölted velünk, hogy
csupán egyetlen felnőtt humanoid fér el benne? – kérdezte bosszúsan Derec. –
Pedig megkérdeztem tőled, hol van, milyen állapotban és így tovább.
– Akkor Jeff Leong egészségéről folyt a vita. Úgy
véltem, a fiú rendelkezésére akarja bocsátani az űrjárművet. Arra a célra pedig
megfelelő.
– Persze – sóhajtott Derec. – Igazad van. –
Váratlanul átkarolta a lány vállát. – Ám azt hiszem, Arielnek nagyobb szüksége
lenne a bolygó elhagyására. Találnia kell... egy olyan helyet, ahol gondját
viselik.
A lány megfogta Derec kezét, és megszorította,
talán hálából, hogy nem említette betegségét.
– Hogyan alakítottad át? – érdeklődött Derec.
– Lényegesen megnöveltem a hajtóerőt. Egyúttal
sikerült megfelelő teret kialakítanom Wolrufnak. Jómagam a menekülő ember
számára fenntartott helyet vettem igénybe, de természetesen az életfenntartó
eszközök nélkül. A készleteket Wolruf számára töltöttem fel.
Derec bólintott, és hallgatagon nézte az apró
űrhajót.
Senki sem beszélt. Mindnyájan megértették a
helyzetet, és azt is, mit jelent ez Derec számára. Amikor végül megfordult,
valamennyien szótlanul kísérték az alagútmegállóhoz.
Éppen akkor értek vissza a gyógyítólétesítménybe,
amikor a két orvosrobot kilépett a műtőből.
– Már végeztetek is? – kérdezte meglepetten a
lány. – Hogy van a beteg?
– Az operáció eddig sikeresnek látszik – felelte
Sebész 1. – Ellentétben a robottestbe való agyátültetéssel, amely nem igényelt
gyógyulási időszakot, Jeff emberi testének most jelentős öntisztulási
folyamaton kell átmennie szigorú ellenőrzésünk mellett.
– A legfontosabb ismeretlen tényező most az,
amelyik a biológiai öngyógyulás energiáját határozza meg. Erről nem sok
tapasztalatunk van – tette hozzá a másik robot. – Ennek ellenére...
– Úgy vélitek, rendben van a kölyök – fordította
le a hallottakat Derec. – Jól értem?
– Igen.
– És milyen a ...magatartása? – kérdezte félénken
a lány. – Visszanyeri... érzelmi egyensúlyát?
– Újabb adatokat várunk, hogy erre a kérdésre
válaszolhassunk. Még órákon át fog aludni – felelte a sebészrobot. – Akkor is
enyhe nyugtatókat fog kapni, amikor először magához tér, így csökkentjük azt az
újabb megrázkódtatást, hogy ismét emberi testben találja magát.
– Ha a teste valóban felépül – tette hozzá a
kutatórobot –, vérszérumszintje fokozatosan visszatér a normál értékre.
Véleményem szerint ez a hatás nem következik be hirtelen, ismereteink azonban
hiányosak ebben a témakörben.
Ariel bólintott.
– Akkor most elmegyünk – jelentette ki Derec. –
Kapcsolatba akarok lépni a központi számítógéppel, és el akarom intézni egy
kisebb űrjármű felújítását. A vezérlőasztalomon keresztül folyamatosan
tájékoztatást kérek Jeff állapotáról.
FELSZÁLLÁS
Derecnek sikerült összeverbuválnia egy
szerszámrobotokból álló csapatot, hogy Mandelbrot irányítása mellett rendbe
hozzák az űrjárművet. A számítógép felmentette őket hétköznapi munkájuk alól
azzal a megokolással, hogy Ariel egészségi állapotának javulását segítik elő,
ha elhagyhatja a bolygót. A kérés nem kifejezetten az Első Törvény hatálya alá
tartozott, ám egyéb ellenérvek híján ennyi is elegendőnek bizonyult.
Derec nem éppen kitörő örömmel vette tudomásul,
hogy az űrhajó nem alakítható át két ember életfeltételeinek fenntartására. A
tény azonban nem lepte meg. Nem lehetett kitágítani az apró űrjárművet.
Ariellel együtt figyelemmel kísérte, hogyan emelnek hangárt a robotok
Mandelbrot leszállási helyének közelében a kisebb javítások elvégzésére. Csupán
szokásos kíváncsiságától sarkallva figyelte a robotok tevékenységét.
Ariel nem szívesen beszélt az űrhajóról, és azt
sem árulta el, hová akar távozni. Derec megértette, hogy az Auróra nem jöhet
szóba, és valójában egyikük sem látta világosan, hol kereshetne a lány
megfelelő gyógymódot. Akárhogyan állt is az ügy, Ariel ezt nem kívánta
megvitatni.
Derűje akkor tért vissza először, amikor Kutató 1
jelentkezett a számítógép vezérlőasztalán. Elmondta Derecnek, hogy Jeff
felébredt, beszélget, és testébe visszakerülése óta első ízben nem kap már
nyugtatókat sem. A lány ragaszkodott hozzá, hogy Dereckel együtt azonnal
meglátogassák a kórházban.
Jeff légpárnás ágyon feküdt, és puha köpenyt
viselt, amely finoman hullámzott körülötte. Kutató 1 tájékoztatta őket, hogy
Jeffet zavarba ejtette a testét borító rengeteg vágás és seb, bár további
műtétekkel sor kerülhet ezeknek az eltüntetésére. Derec szemügyre vette Jeff
sovány testét, ázsiai arcvonásait, és arra gondolt, a fiú inkább magakorúnak
látszik, semmint tizennyolc évesnek.
Jeff sötét tekintete fürkészve vándorolt
egyikükről a másikra, egyetlen szót sem szólt.
– Hogy érzed magad? – törte meg a csendet Ariel.
Jeff némán nézte a lányt egy ideig. – Ember vagyok
– mondta végül csendesen. – Azt hiszem.
– Jobban vagy? – próbálkozott Derec. A fiú
félénken vállat vont.
– Dühös vagy még? – kérdezte szelíden Ariel.
– Miért lennék? – kérdezett vissza Jeff
bizalmatlanul.
Derec zavartan pislogott a lányra, hiszen annyit
sem beszélt korábban Jeff-fel, mint Ariel, így nemigen tudta, hogyan nyerje meg
a fiú bizalmát.
– Nem vagy többé robot – szögezte le a lány.
Jeff szinte észrevétlenül megrázta a fejét. –
Hát... úgy érzem... mintha valami ködben bolyongtam volna. Mintha álom lett
volna. A valóság halvány mása. Ennyire emlékszem... – Kihívóan nézett
mindkettőjükre, és figyelte, mit szólnak ehhez.
Derec ismét Arielre pillantott.
– Azt hiszitek, hazudok? – Jeff hangjába ismét
visszatért egy árnyalatnyi harciasság. – Szerintem azt gondoljátok magatokban,
hogy megpróbálok kibújni a felelősség alól. Miért nem takarodtok innen?
– Menjünk! – mondta Ariel csendesen, és maga után
húzta Derecet a kabátujjánál fogva. – Hagyjuk egyedül!
A lány az egykori vizsgálószobába vezette Derecet.
Már ismét a helyére került az eredeti berendezés, de a hely még alkalmasnak
kínálkozott a beszélgetésre, különösen azóta, hogy Jeff nem hallgathatta le
őket érzékeny robotikus mikrofonjával.
– Őt kell elküldenünk, nem engem – közölte Ariel.
– Mit mondasz? – egyenesedett ki a meglepetéstől
Derec.
– Neki kell elmennie az űrhajóval.
– Ráér még, ahogy nekem is várnom kell. Ariel,
neked van halaszthatatlanul szükséged a gyógykezelésre. Ha Jeff tudna róla, ő
sem ellenezné.
– Derec, nem láttad, hogyan nézett ránk? Nincs még
túl a... megpróbáltatásokon. Most is azt hiszi, hogy valamilyen módon ki
akarjuk játszani.
– Ha elmégy, közelebbről megismerjük egymást
Jeff-fel. Végül jó barátok leszünk, ahogyan nekünk, kettőnknek is sikerült, elvégre
mi leszünk az egyedüli emberek a bolygón.
– Nem, Derec. Be kell bizonyítanunk neki, hogy nem
neheztelünk rá... és hogy az emberek önzetlenül segítenek a másikon, nem pedig
a saját érdekükben.
– Akkor ezt ő bizonyítsa be azzal, hogy rajtad
segít! Számodra sokkal fontosabb a távozás, mint neki. Ez lehetne a döntés
alapja.
– Talán nem is kellene elmennem, legalábbis még
nem.
– Miket beszélsz? Mit értesz azon, hogy „nem is
kellene”?
– Derec, nem tudom, hol keressek magamnak
gyógyulást. Elindulhatok a világűrben, bolyonghatok mindenfelé, de nem biztos,
hogy ez a legjobb megoldás. Ha itt maradnék, Kutató 1 talán szövetmintát
vehetne tőlem, és kidolgozhatna valamilyen gyógymódot. Ez persze hosszabb időt
venne igénybe, ám több esélyt kínálna számomra.
Derec tétovázva nézett körül a szoba ismeretlen
készülékein. – Az orvostudományi ismeretek szintje még egy kissé hiányos... de
az Első Törvény értelmében a kutatórobot valóban megpróbálkozhatna vele.
– És ha ezt sikerült egyszer s mindenkorra
elintézni, akkor a következő alkalmat már felhasználhatnám a távozásra.
– Itt hagyhatnál egy sejttenyészetei Kutató 1-nek,
és máris távozhatnál.
– Nem lenne tisztességes, ha ilyen állapotban
hagynám itt Jeffet. Ez épp arról győzné meg, hogy mi csak a saját érdekünket
tartjuk szem előtt.
– Ez az egyedüli ok?
– Hát, nem egészen. – A lány zavart mosollyal
félrenézett. – Tulajdonképpen miért akarsz ennyire megszabadulni tőlem?
Derec keresztbe fonta karját a mellkasán, és
vállat vont. – Emlékszel rá, mit mondtam közvetlenül azután, hogy ideérkeztünk?
A robotok kérésének megfelelően itt maradnék, hogy segítsek, ha cserébe
megkérhetném őket, hogy szabadon távozhass a bolygóról.
– Akkor azt mondtam, veled maradok – bólintott a
lány.
– Nos, mindig örömmel töltött el, hogy így
döntöttél, de ...úgy vélem... a saját érdekedben jobb lenne, ha most mennél. –
Zavartan érezte, hogy enyhén elpirul.
– Ugye, szeretnéd, ha együtt maradnánk? – A lány
kissé lehajolva elkapta Derec földre szegeződő tekintetét, és játékosan a
szemébe mosolygott. – Igaz?
– Hát... – Nem tudta megállni, hogy szintén el ne
mosolyodjon, de az még jobban meglepte, amikor a lány átkarolta és hosszan
magához ölelte. – Tekintve, hogy én is ide vagyok láncolva erre a bolygóra... –
Még idejében felocsúdott ahhoz, hogy ő is magához szorítsa a lányt.
Nemsokára Ariel megveregette Derec hátát, kivonta
magát ölelő karjaiból, és nevetve szólalt meg: – Gyerünk, mondjuk meg neki!
Jeff egyik kezében fényesre csiszolt négyszögletes
fémlemezt tartott, és olyan szögbe döntötte, hogy láthassa magát. Kutató 1
segítette ki ezzel az eszközzel, amikor tükröt követelt, mert a robotok nem
használtak ilyen holmit, eszükbe sem jutott, hogy szükségük lenne rá. Másik
kezével végigsimította állkapcsát, majd két oldalról finoman összenyomta arcát
úgy, hogy a szája kidudorodott. Halvány mosollyal nézte a mulatságos arcot,
azután föl–le táncoltatta szemöldökét.
– Te vagy ismét – mondta szinte suttogva. – Én
vagyok ismét. – Nem érzett többé vágyat, hogy magával beszéljen, ezért abba is
hagyta.
De nem tudta levenni tekintetét a tükörről.
Olyannak látta magát, amilyennek feltehetően lennie kellett. Ismét megtalálta
régi önmagát. Jeff Leong, a tizennyolc éves fiú életben van, és ha még nem is
állt helyre tökéletesen az egészségi állapota, egyre jobban érzi magát.
A kopogás hangjára leeresztette a tükröt. – Igen?
– szólalt meg csendesen.
Ariel épp csak annyira nyitotta ki az ajtói, hogy
bedughassa a fejét. – Szeretnék neked mondani valamit.
Jeff teste önkéntelenül megfeszült. – Mi lenne az?
A lány és Derec belépett a szobába. – Csupán azt
szerettük volna közölni veled, hogy amint kielégítően érzed magad,
rendelkezésedre áll egy űrhajó, amellyel elhagyhatod a bolygót. Ha elég gyorsan
felépülsz, még elkezdheted az egyetemen az első félévet.
A fiú gyanakodva fürkészte mindkettőjük arcát. –
Mennyibe kerül?
Ariel értetlenül nézett rá.
– Ingyen van – felelte helyette Derec.
– Megajándékoztok egy űrhajóval, elláttok
élelemmel és üzemanyaggal, mindezt ingyen? Mit kértek érte cserébe?
– Semmit – vágta rá Derec dühösen. – Ide figyelj,
miért...
A lány figyelmeztetően tette rá kezét a karjára,
és átvette a szót. – Jeff, ha jobban tetszik, kölcsönnek is tekintheted. Az a
helyzet, hogy ha egyszer tudnál valakit értünk küldeni, aki elvinne innen
minket... Pénzünk ugyanis nincs, és tudom, hogy neked sincs... de ha mégis
lehetőséged nyílna valaha a viszonzásra, ez nagyobb fizetség lenne a számunkra,
mint amennyit megérdemlünk.
– Nem vagyok hajózótiszt – ellenkezett Jeff. – Nem
hiszem, hogy errefelé tudnék küldeni bárkit, vagy akár magam idetalálnék. Úgy
érzem, ezt tisztáznunk kell. – Várakozva tekintett rájuk, hátha megváltoztatják
döntésüket.
– Akkor megegyeztünk – jelentette ki derűsen a
lány. – Tudjuk, hogy Alfa személyiségével együtt Mandelbrot elvesztette a
bolygó űradatait, így ő sem segíthet. – Jeff tekintete Derecre siklott.
– Amikor elég jól érzed magad, rád vár az űr –
bólintott Derec. Jeff szótlanul nézte mindkettőjüket, mert nem tudta, hihet–e
nekik. Attól a perctől kezdve, hogy magához tért ezen a bolygón, csupa
hihetetlen dolgot látott, hallott és tett. Ez a helyzet sem tűnt valóságosnak.
– Hallottad, amit mondtunk? – kérdezte Ariel.
– Persze – felelte halk és fakó hangon.
Derec és Ariel bizonytalanul nézett egymásra. A
fiú állhatatosan figyelte őket, mintha nem tudná, mire számítson. Aztán a pár
minden további magyarázat nélkül távozott.
Derec azt javasolta, valamennyien vonuljanak ki Jeff
búcsúztatására az űrhajó felszállása alkalmából. Amikor a fiú elég erősnek
érezte magát az utazásra, Mandelbrot bekapcsolta a számítógépet az apró
űrhajóban, és röpke tanfolyamot tartott neki a kézi vezérlésről arra az esetre,
ha kényszerleszállást kellene végrehajtania. Alapvetően azonban a komputerre
várt a feladat, hogy bemérje a legközelebbi űrútvonalat, várakozópályára
állítsa a járművet, és folyamatosan küldjön vészjeleket. Még a robotok sem
kételkedtek abban, hogy előbb veszi fel Jeffet egy nagyobb űrjármű,
mintsem végképp leállnának a kapszula
életfenntartó berendezései.
Jeff továbbra is csendes és bizalmatlan maradt,
noha már közeledett a távozás ideje, Kutató 1 azonban megnyugtatta a többieket,
hogy a fiú rossz tapasztalatainak hatása lassan elmúlik.
Egy ideje már létrejött az együttműködés saját
testével – magyarázta a robot. – Keringési rendszerei is szervezetével
összhangban dolgoznak.
Amint ott várták a hangár közelében, hogy Jeff
beszálljon a kapszulába, Ariel megjegyezte: – Ha visszatér a hétköznapi emberi
társadalomba, biztosan végleg helyrejön.
– Nem mutatkozott túlzottan hálásnak – jegyezte
meg Derec keserűen. – Elvégre senki sem tette kötelezővé, hogy őt küldjük. Mi
is szeretnénk megszabadulni innen.
– Csss! – fordult felé a lány.
Jeff közeledett. Még lassan, néha lábával
tapogatózva haladt, mozgásképességét azonban maradéktalanul visszanyerte. –
Csak azt akartam veletek közölni, hogy ha rájövök, merre rejtőzik ez a bolygó,
szólok néhány embernek a megmentésetek érdekében.
– Biztosan megteszed – hunyorított Ariel. – Jó
utat!
– És köszönöm... a lehetőséget... hogy távozhatom.
– Bátortalanul visszanézett.
– Minden rendben lesz – nyugtatta meg Derec. –
Vigyázz magadra!
A fiú halvány mosollyal nézett fel Kutató 1-re és
Sebész 1-re. – Kétségtelenül érdekes élmény volt megismerkednem veletek. És
köszönöm, hogy újból összefoltoztatok.
– Nincs mit – szólalt meg egyszerre a két robot.
Jeff körbenézett a várakozókon, és tekintete
megakadt Wolrufon. – Jól érzed magad, öcskös?
– 'ól – felelte Wolruf, és akkorát bólintott, hogy
hegyes fülei beleremegtek. – Köszleked' óuatosan!
– Hát akkor... Viszontlátásra. – Jeff félszegen
bólintott, és csatlakozott az űrhajónál várakozó Mandelbrothoz. A robot
ellenőrizte a felszállási előkészületeket.
Egy pillanattal később a fiú eltűnt az űrhajóban,
a jármű feldübörgött, és sebesen emelkedett fel az égbe, végül egyetlen
csillogó ponttá zsugorodott a napfényben.
Derec hunyorogva nézett utána, amíg meg nem
fájdult a nyaka az erőlködéstől. – Ez volt a legnagyobb vágyunk – sóhajtotta. –
És most elajándékoztuk.
Ariel megfogta a karját, és hozzásimult. –
Helyesen cselekedtünk, Derec. És különben sincs veszve semmi.
A fiatalember lenézett a lányra, és elmosolyodott.
– De nincs ám...
Mindketten megfordultak, és a kis csapat élén
visszaindultak Robotvárosba.
TEHETSÉG
Tartalom
10.
Avery tervei
11.
Kizökkent álmok
13.
Távolsági búcsú
Humorérzék
ISAAC ASIMOV
Vágyat érez-e a robot, hogy ember legyen?
Újabb kérdéssel felelhetünk erre. Vágyat érez-e a
Chevrolet, hogy (Cadillac legyen?
Ebben az a kimondatlan állítás rejlik, hogy egy
gépnek nincsenek vágyai.
Lényegét tekintve azonban a robot nem pusztán gép,
legalábbis elvileg. Olyan szerkezet, amely az ember lehető legtökéletesebb
utánzata, így a mélyén ott húzódik valahol a mezsgye, amelyet egyszer átléphet.
Alkalmazhatjuk ezt az élővilágra is. A
földigiliszta nem vágyik arra, hogy kígyó legyen, a víziló nem szeretne elefánt
lenni. Nincs okunk annak feltételezésére, hogy ezek a teremtmények feszélyezve
éreznek magukat, és saját létüknél többről álmodoznának. A csimpánzok és
gorillák tudatos lényeknek tűnnek, de semmi sem indokolja, hogy azt gondoljuk
róluk, szeretnének emberek lenni.
Az ember azonban a túlvilági élet után sóvárog, és
arra áhítozik, hogy angyallá váljék. Valahol az élet áthaladt egy határvonalon.
A törzsfejlődésben megjelent egy faj, amely nemcsak öntudatra ébredt, hanem
elégedetlen is lett önmagával.
Egy napon talán a robotok szerkezete is annyira bonyolulttá
válik, hogy átlép egy hasonló határt.
Megengedve, hogy a robot egykor az ember szerepére
pályázik, vajon mit szeretne elérni? Áhítozhat például arra a jogi és
társadalmi helyzetre, amelybe az emberi lények beleszületnek. Erről szólt A két
évszázados ember” (1976) című novellám, amelyben robothősöm ennek érdekében
sorra feladta valamennyi tulajdonságát,még a halhatatlanságát is.
Ez a történet azonban inkább a filozófia, mint a
valóság szemszögéből közelítette meg a problémát. Mi különbözteti meg az emberi
lényt – milyen testi vagy tudati jellemzők –, amelyekre a robot legjobban
áhítozik? Egyetlen épeszű robot sem irigyelné, hogy az ember gyenge és
sebezhető, képtelen a legenyhébb környezetiváltozásoknak is ellenállni,
szüksége van alvásra, elköveti a legostobább hibákat, védtelen a fertőző és
pusztító betegségekkel szemben, s logikátlan érzelmi viharai teljesen
megbéníthatják cselekvőképességét.
A robot sokkal inkább irigyelheti az embertől,
hogy képes a barátságra és a szerelemre, kíváncsisága határtalan, és mohón
szerez új tapasztalatokat. Szerény véleményem szerint azonban az emberi létre
áhítozó robot végül rájönne, hogy az, amit a legjobban szeretne megérteni, és
amit a legkétségbeejtőbben nem ért az az emberi humorérzék.
Ez a tulajdonság semmi esetre sem általános az
emberi lények között, noha végigvonul valamennyi kultúrán. Rengeteg embert
ismertem, aki nem tudott nevetni, csupán zavarodottan vagy megvetően nézett
rám, ha megpróbáltam elsütni egy viccet. Nem kell messzire mennem, itt van az apám,
akit hidegen hagytak legmulatságosabb ötleteim is, mert úgy érezte, komoly
ember figyelemre sem méltat ilyeneket. (Szerencsére anyám minden fenntartás
nélkül jókat kacagott tréfáimon, máskülönben érzelmileg visszamaradt felnőtt
lett volna belőlem.)
Vizsgálódásaim szerint azonban a humorérzékben az
a legfurcsább, hogy senki sem hajlandó elismerni a hiányát. Az emberek
készségesen bevallják, hogy gyűlölik a kutyákat, utálják a gyerekeket, sőt néha
vidáman eldicsekednek, hogy csalnak a jövedelemadó-bevallásban, vagy csalják
házastársukat, mert jogosnak érzik, és még akkor sem tiltakoznak, ha valaki ezt
embertelennek vagy becstelennek tartja, mert a jelzők könnyed
megváltoztatásával egyszerűen csak realistának vagy gyakorlatiasnak tartják
magukat.
De próbáljuk meg azzal vádolni őket, hogy nincs
humorérzékük. Máris élénken tiltakoznak minden esetben, függetlenül attól,
mennyire nyíltan és milyen gyakran adják ennek tanújelét. Apám például mindig
hangoztatta, hogy remek a humorérzéke, és ezt bármikor hajlandó is
bebizonyítani, ha olyan viccet hall, amelyen lehet nevetni (de sohasem hallott
– legalábbis tapasztalatom szerint).
Miért éppen akkor tiltakoznak hát az emberek, ha
humortalannak tartják őket? Elméletem szerint azért, mert tisztában vannak vele
(tudat alatt, ha nem is nyíltan), hogy a humorérzék minden más tulajdonságnál
jellegzetesebben emberi, és visszautasítják, hogy bárki lefokozza őket egy nem
egészen emberi tudatszintre.
Csupán egyszer nyúltam a humorérzék témájához a
„Tréfamester” című tudományos-fantasztikus elbeszélésemben, amely először
az Infinity Science Fiction (Végtelen
Tudományos Fantasztikum) folyóirat . decemberi számában jelent meg, és nemrég
látott napvilágot ismét The Best Science
Fiction of Isaac Asimov (Asimov legjobb tudományos-fantasztikus történetei)
(Doubleday, 1986) című gyűjteményes kötetemben.
A történet főhőse azzal múlatta az időt, hogy
vicceket mesélt egy számítógépnek (a történet folyamán hatot meséltem el). A
komputer természetesen mozdulatlan robot, vagy ami ugyanaz, a robot voltaképpen
mozgó számítógép, így az elbeszélés robotokról és viccekről szólt. A
történetben sajnos nem a humorérzék mibenlétét, hanem a közszájon forgó viccek
forrását keresték. Erre is van válasz, de ehhez ajánlatosabb elolvasni a
novellát.
Ám én nemcsak tudományos-fantasztikus történeteket
találok ki. Mindent leírok, ami gondolatoktól nyüzsgő fejemben felbukkan, és
kiadóim (érdemtelen szerencsémnek köszönhetően) furcsamód úgy vélik, törvénybe
ütköző lenne bármely, általam átadott kézirat megjelentetését megtagadniuk.
(Biztosíthatom az olvasót, hogy sohasem ábrándítottam ki őket ebből a
nevetséges tévhitből.)
Így amikor elhatároztam, hogy készítek egy
viccgyűjteményt, a Houghton Mifflin kiadónál meg is jelent 1971-ben ezzel a
címmel: Isaac Asimov's Treasury of Humor (Isaac Asimov humorkincstára). Ebben
640 viccet meséltem el emlékezetből. (Még a folytatásra is maradt elég ezzel a
címmel: Isaac Asimov Laughs Again [Isaac Asimov újra nevet], de képtelen vagyok
időt szakítani rá, függetlenül attól, milyen hosszú ideig ülök számítógépem
előtt, és milyen sebesen verem a billentyűket.) A vicceket saját elméleti
megjegyzéseimmel fűszereztem, amelyek arra vonatkoznak, mi a mulatságos, és
mitől lesz egy vicc még mulatságosabb.
Ne felejtsék el, a humornak legalább annyi
elmélete létezik, mint ahány ember ír róla, és nincs közöttük két egyforma.
Persze egyik ostobább, mint a másik, így én sem éreztem lelkiismeret-furdalást,
hogy a halomnyi magyarázatra rátegyek néhány lapáttal a saját gondolataimból.
Dióhéjban összefoglalva, érzésem szerint minden
sikeres vicc elengedhetetlen alkotóeleme a nézőpont hirtelen megváltozása.
Minél meghökkentőbb ez a fordulat, minél váratlanabbul következik be, minél
gyorsabban fogja fel a hallgató, annál hangosabb a nevetés, és annál fergetegesebb
a hatás.
Vegyünk például egy viccet abból a néhányból,
amelyet magam találtam ki:
Jim betér egy bárba. Ott találja Billt, a legjobb
barátját, amint egy üveg sör társaságában gubbaszt egy asztal sarkánál, és
komoran néz maga elé. Leül mellé, és együttérzően kérdezi: – Mi a baj, Bill?
Bill sóhajt, és azt mondja: – A feleségem tegnap
megszökött a legjobb barátommal.
Jim csodálkozva kérdezi: – Miket beszélsz, Bili?
Hisz én vagyok a legjobb barátod.
Mire Bill, halkan: – Csak voltál, pajtás.
Bízom benne, hogy észreveszik a nézőpontváltást.
Természetes feltételezés, hogy szegény Bill bánkódik a tragikus veszteség
miatt. Csak az utolsó három szóból derül ki teljesen váratlanul, hogy valójában
öröm tölti el. Az átlagférfi eléggé ellentmondásos érzéseket táplál felesége
iránt (bármennyire szereti is), hogy derűsen fogadja ezt a nézőpontváltást, a
csattanót.
Mármost, ha egy robot agyát csupán logikus
gondolkodásra tervezték (és mi hasznát venné bármiféle más robotagynak az
ember, aki a saját céljainak szolgálatába próbálja állítani a robotokat),
aligha lenne képes a hirtelen nézőpontváltásra. Ez ugyanis megkövetelné az
agytól, hogy elsősorban a logika törvényeit tekintse hibásnak, vagy olyan
csavarosan gondolkozzék, amire nyilvánvalóan nem képes. Ráadásul veszélyes
lenne, ha egy robotagyba kétértelműségeket ültetnénk. Döntéseket várunk tőle,
nem pedig „lenni vagy nem lenni”-féle töprengést.
Képzeljük el, hogy elmeséljük egy robotnak az
előbbi viccet, a robot pedig a csattanó után komoran néz ránk, és ilyen kérdéseket
tesz fel:
Robot: – De Jim miért nem a legjobb barátja többé
Billnek? A leírásból nem derül ki, hogy Jim bármi olyat tett volna, ami
kiváltotta volna Bill haragját vagy elégedetlenségét.
Mi: – Nem, Jim nem tett semmit. Valaki más tett
valamit Billért, amit az olyan csodálatosnak tartott, hogy ettől nyomban az
illető lett a legjobb barátja.
Robot: – De ki tette azt a valamit?
Mi: – Természetesen az a férfi, aki megszöktette
Bill feleségét.
Robot (hosszú gondolkodás után): – De ez nem lehet
így. Billnek a felesége iránt mély vonzalmat, elvesztése miatt pedig bánatot
kellett éreznie. Talán nem így éreznek a férfiak a feleségük iránt, és nem így
érinti őket, ha elveszítik?
Mi: – Elméletben igen. Itt azonban kiderül, hogy
Bill egyáltalán nem kedvelte a feleségét, és boldog, hogy valaki megszöktette.
Robot (újabb hosszú gondolkodás után): – De ezt ön
nem így mesélte el.
Mi: – Tudom, épp ez benne a mulatságos.
Gondolkodásomat egy bizonyos irányban vezettem, aztán hirtelen a tudomásodra
hoztam, hogy ez rossz irány volt.
Robot: – Mókás dolog valakit félrevezetni? Mi
(feladjuk): – Na, akkor folytassuk a házépítést! Bizonyos viccek éppenséggel az
emberi lények logikátlan viselkedésén alapulnak. Nézzük ezt:
A szenvedélyes lóversenyrajongó megáll a
fogadópénztár ablaka előtt, és buzgó fohásszal fordul a Mindenhatóhoz.
– Uram – mormolja őszinte szívvel , tudom,
elítéled, hogy szerencsejátékra adtam a fejem, de most az egyszer engedd meg,
hogy ne veszítsek. Annyira szükségem van a pénzre.
Ha elkövetjük azt a butaságot, hogy elmeséljük ezt
a viccet egy robotnak, az nyomban megkérdezi: – De akkor pontosan ugyanannyi
pénzzel távozik a lóversenyről, mint amennyivel érkezett, nem igaz?
– De.
– Ha ennyire szüksége van a pénzre, csupán annyit
kell tennie, hogy egyáltalán nem fogad, és akkor éppen ott tart, mintha nem
veszített volna.
– Igen, de olthatatlan vágyat érez a
szerencsejátékra.
– Úgy érti, akkor is, ha veszít?
– Igen.
– De hát ennek nincs értelme.
– Éppen az a vicc csattanója, hogy a játékos ezt
nem érti. Vagyis mulatságos, ha valakinek nincs logikai érzéke, és a
legegyszerűbb igazságot sem érti meg?
Mi mást tehetnénk ilyenkor? Folytatjuk a
házépítést.
Az igazat megvallva, mennyiben különbözik ez
attól, amikor egy humortalan embert próbálunk győzködni? Egyszer a következő
viccet meséltem el apámnak:
Mrs. Jones, a szállásadónő az éjszaka kellős
közepén arra ébred, hogy furcsa zajok szűrődnek át szobája ajtaján. Kinéz, és
meglátja Robinsont, az egyik bérlőjét, amint egy riadt lovat tuszkol fölfelé a
lépcsőn.
Felsikolt: – Mit művel, Mr. Robinson?
A férfi azt válaszolja: – Viszem a lovat a
fürdőszobába.
– Az isten szerelmére, minek?
– Hát, az öreg Higginbotham olyan fene okos, hogy
bármit mondok neki, mindenre azt feleli fölényesen: „Tudom, tudom.” Nos, mikor
reggel bevonul a fürdőszobába, ordítozva fog kirohanni: Ló van a
fürdőszobában!” Én meg unottan azt mondom majd: Tudom, tudom.”
És mit mondott erre az apám? „Isaac, Isaac. Városi
fiú vagy, nem értesz te ehhez. Nem tolhatsz föl egy lovat a lépcsőn, ha ő nem
akarja.”
Személy szerint én ezt még a viccnél is
mulatságosabbnak tartom.
Mindenesetre nem látom be, miért akarhatnánk egy
robotot humorérzékkel felruházni. Ám a lényeg az, hogy a robot áhítozhatna rá –
de hogyan ajándékozzuk meg vele?
1.fejezet
ÉRZEL VALAMIT?
– Mandelbrot, milyen érzés robotnak lenni?
– Bocsásson meg, Derec úr, de ez a kérdés
értelmetlen. Noha igaz, hogy bizonyos szempontból a robotok szerezhetnek olyan
benyomásokat, amelyek halványan emlékezietnek a jellegzetes emberi érzelmekre,
a szó eredeti értelmében még sincsenek érzéseink.
– Sajnálom, öreg harcos, de nem tudok szabadulni a
gyanútól, hogy most mellébeszélsz.
– Ez teljességgel lehetetlen. A pozitronikus
programozás előírja, hogy egy robotnak mindig határozottan kell közölnie a
tényeket.
– Ugyan, ugyan, talán nem ismered el annak a
lehetőségét, hogy általában véve az emberi és a robotikus észlelés közötti
különbség csak jelentéstani? Nyilván egyetértesz velem, hogy a legtöbb emberi
érzés egyszerűen azoknak a kémiai folyamatoknak az eredménye, amelyek az elmére
hatva befolyásolják a hangulatokat és az érzékelést. El kell ismerned, hogy az
ember ki van szolgáltatva a testének.
– Erre bőséges bizonyíték kínálkozik a legnagyobb
szaktekintélyek szerint – helyeselt a robot.
– Akkor ennek mintájára a te érzeteid is pusztán
melléktermékei áramköreid és mechanikai alkatrészeid zavartalan működésének.
Ugyanígy érezheti magát az űrhajó, amikor a hipertérbe hatolva valamennyi
egysége csúcsteljesítményt nyújt. Közte és közted feltételezésem szerint csupán
az a különbség, hogy neked olyan agyad van, amely ezt fel is fogja.
Mandelbrot egy darabig hallgatott, mert belső
integráljait az a tevékenység kötötte le, hogy memória-áramköreiben különféle
osztályokba sorolja Derec állításait. – Még sohasem elemeztem ezt a problémát
ily módon, uram. Ám úgy tűnik, az ember és a robot, valamint a robot és az
űrhajó közötti összehasonlítás sok szempontból rendkívül találó.
– Akkor nézzük így a dolgot, Mandelbrot! Emberként
a szénatomokon alapuló életformát képviselem, amely az alacsonyabb rendű
biológiai életformák évmilliókon át tartó fejlődésének végeredménye. Onnan
tudom, milyen érzés embernek lenni, mert elmém érzékeli az ember és az állati
élet különféle fajai között tátongó szakadékot. És kellően óvatos
összehasonlítással el tudom képzelni – hacsak kismértékben is –, mit tapasztal
egy alacsonyabb rendű életforma, miközben nap mint nap szorgalmasan
tevékenykedik. Továbbá közölni tudom másokkal, milyen érzés lehet az.
– Logikai áramköreim számára ez elfogadható.
– Igen, tehát párhuzamokkal, hasonlatokkal vagy
egy mese révén elmagyarázhatom a többieknek, mit érezhet a giliszta, a patkány,
a macska vagy akár a dinoszaurusz, amikor zsákmányra vadászik, elalszik,
virágot szagol, vagy bármi mást tesz.
– Sohasem láttam még ezeket a teremtményeket, így
nem merném beleélni magam, milyen érzés ezeknek lenni.
– Aha! De azt tudnád – a megfelelő párhuzam révén
–, milyen érzés lehet űrhajónak lenni.
– Talán, de nem láttak el a szükséges programmal,
hogy megszerezzem ezeket az információkat. Továbbá azt sem látom be, milyen
hasznot hajtana számomra ez a tudás a három törvényben foglalt magatartási
alapminták követésében.
– Pedig éppen arra programoztak, hogy megszerezd
ezeket az ismereteket, hiszen tested gyakran ezekkel az érzékelésekkel összhangban,
néha pedig ezek ellenében cselekszik.
– Elméletileg mondja ezt?
– Igen.
– Tekintsem ezt hivatalos felkérésnek a feladat
megoldására?
– Igen.
– Természetesen megteszek minden tőlem telhetőt,
hogy a kedvében járjak, uram, ám érdeklődésem és logikai integráljaim csupán
bizonyosfajta kérdések eldöntésére tesznek alkalmassá. Amit ön vetett fel,
túlságosan egyéni megközelítésnek tűnhet programfeszültségeim számára.
– Az egész logika annyira elvont, hogy –
legalábbis megközelítési módjában – hordoz némi egyéni elemet is, nem igaz?
Ebben egyet kell értened, hiszen a logikai gondolatsorok kölcsönös megegyezésen
alapulnak, amikor két megdönthetetlen tényről szerzett ismereteidet arra
használod, hogy egy harmadik, ugyancsak megdönthetetlen tényre következtess.
– Ez természetes.
– Nem használhatod ugyanezt a logikát, hogy
kitaláld, milyen érzés lehet űrhajónak vagy bármilyen más, megfelelően fejlett
gépezetnek lenni?
– Ha ilyen formában teszi fel a kérdést,
természetesen igen, de fel nem foghatom, hogy egy ilyen kutatásból mi haszna
származhat önnek... vagy nekem.
Derec vállat vont. Esteledett Robotvárosban.
Mandelbrottal együtt tett egy kis sétát a szabadban, mivel úgy érezte, ki kell
nyújtóztatnia elgémberedett tagjait egy hosszú nap után, amikor egész idő alatt
azoknak a gondoknak a megoldásán fáradozott, amelyek tovább nehezítették erről
a magányos bolygóról való szökésének lehetőségét. Pillanatnyilag egy
négyszögletes torony tetején üldögéltek, és bámulták a csillagokat. – Ó, nem is
tudom, lesz-e valami haszna, hacsak az nem, hogy kielégítem a kíváncsiságomat.
Úgy rémlik, lappangania kell benned valamilyen elképzelésnek arról, milyen
érzés robotnak lenni, ha nincsenek is meg hozzá a megfelelő eszközeid, hogy
kifejezd ezt.
– Ilyen ismerethez szükség lenne nyelvre, és ilyen
nyelvet még nem találtak fel.
– Hmmm. Igazad lehet.
– Rátaláltam azonban egy gondolattársításra, amely
talán hasznavehető.
– Éspedig?
Amikor ön vagy Ariel kisasszony nem tartott igényt
szolgálataimra, időnként kapcsolatba léptem ennek a városnak a robotjaival. Nem
azon töprengenek, mit jelent vagy milyen érzés robotnak lenni, hanem rengeteg
fölös szellemi energiát áldoznak annak a kérdésnek a megválaszolására, milyen
érzés embernek lenni.
– Ennek úgy-ahogy van valami értelme. Igaz,
meghökkentően egyedülálló jelenség, hogy a robotok a humanika törvényeit
próbálják meghatározni.
– Talán nem is olyan egyedülálló, uram. Végül is,
ha emlékeztethetem rá, ön csak az elmúlt néhány hétben szerzett tapasztalataira
emlékezik, az én történelmi ismereteim is eléggé korlátozottak. Mindenesetre
sohasem jutottak volna eszembe olyan gondolattársítások, amilyenekről ön
beszélt, így áramköreim arra következtetnek, az ön tudatalattija úgy irányítja
beszélgetésünket, hogy az az ön nagyobb horderejű gondjai felé kanyarodjék.
Derec zavartan nevetett, mert ez eddig meg sem
fordult a fejében. Különös, gondolta, hogy egy robotnak tűnt fel. – A
tudatalattim? Talán. Feltehetően úgy érzem, ha jobban megértem a körülöttem
nyüzsgő világot, jobban megismerem magamat is.
– Meggyőződésem szerint a három törvény
szellemében cselekszem, ha hozzásegítek egy embert önmaga jobb megismeréséhez.
Ennélfogva áramköreimben olyan érzés zsong, amelyet ön örömnek nevezhetne.
– Ez kedves. Most pedig, ha megbocsátasz,
szeretnék egyedül maradni. – Egy pillanatig halvány aggodalom futott át rajta,
mert belényilallt a félelem, hogy talán megbántja ezzel Mandelbrotot, azt a
robotot, akivel annyi megpróbáltatáson mentek már keresztül, és akit – nem
szégyellte magának bevallani – jó barátjának tekint.
Ha Mandelbrot megsértődött is, nem mutatta. Mint
mindig, most is kifürkészhetetlenmaradt. – Természetesen, uram. Várni fogom az
előcsarnokban.
Derec követte tekintetével, amint odamegy a
lifthez, és lassan leereszkedik. A robot persze nem sértődött meg. Lehetetlen
egy gépembert megbántani.
A kényelem kedvéért a fiatalember keresztbe
vetette lábát, ismét felnézett a csillagokra, és végigpásztázta a körülötte
elterülő városképet, de továbbra is gondolataiba mélyedt. Alapjában véve nem
volt szemlélődő típus, ma este azonban kedvetlenséget érzett, így könnyebben
eluralkodott rajta az aggodalom és bizonytalanság, amelyet a szokásos
körülmények között kordában tartott, mialatt megpróbált a különféle baljós
helyzetekből valamilyen ésszerű megoldással kikeveredni.
Elmosolyodott azon az észrevételen, amelyet
érzéseivel kapcsolatban tett. Talán túl komolyan veszi önmagát, amióta az
utóbbi időben rengeteg Shakespeare-művet olvasott. Felfedezte, hogy az ősidők
„halhatatlan bárd”-jának darabjai remek szellemi kikapcsolódást és pihenést
jelentenek. Minél jobban elmélyült ezekben a szövegekben, annál többet tudott
meg önmagáról. Mintha a színművekben előforduló különleges események és
szereplők megpendítenének benne valamit, és néha közvetlen kapcsolatban
volnának azzal a helyzettel, amelyben önmagát találta, amikor emlékezetétől
megfosztva nem is olyan rég felébredt egy életmentő kapszulában.
Önkéntelenül eltöprengett, miért tesznek rá ilyen
benyomást ezek a színdarabok. Úgy tetszett, mintha rajtuk keresztül vezetne az
út önmagához.
Újból vállat vont, és tűnődve a csillagokra
nézett. Nemcsak azért, hogy elemzésükből derítse ki annak a bolygónak a
helyzetét, amelyen pillanatnyilag élt, hanem titokzatos vonzásuknak is
engedelmeskedett, mint ahogy elképzelése szerint számtalan férfi és nő a
történelem folyamán. Megpróbálta elképzelni, hogyan hunyorogtak Shakespeare
korában, mielőtt az emberiség megtanulta, miként keletkezett a világegyetem,
hol helyezkedik el benne a Föld, és hogyan kell megépíteni egy hipertéri
hajtóművet. Ám az már meghaladta képzelőerejét, hogy a kíváncsi, de
tudományosan műveletlen elmék micsoda kegyetlen, hideg szépséget érzékelhettek
a csillagokban.
Az égbolt egyik fényes égiteste talán hazájának
fénylő napja. Odakinn a világűrben valahol valaki tudja a választ nyugtalan
kérdéseire. Valaki tudja, ki volt ő egykor, és hogyan került abba az életmentő
kapszulába.
Körülötte nyújtózkodtak a város tornyai, gúlái,
kockái és négyszögei. Némelyik szemmel láthatóan változott a város építési
programjának megfelelően. Időnként a módosításokban segédkező robotok teste
meg-megvillant a város falairól visszaverődő csillagfényben. A robotok sohasem
aludtak, a város sohasem pihent. Kiszámíthatatlanul, de folyamatosan változott.
Úgy nyújtózott körülötte a város, mint egy
gigantikus robot, amelyet millió és millió fémes sejt alkot, s ezek teljes
összhangban működnek a sejtmagokban kódolt műveletek és ellenműveletek
DNS-alakzataival. Noha szervetlen anyagokból készült, a város mégis élőlényként
létezett annak a tervezési filozófiának a diadalaként, amelyet Derec a mérnöki
gazdaságosság elvének nevezett.
Részben ezért érzett vágyat, hogy feljusson ennek
a toronynak a tetejére – egy ajtón keresztül és egy felvonó segítségével,
amikor mindkettő éppen a szükséges időben megjelent –, mert már az utcáról
feltűnt neki az építmény kígyószerűen csavarodó alakja, amint hatalmas szalag
módjára tekeredik fölfelé. És amikor a szalag elérte előírt magasságát, a
sejtek szétterjedtek, és szilárd szerkezetté olvadtak össze. Talán még
osztódtak is.
Vele szemben viszont éppen összeforrt két torony,
és úgy süllyedt bele az utca szintjébe, mintha óriási liften ereszkedne le.
Tőle jobbra körülbelül egy kilométer távolságban különböző magasságú épületek
sora fokozatosan azonos szintet ért el, majd egyetlen hatalmas, négyszögű
tömbbe olvadt össze. Ez az állapot hozzávetőleg három percig tartott, majd a
szerkezet szabályosan kezdett átalakulni hegyi kristályok sorává.
Néhány napja egy ilyen látvány még csodálattal
töltötte volna el. Most mindez természetesnek tetszett. Nem véletlen tehát,
hogy egy idő óta olyasmiben lelte örömét, amit könnyed szellemi kalandozásnak
érzett.
Egyszer csak vakító ragyogás tört fel a város
közepén. Derec rémülten takarta el szemét, mert attól félt, hogy valami
robbanás történt.
De amint teltek a másodpercek, és a ragyogás nem
halványult, hirtelen tudatára ébredt, hogy a fény születését nem követi a
robbanás hangja. Akármi legyen is, ez a valami úgy jelent meg, mintha
elfordítottak volna egy kapcsolót.
Derec zavartan, lassan szétnyitotta szeme előtt az
ujjait, és megkockáztatott egy óvatos pillantást. A ragyogás könnyen kivehető
színekké bomlott. Bíborvörös, okkersárga és kékes árnyalatok tűntek fel sorban
azon a kettős piramison, amely a város határának közelében emelkedett ki az épületek
közül. A nyolcoldalú alakzat veszélyes bizonytalansággal támaszkodott alsó
hegyes csúcsára, és olyan lassan forgott, mint egy fáradt búgócsiga. Derec
megfigyelési pontjáról a káprázatosan váltakozó színek következtében valamiféle
gigantikus játékszerre emlékeztetett.
Ahogy figyelte, fokozatosan oldódott szorongása.
Gondjai jelentéktelenné törpültek a pompás látvány mellett. Micsoda szépségre
képes ez a város!
Nyugalma hamarosan kíváncsiságba csapott át, a
szertelen tudásvágy nemsokára már ellenállhatatlanul és könyörtelenül gyötörte.
Meg kell vizsgálnia az épületet, hogy közvetlen tapasztalatot szerezzen róla,
aztán majd visszatér „fészkébe”, mert várja már a vezérlőasztal, hogy a
központi számítógép révén ismét belemerülhessen a város titokzatos programozásának
mélységeibe.
Shakespeare színdarabjaihoz hasonlóan a furcsa
szerkezet is csábító lehetőséget kínált, hogy egy időre megszökjön gondjai
elől. Ezenkívül sohasem tudhatta, hátha olyasmire bukkan, aminek révén Ariellel
együtt elhagyhatja ezt az őrült bolygót.
– Hát itt vagy! – szólalt meg mögötte egy ismerős
hang. – Mit csinálsz?
Hátrabillentette fejét: Ariel csípőre tett kézzel,
könnyedén szétvetett lábakkal állt fölötte. Az enyhe szellő játékosan
odasimított néhány hajszálat a lány orrára és ajkára. Szemében pajkos fény
csillogott. Derec abban a pillanatban elfeledkezett a városról, és a lányra
csodálkozott. Váratlan megjelenésétől elállt a lélegzete. Ideges feszültsége
ismét visszatért.
Jó, jó, ismerte el magában, ezt nemcsak a
jelenléte váltja ki, hanem ő maga... mert... minden tetszik rajta!
– Szia. Éppen rád gondoltam – vetette oda
könnyedén, de a hangja másról árulkodott.
– Hazudós – vágta rá a lány derűsen kötekedve. –
De belenyugszom. Én is látni akartalak.
– Észrevetted azt az épületet?
– Persze. Percekig álltam itt mögötted, amíg a
távolba révedtél. Meglepő, nem igaz? Fogadni mernék, már azon töröd a fejed,
hogyan vizsgálhatnád meg.
– Hát igen. De hogy találtál rám?
– Wolruf szimata vezetett ide. Mandelbrottal
együtt odalent várnak.
– Miért maradt lent Wolruf?
– Nem szereti idefent a hűvös levegőt. Azt mondja,
erős vágyat ébreszt benne a hideg őszi éjszakák és a szabad mezők iránt. –
Ariel leült mellé, hátradőlt, és két tenyerével megtámasztotta magát. Jobb
kezének ujjai csaknem érintették az övét.
Megérezte a lány ujjainak melegét. Szerette volna
egy picit elmozdítani a kezét, hogy megérintse őket, ehelyett hátradőlve a
könyökére támaszkodott, és két karját az oldalához szorította.
– Mégis, mivel töltöd itt az időt? – kérdezte a
lány.
– Egy kis pihenőt tartottam.
– Úgy?
Kínos csend telepedett közéjük néhány másodpercre.
A lány egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán a forgó szerkezet felé nézett.
Derec gondolatai ezalatt olyan gyorsan követték
egymást, mint a pergő kártyalapok, és már csak egy hajszál választotta el
attól, hogy sok mindent kifecsegjen. De végül úgy döntött, nem mond el semmit.
– El akartam szakadni a gondoktól.
– Ez dicséretes. Árt az egészségnek, ha az ember
nem teszi félre egy időre a nyomasztó gondokat. Támadt már valami ötleted,
amivel kikeveredhetünk innen?
– Nem, de el kell ismerned, ez a város nem is
olyan rossz nekünk, összehasonlítva mindkettőnk kínos helyzetével.
– Kérlek, ne juttasd most eszembe a kórházakat. A
következő orvosrobotot akkor lássam, amikor a hátam közepét.
– Pedig a javadra válna – bökte ki Derec, de
nyomban meg is bánta.
A lány arca elsötétült a haragtól. – Miért? Mert
olyan betegséget szereztem, amely szép lassan megőrjít?
– Hát igen. Legalább el kellene kezdeni a
gyógyítást.
– Nagyon vicces, amit mond, Normális úr. Fel sem
ötlött benned, hogy kedvelem ezt a betegséget, és többre tartom, ahogy most
működik az agyam, mint amikor „épeszű” voltam?
– Hát nem, ez eszembe se jutott, és azt hiszem, te
sem gondolod komolyan. Ide figyelj, Ariel! Csak tréfáltam. Nem állt
szándékomban, hogy megbántsalak, vagy újból előhozzam ezt a témát. Egyszerűen
csak kicsúszott a számon.
– Ez nem lep meg – vont vállat a lány, és
elfordult.
– Azt szeretném, ha jól éreznéd magad. Aggódom
érted.
Ariel megtörölte az arcát és a homlokát.
Verítékezik? Derec a sötétben nem tudta megállapítani.
– Nézd, egy ideje azt tapasztalom, hogy csak a
legnagyobb nehézségek árán tudom kordában tartani a gondolataimat – szólalt meg
a lány. – A roham nem mindig súlyos. Megjelenik és elmúlik. Mégis néha úgy
érzem, mintha harapófogóval húznák ki a koponyámból az agyamat. Most is ilyen
érzés fogott el.
– Sajnálom, nem tudtam. – Derec hirtelen úgy
érezte, mintha az ő szívét is harapófogó szorítaná össze. Az a néhány
centiméter távolság mély szakadéknak tűnt közöttük. Talán ő is megőrült, hogy
arra gondol, átlépi ezt a szakadékot, és karjába kapja a lányt? Kíváncsi lett
volna, megnyugodna-e Ariel, ha a fejét az ő mellkasára hajtaná.
Úgy döntött, hogy témát változtat, és így
remélhetőleg megszabadul ezektől a kimondatlan gondolatoktól. – Tudod, noha még
a saját személyazonosságomat sem ismerem, azt hiszem, sikerült egy sereg dolgot
megtudnom magamról azóta, hogy felébredtem abban a bányaműben. Felfedeztem,
hogy remekül működnek az ösztöneim. Mindenekelőtt azt súgják meg, kit tarthatok
a barátomnak.
– Igen?
– Aha. És kellő megfontolás után arra a
következtetésre jutottam, hogy éppenséggel te lehetsz az egyik.
Ariel elmosolyodott. – Iiigen? Tényleg így
gondolod?
Viszonzásként Derec szintén elmosolyodott. – Csak
azért mondom, hogy tudatosítsam magamban, és te is ráébredjél.
– Hát akkor megragadom a kedvező alkalmat. – Ariel
egy picit lebiggyesztette az ajkát. – Árulja el nekem, Zseni úr, hogyan
illeszkedik ott az az épület a város programjába?
– Nem tudom. Ez valami rendellenesség.
– Minek neveznéd ezt a formát?
– Oktaédernek.
– Úgy fest, mintha két piramist összeragasztottak
volna a talpánál.
– Tekinthetjük kettős gúlának is.
– Nézd csak, hogyan fénylik, és mennyire
sziporkáznak a színei! Gondolod, hogy Avery doktor keze van a dologban? Hiszen
ő felelős itt mindenért.
– Ha arra gondolsz, hogy ő tervezett-e valami
ilyesmit, nem vagyok biztos benne.
– Ez egyenes válasz! – jegyezte meg csipetnyi
gúnnyal a lány.
– Bocsánat, nem játszom az ostobát. Úgy értem, a
szerkezet lehetősége bizonyos mértékig benne rejlik talán a programban, de hogy
Avery tudott-e róla vagy sem, amikor életre keltette Robotvárost, halvány
fogalmam sincs.
– És ha találgatnod kellene...?
– Azt mondanám, nem. Eléggé behatóan
tanulmányoztam a központi számítógéprendszer programját, nem is említve a
városanyagból és a különféle robotokból vett minták sejtszerkezetét, de
egyáltalán nem sejtettem meg ezt a... ezt a lélegzetelállító lehetőséget.
– Észrevetted, hogy a bíborpiros háromszög a
mélység illúzióját kelti, mintha kikristályosodott vulkáni láva volna? És hogy
a kék lap leginkább az Auróra egére emlékeztet?
– Sajnálom, de nem emlékszem, hogy valaha is
láttam volna lávát, és az Auróra egét is csak halványan tudom felidézni.
– Ó! Inkább én sajnálom, hogy szóba hoztam.
– Felejtsd el! Jobb lesz, ha megyünk. Közelről
valószínűleg még gyönyörűbb az épület.
– Biztosan. De mit tegyünk Wolruffal és
Mandelbrottal? A szőrmókot valószínűleg meglepi a látvány, de nem tudom, hogyan
bizsergeti meg Mandelbrot merev érdeklődési áramköreit, hiszen ennek
befogadására nyilván nem programozták.
Derec megcsóválta a fejét. – Erre nem mernék
fogadni. Ha sejtésem nem csal, éppen egy robot felelős ezért az alkotásért.
Kíváncsi lennék, melyikük készítette. És ha engem érdekel, Mandelbrot sem marad
közömbös iránta.
– Értem. Nyilván órákon át bogozgatsz vele
valamilyen homályos, jelentéktelen részletet ahelyett, hogy azon igyekeznél,
hogy minél előbb szabaduljunk erről az átkozott helyről – jegyezte meg Ariel
maró gúnnyal. – Nem unod még a robotokat?
Derec észrevette, hogy a hirtelen hangulati
változás nem a lány hibája, mégsem tudta megállni, hogy ne így válaszoljon: –
Nem mérges ő: szelíd, mint egy galamb. Heves? Oly enyhe, mint a
virradat.(Jékely Zoltán fordítása.)
Legnagyobb meglepetésére a lányból kitört a
nevetés.
Derec nem kis bosszúsággal tapasztalta, hogy
megbántva érzi magát. Csak a saját mulattatására szánta ezt a mondatot. – Mi
olyan mókás ebben?
– A makrancos hölgy-ből idéztél! Tegnap este
olvastam ezt a színdarabot, és amikor ezekhez a sorokhoz értem, fennhangon
eltűnődtem: vajon mondanál-e nekem ilyet.
Derec megmagyarázhatatlan levertséget érzett. –
Szóval te is Shakespeare-t olvasol?
Tehetek róla? Szanaszét hagytad a lakásban a
színdarabok kiprintelt oldalait. Na, gyerünk, menjünk le! Tudom, hol vár ránk
két robogó, amelyre felpattanhatunk.
2. fejezet
LELASSULT MOZGÁS
Ariel és Derec az előcsarnokban egy automata előtt
találta Mandelbrotot és Wolrufot. Ezeknek az önműködő készülékeknek a
legyártására Derec programozta be a központi számítógépet, hogy legalább az
épületek tíz százalékában megjelenjenek. Ezzel akarta biztosítani a bolygón
hármuk számára, hogy szükség szerint többé-kevésbé megfelelő élelmezésben
részesüljenek.
Ahogy kiléptek a felvonóból, Derec máris észrevette,
hogy Wolruf négy lábra ereszkedve valami szintetikus étellel megrakott tányér
fölött kuporog. Úgy tűnt, mintha valamiféle vörös káposztával tömné kényes
bendőjét. Mandelbrot egyenletes ütemben nyomogatta az automata gombjait,
folyamatosan biztosítva ezzel az utánpótlást. Mindkettőjüket annyira lekötötte
saját tevékenységük, hogy egyikük sem vette észre a felvonó surrogását és a
felnyíló ajtó szisszenését.
– Bocsásd meg nekem, hogy konyhaművészeti
ismereteim meglehetősen korlátozottak, mivel a robotok csak diplomáciai okokból
vesznek magukhoz ételt – szabadkozott Mandelbrot –, de nem áll fenn egy parányi
lehetőség, hogy a többletfogyasztás az általad elnyelt étel váratlan
visszaadására készteti majd szervezetedet?
– Eszt én döntöm el! – mordult rá Wolruf, és
böffentett egyet, mielőtt egy újabb adagot kebelezett be. – Ma egész nap
elfele'tettem enni!
Derec lábujjhegyre állva Ariel füléhez hajolt (a
lány néhány centiméterrel magasabb volt nála), és a szája sarkából suttogta: –
Csak én képzelődöm, vagy Wolruf tényleg felfalna akár egy kisbolygót is?
– Csak azért ilyen mohó, mert gyorsabb az
anyagcseréje – súgta vissza Ariel.
Derec összeráncolta a homlokát. – Remélem, nem
azóta tömi a pocakját, amióta feljöttél a tetőre. Ha ebben az ütemben falja a
nyers ételeket, előidéz egy újabb energiakrízist.
– Népe megszokta a nagy lakomákat. Ez talán
másfajta állati ösztönök átlényegítése.
– Arra gondolsz, hogy az ő faja húsevőként
kezdhette törzsfejlődését, és aztán fokozatosan vegetáriánussá vált, mert a
hatalmas ételmennyiségek révén megszabadult a kényszertől, hogy öljön a
táplálékért?
– Amikor másfajta ösztönökre céloztam, nem egészen
erre gondoltam.
– Hmmm. Ahogy elnézem ezt az átlényegített
mohóságot, értem már, miért nem ismerte fajuk az űrrepülést mindaddig, amíg meg
nem látogatták bolygójukat az első idegenek. Túlságosan lefoglalta őket az
emésztéssel járó böfögés, így nem maradt idejük a tudományos kutatásra.
Derec csak ártatlan megjegyzésnek száma, Ariel
azonban megütközve felelte: –Tudod, Derec, nem győzök csodálkozni alantas
humorra való hajlamodon.
– Rrendben, Wolrufnak elege uan márr a
szaklatásból – szólalt meg tele szájjal a szőrmók, és felnézett tányérjából. –
A mi fa'unknál szokássá uált, 'ogy ú'rra meg ú'rra teleesszük magunkat, amikorr
bőséges asz élelem. Esz a mé'en gyökerresző ösztön a uadászte'uékenység
elmond'atatlanul 'osszú éuszászadainak megprróbáltatásai és lelki gyötrrelmei
sorrán alakult ki.
Mandelbrot abbahagyta az ételadagoló gombjainak
nyomogatását, megfordult, és lenézett a kutyafélére. – Bocsáss meg, Wolruf,
talán nem az én feladatom az ilyen elemzés, ám becslésem szerint ha az
étkezésed során nyert energia elraktározódik tested sejtjeiben, ezzel
elveszíted természetes sebességed egy század százalékát, így csökken lábad
fürgesége, ami túlélésed záloga. Ha ismét ilyen hatalmas adagot kérsz, az még
több kárt okozhat.
– Ha nem tud futni, akkor majd gurul – szólt oda
Derec, amint átvágott az előcsarnokon a kutyaféle és a robot felé.
Wolruf morogni kezdett, szája bal sarka
megrándult. Egyik fülét az emberek felé billentette, a másikat pedig
hátrafordította a mögötte álló robot irányába. – Wolrufnak meggyősződése, 'ogy
asz emberreknek nincs 'umorrérrszékük.
Derec felidézte magában, mennyire gyér volt Wolruf
aranybarna bundája, amikor Aranimasnak, az idegen űrlénynek a fogságában
sínylődve először találkozott vele. Szőre most puhának tűnt, és selymesen
fénylett, ami kétségtelenül az étrend javításában jeleskedő robotokat dicsérte.
Lapos pofájával, szokatlanul hosszú, hegyes füleivel és éles karmaival
leginkább farkasra emlékeztetett. Sárga szemében, ádáz tekintetében értelem
fénylett, arra emlékeztetve Derecet, hogy Wolruf olyan idegen kultúrából
származik, amelyről szinte semmit sem tud. De a szokatlan, furcsa, gyönyörű –
és talán veszélyes – teremtmény ezen a bolygón csupán titokzatosnak számított.
Wolruffal szemben Mandelbrot megbízható, régimódi
jelleme valóságos csodának látszott, hiszen Derec saját kezűleg építette az
Aranimas által összegyűjtött alkatrészekből. Mandelbrot programja úgy működött,
hogy elsősorban Derecet, továbbá az összes emberi lényt kell szolgálnia.
Robotváros többi gépemberének programja mindenekelőtt Avery doktor utasításait
teljesítette, így Derec sohasem számíthatott rá, hogy parancsait szó szerint
követik. Ha néha engedelmeskedtek is neki, a parancsok szellemét sértették meg,
Mandelbrot viszont mindig értelemszerűen cselekedett.
Derec nem kárhoztatta a város robotjait azért,
hogy ha utasítja őket, nehezen állnak kötélnek. Elvégre mi mást várhatott volna
egy robottól mindaddig, amíg emberi magatartása nem került ellentétbe a három
törvénnyel?
– Min tűnődik, uram? – kérdezte Mandelbrot. – Ha
töprengése eredményre vezetett, volna szíves megosztani velünk?
– Szóra sem érdemes, csak sikerült néhány szálat
kibogoznom. – Mielőtt a robot megkérdezte volna, milyen szálakra gondol, és hol
bogozta ki őket – mert általában szó szerint vette Derec szavait –, elmesélte
mindkettőjüknek, milyen látványos épület jelent meg a városban. – Egyáltalán
nem illik a gazdaságos mérnöki elgondolások körébe, inkább valami teljesen
idegen elme terméke.
– Nem 'iszem, merrt itt mindent se'tek alkotnak –
ellenkezett Wolruf. – Inkább egy példátlan törrzsfe'lődés erredménye le'et.
Derec elgondolkodva simogatta állát, miközben
Wolruf szavait mérlegelte. Van benne valami. A város DNS-szerű kódjai lehetővé
tették a váratlan változatok, a mutációk megjelenését és önálló fejlődését,
ahogyan a vírusok és a baktériumok is kialakultak anélkül, hogy az emberiség
észrevette volna őket, vagy a civilizált világ az áldását adta volna rájuk.
Mandelbrot bólintott, mintha gondolataiba
mélyedne. Pozitronikus feszültségei az információkat rostálták, amelyeket attól
a pillanattól kezdve gyűjtött, amióta életre kelt Derec szolgálatában, gondosan
osztályozva emellett az adott helyzet sajátosságait, abban a reményben, hogy
párhuzamba állíthatja őket, s az így nyert megfigyeléssel új megvilágításba
helyezheti a tényeket. Mikromágneses áramköreinek összjátékából azonban most
olyan következtetést vont le, amely eléggé bizonytalanul hangzott: – Túl korai
arról töprengeni, mi vagy ki hozta létre ezt az épületet, és miért. De be kell
vallanom, a bennszülött robotokkal folytatott magánbeszélgetéseim arra utalnak,
hogy alkotó erőfeszítéseik lehetővé teszik bizonyos egyedeik számára azt a szellemi
átalakulást, amelyet a tudósok fogalmi áttörésnek neveznek.
– Miért nem említetted ezt nekem eddig? – kérdezte
Derec elkeseredetten.
– Ön nem kérdezte, és én nem gondoltam rá, hogy ez
bármilyen kapcsolatba hozható az elmúlt néhány nap során folytatott
eszmecseréinkkel – felelte Mandelbrot kimérten.
– Ejha! – kerekedett el Ariel szeme. – Talán a
robotok úgy határoztak, hogy emberi magatartással kísérleteznek empirikus
tapasztalatok megszerzése reményében.
– Remélem, nem – vágta rá Derce. – Kínos lenne arra
gondolnom, hogy valamiféle tudományos modellnek tekintenek.
– Miből gondolod, 'ogy téged tanulmányosznak? –
kérdezte Wolruf kajánul.
– Gyerünk! – szólt rájuk Derec türelmetlenül. –
Csak az időnket vesztegetjük!
Odakinn a látóhatár felől alacsonyan gomolygó,
vastag felhőtakaróról kezdtek visszaverődni a színjátszó fények, majd csillogva
megtörtek a soklapú kristályokra emlékeztető épületeken Derec és barátai körül.
Az ifjú úgy érezte, mintha lassan egész Robotvárost elborítaná ez a hideg tűz.
És valahol a város mélyén parázsló egyetlen
pontból, a váltakozó árnyak forgásából eredt mindez, mintha egy gigantikus
léptékű ipari tűzáldozat szakította volna fel a valóság szövetét, hogy
megmutassa azt a sziporkázó dinamizmust, amely valamennyi anyag felszíne alatt
rejtőzik. Derec könnyen elképzelte csupán a képzelet puszta játékának kedvéért
–, hogy ez a ragyogás szerteárad, és hűvössége fokozatosan elnyeli az egész
várost.
Az épületekről és a felhőkről visszaverődő fények
olyan erőteljesen csillogtak, hogy az utcai világítás önműködő követőkapcsolói
beszüntették működésüket. Ők négyen úgy haladtak a kék és bíbor színek
különféle árnyalataiban fürdő utcákon, mintha hirtelen a mítológiai alvilág
félelmetes lángjai közé merültek volna.
Derec természetesnek vette, hogy sem Mandelbrot,
sem Wolruf nem fűz megjegyzéseket a szokatlan izzáshoz. Valójában egészen máson
járt az eszük. Figyelmüket azoknak a robogóknak a sebessége kötötte le,
amelyekkel Ariel és ő száguldott végig az utcákon. A villanymotorok zümmögése
úgy visszhangzott az épületek között, mintha egy csapat sáskaraj követné őket,
és a kanyarokban csikorgó gumik olyan benyomást keltettek, mint amikor egy
foton süvítve berobban az antianyag alkotta világba.
Természetesen Ariel haladt az élen. Saját maga
tervezte a villanyrobogókat, mialatt Derec mással foglalkozott, és még arról is
sikerült meggyőznie a mérnökrobotokat, hogy az ilyen járműnek azért van
szüksége különlegesen erős motorra, mert így a minden emberben ott munkáló
„halálvágy” ellenére is biztonsággal utazhat a felborulás veszélye nélkül. –
Mit gondoltok, mi másért van szükség akár a robotika, akár a humanika Első
Törvényére? – kérdezte tőlük. A mérnököket, akiknek szellemi beállítódása a
gyakorlati gondok megoldását szolgálta, váratlanul érte ez a logika, így hát
nem maradt más választásuk, beletörődtek a lány követelésébe.
– Uram! Nem haladhatnánk lassabban? – szólalt meg
esedezve Mandelbrot az oldalkocsiban, amint az elméletileg borulásmentes
háromkerekű jármű erőteljesen bedőlt a kanyarban, hogy ellensúlyozza a fordulás
kifelé repítő erejét, amikor Derec behajtott egy sugárútra. – Van valami ok a
sietségre, amiről nem tudok?
– Nincs! Csak igyekszem Ariel nyomában maradni! –
felelte Derec, és önkéntelenül elmosolyodott azon a látványon, ahogy csaknem
fél kilométerrel előttük Wolruf kuporgott rémülten Ariel robogójának
oldalkocsijában.
– Uram, talán megbocsátja, ha rámutatok, hogy
meglehetősen fárasztó dolog állandóan Burgess kisasszony nyomában maradni. Ez
nem fog sikerülni önnek, miért vesztegeti hát a drága energiáját minden
elképzelhető lehetőség kipróbálására?
– Nem akarom, hogy az orrom elől elhalásszon
valami fontos felfedezést! – kiáltotta oda Derec a szélben.
– Arra utal ezzel, hogy hamarosan még sebesebben
fogunk utazni? Uram, az ilyen nézet ellen élénken tiltakozik beépített
világnézetem minden mikromágneses porcikája.
– Ne izgulj... utol akarom érni, de nem készülök
öngyilkosságra. Ezenkívül fogadni mernék, ha tovább gyorsítom ezt a járgányt, a
robotika mindhárom törvénye arra kényszerít téged, hogy megállíts.
– Csupán lelassítanám – felelte Mandelbrot. –
Lenne azonban egy javaslatom, és ha ennek megfelelően cselekednénk, mindketten
elérnénk célunkat.
– Ó? Mi volna az?
– Utasítása értelmében tanulmányoztam a Robotváros
különböző pontjai között lehetséges útvonalak számba jöhető változatait. A
feladat természetesen bonyolultnak bizonyult, mivel az útvonalak állandóan
változnak, mindazonáltal felismertem néhány mintázatot, amely változatlan
marad, függetlenül attól, mennyire módosulnak a város egyes részei...
– Úgy érted, mehetnénk toronyiránt is? – harsogta
Derec.
– Ha helyesen értelmezem az ön szavait, úgy
hiszem, ezt próbáltam világossá tenni.
– Akkor hát vezess, MacDuff!
– Kicsoda?
– Ne törődj vele, ez csak egy
Shakespeare–idézet... amolyan irodalmi utalás. Azt akartam vele érzékeltetni,
hogy nyugodtan mondjad, melyik úton menjek... mintha a hajózótisztem volnál!
Siess! Ariel rákapcsolt!
– Értettem, uram. Érzékeli baloldalt azt az
elmozduló épületet?
Amint Derec követte a robot utasításait – ami eléggé
szokatlan volt a számára –, azon kapta magát, hogy elképesztően cikcakkos
útvonalon halad a város utcáinak bonyolult szövevényében, és hamarosan
szorongani kezdett, hogy talán mégsem fogja be Arielt és Wolrufot, bármennyire
magabiztosan állította Mandelbrot az ellenkezőjét. Ezért néhány kockázatos
manőverre ragadtatta magát, amelyet Mandelbrot természetesen szükségtelennek
ítélt: robogójával átszáguldott egy dombon, ahol épp egy új épület emelkedett
ki az utca síkjából, vízlevezető árkokon ugratott át, akár egy kaszkadőr, és
olyan hidakon robogott kereszt ül, amelyek alig voltak szélesebbek az
oldalkocsi keréktávolságánál. Nemegyszer csupán bravúros vezetési
tapasztalatának köszönhették ezt az új keletű képességet az fejlesztette ki
benne, hogy félt az Ariel előtti megszégyenüléstől –, hogy nem késték le örökre
a találkozót.
Még így is hamarosan kiderült, hogy erőfeszítéseik
nem sokatérnek. A csillogó épülettől alig néhány haztömbnyire a különböző
utcákat elárasztó robotok patakocskái folyóvá egyesültek, így a zsúfolt utcákon
a robogó szinte már alig jutott előre. Persze egyszerű megoldás lett volna
Derec számára, ha átgázol a tömegen, mert legfeljebb zűrzavar és pusztulás
maradt volna utána, de senki – sem Mandelbrot, sem a város összes
felügyelőrobotja nem tett volna megjegyzést az esetre, még kevésbé fordult
volna meg pozitronikus agyukban, hogy elítéljék tettét. Egy ilyen közjáték még
az emberekkel való további kapcsolatukat sem befolyásolta volna. A robotokba
nem építették be a harag képességet.
Derecnek azonban nem lett volna szíve hozzá, hogy
akár egyetlen mesterséges értelemmel bíró lényben is kárt tegyen. Amióta
felébredt a bányákkal átlyuggatott kisbolygón – de talán még régebb óta –,
ösztönösen gyanította, hogy több képesség rejlik a pozitronikus értelem
feszültségeiben, mint amit valaha is elképzelhetett Susan Calvin, a robotika
tudományának legendás úttörője vagy a titokzatos Avery doktor, aki Robotvárost
beprogramozta. Talán azért érezte ezt, mert a robotok idegpályáinak mintázatát
szigorúan az emberi magatartás utánzására tervezték, így magától értetődően
fogadta el a gondolatot, hogy a robotok az emberiség értelmes testvérei. S
talán azért is érezte ezt, mert az emberi értelem titkait még nem tárták fel
olyan alaposan, hogy megnyugtató különbséget tehetett volna saját koponyájának
sejtállománya és a robotok másfél kilós platina-irídium agyának szivacsszerű
tömbje között.
– Most már lehűlhetnek a kondenzátoraid,
Mandelbrot – szólt át a robotnak, miközben tíz kilométeres óránkénti sebességre
lassította a robogót, hogy aránylag könnyedén kerülgesse a gyalogos
gépembereket. – Van időnk bőven.
– De ha megenged egy kérdést, mi lesz Burgess
kisasszonnyal? Azt hittem, előtte akar a helyszínre érni.
– Hát persze, de annyira közel vagyunk, hogy már
nem számít. Ezenkívül egyéb felfedezésekre is lehetőségünk nyílik – felelte,
majd hirtelen lefékezett három rézbőrű robot előtt, akik elálltak az utat. –
Bocsánat – szólt oda a legmagasabbnak –, szeretnék feltenni néhány kérdést.
– Parancsoljon, uram. Kimondhatatlan öröm a
számomra, hogy bármilyen módon segíthetek egy emberi lénynek, különösen abból
az okból, hogy érzékelőim jelzik, ön annak a két embernek az egyike, aki
megmentette városunkat az önpusztítástól, miután működési zavar jelentkezett a
programozásban.
– Csakugyan hálás vagy, hogy megmentettelek
benneteket?
– Természetesen. Úgy tűnik, pozitronikus
integráljaim gyakran az emberi érzelmekhez hasonlóan viselkednek.
Derec jelentőségteljes pillantást vetett
Mandelbrotra, hogy felhívja barátja figyelmét a robot szavainak fontosságára.
Megveregette a gépember vállát, ezzel jelezve, hogy ülve kell maradnia a
járművön, aztán leszállt a robogóról. Valahogy udvariatlanságnak érezte, hogy
ülve beszélget, mialatt a robotok állnak.
– Mi a neved? – kérdezte a középsőtől.
– Jelzőszámom M334.
– És a társaidé?
– Nincs számunk. A nevem Benny – közölte M334 jobb
oldali társa.
– Az én nevem pedig Harry – szólalt meg a bal
oldali.
– Mindhárman bonyolult felépítésű robotoknak
látszotok. Eltaláltam?
– Igen – felelte M334.
– Akkor miért van kettőtöknek ilyen buta neve?
A robotok egymásra néztek. Derec esküdni mert
volna, hogy optikai érzékelőik fénye valamiféle zavart tükröz. – Benny neve meg
az enyém aligha ad alkalmat a humorizálásra – válaszolta végül M334. – Jelentős
szellemi energiabefektetéssel kutattunk a huszadik században használatos nevek között, amíg nem
talált mindegyikünk éppen kedvére valót. Meggyőződésünk szerint ezek valamiképp
ráillenek pozitronikus személyiségünk egyéni jellemzőire, bár hogy mely
okokból, azt eddig nem tudtuk megnyugtató módon kideríteni.
– Kellemes érzés? – kérdezte Derec.
– Hát, ha így közelítjük meg... – felelte M334, és
elhalkuló hangjából Derec arra következtetett, hogy megjegyzése olyan
gondolatsort indított el, amely valahogy túllépi a robotok programjának
érvényességi körét. A hatás hátborzongatóan emberinek tűnt.
– De biztosan nem ezért állított meg minket –
mondta Harry szinte kihívó hangon. A három robot közül ő volt a legalacsonyabb,
Derec azonban megérezte, hogy az ő személyisége a legkimagaslóbb. Hangjának
érdes árnyalatában több szemtelenség csengett, mint az összes többi robotéban,
akivel ébredése óta találkozott. –
Alázatosan esedezem, megosztaná velünk gondolatait, melyek a fejében járnak? A
barátaimnak és nekem akad még más dolgunk is.
Egy sikeresen módosult szemtelen robot, gondolta
Derec, és helyeslően bólintott. Noha a gépember szavait másképp is lehetett
értelmezni, közlése udvariasnak és a helyzethez illően segítőkésznek hatott. –
Sietségeteknek semmi köze a humanika törvényeivel kapcsolatos
tanulmányaitokhoz, igaz? – kérdezte.
– Csak amennyire az emberek lehetővé tették ezeket
a számunkra – felelte Harry olyan hangsúllyal, mintha ezért Derecet hibáztatná.
Elolvastunk minden idevágó történelmi es irodalmi munkát, amihez csak szabad
időnkben hozzáférhettünk a központi számítógép engedélyével – vetette közbe
Benny.
– Azt mondtad, „engedélyével”? – csodálkozott
Derec.
– Igen. A központi számítógép megítélése szerint
néhány oIvasmány túlságosan forradalmi nézeteket hirdet ahhoz, hogy
beilleszthető lenne programunkba – felelte M334. – Ha a magam nevében
beszélhetek, uram, pontosan olyan szellemi termékekről van szó, amelyek személy
szerint a legjobban érdekelnek. Gyanúm szerint éppen ezek segítenének tisztázni
néhány kérdést az emberiségre vonatkozóan, amelyet egy napon feltehetően
valamennyien szolgálni fogunk.
– Meglátom, mit tehetek azért, hogy eltűnjön a
központi komputer tilalma – ígérte meg Derec.
Rendkívül örvendetes lenne – mondta Harry –, és
biztos vagyok benne, hogy energia-tápegységeinken megújult erővel fut végig az
áram, ha az eljövendő napokban visszagondolunk eme találkozásra.
Ami sok, az sok, határozott Derec. – Szóval miért
vagytok olyan türelmetlenek?
– Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte Harry. – A
többiekkel tartunk. Közelebbről is szemügyre akarjuk venni azt a kivilágított
épületet! Hozzá foghatót még sohasem láttunk. Természetes, hogy kíváncsiak
vagyunk.
– Miért? – érdeklődött Derec.
– Mert integrált áramköreink olyan módon reagálnak
erre, aminek még nem tudtunk a végére járni – felelte Benny. – Ez halványan
emlékeztet arra a hatásra, ahogyan az igazi művészetnek kell állítólag hatnia a
felvilágosult emberekre. Ön, uram, ember. Ennélfogva elméletileg rendelkezik
némi művészi tapasztalattal. Ön az alkotója?
– Nem, és társaim sem.
– Más emberek pedig nem tartózkodnak a városban –
mondta elgondolkodva M334.
– Hacsak nem jelentek meg észrevétlen betolakodók
– vetette közbe Mandelbrot az oldalkocsiból –, aminek rendkívül kevés a
valószínűsége most, hogy már sikerült hatásosabb működésre átállítani a
központi számítógépet.
– És nem jöhet szóba az idegen... az a nem emberi
lény, akinek az embereken kívül szintén szolgálatára kell állnunk az ön
parancsa szerint? – kérdezte Benny.
– Nem, egyáltalán nem – rázta meg a fejét Derec, de
sokkal inkább a robotok mozdulataira, mint a saját szavaira fordította
figyelmét. M334 érdeklődve tekintett le rá. Benny a háta mögött összekulcsolta
kezét, és meglehetősen egykedvűen viselkedett. Harry viszont úgy mocorgott,
mint egy komisz kölyök, akit arra kényszerítettek, hogy maradjon nyugton: a
közeli háztetők fölött folyton a kivilágított eget bámulta, s csak akkor nézett
Derecre, ha elkerülhetetlenné vált. – És ha azt mondanám, hogy valamilyen módon
egy robot alkotta?
– Lehetetlen! – dünnyögte Benny.
– A robotokban nincs alkotókészség! – tiltakozott
M334. – Programunk ezt nem teszi lehetővé. Képtelenek vagyunk olyan logikátlan
döntésekre, amelyekből feltevésem szerint valamennyi művészet ered.
– Alázattal bejelentem különvéleményemet! – szólt
közbe Harry. – Logikus gondolataim többségének mélyén mindig megbújt a sejtés,
hogy a robotok képességei korlátlanok, csak szabad folyást kell engedni nekik.
Uram, ha őszintén beszélhetek, mindig úgy véltem ésszerűnek, hogy a
világegyetem erkölcsi szerkezete magasabb rendű annál, semhogy csupán másokat
szolgáljunk. Valamilyen halhatatlan teremtő feszültségnek kell végighúzódnia az
életen és azokon a kifejezési formákon, amelyeket maga az élet hozott létre.
– És amelyek közé talán a robotok is besorolhatók
– mondta mosolyogva Derec. – Úgy tetszik, elfogadható szempontok támasztják alá
tételedet, amely a logika és a nyelv segítségével egyaránt vizsgálható,
feltéve, hogy az alkalmazott jelentéstannal mindenki egyetért.
– Pontosan erről van szó – mondta Harry. – Figyelmébe
ajánlom a régi idők földi filozófusát, Emersont, akinek tudományos szempontból
kissé furcsa, mindazonáltal érdekes elképzelései voltak az élet értelméről,
amelyek azokra az összefüggésekre is érvényesek lehetnek, amik összekötik a
létezés különböző alkotóelemeit a különböző bolygókon.
– Külön ablakot nyitok a munkái számára a központi
komputerben, mihelyt lehetőségem lesz rá – mondta Derec, miközben újból
felszállt a robogóra. – Köszönöm, hogy időt szántatok rám. Talán megkeresem
később mindhármatokat.
– Kellemes élmény lesz számunkra – integetett
szégyenlősen M334, mialatt Derec bekapcsolta a robogót, felpörgette a motort,
és kanyarogva elindult a robotok tömegében, amelynek sűrűsége a háromszorosára
növekedett időközben. Mandelbrot kuporogva ült az oldalkocsiban, mintha attól
félne, hogy a következő kanyarban kirepül.
– Mi a baj? – kiáltott rá Derec. – Attól tartasz,
hogy áthágod a Harmadik Törvényt? – tette hozzá arra utalva, hogy egy robot még
tétlenségével sem okozhat sérülést magának.
– Hát igen, ha nem is szándékosan – felelte
Mandelbrot. – Nem fér össze a természetemmel, hogy semmibe vegyem az óvatossági
rendszabályokat, pedig néha úgy látszott, olyan élesen veszi a kanyarokat, hogy
csak egy huzalszál választ el bennünket a felborulástól.
– Hajszál...! Ezenkívül pedig semmi okod az
aggodalomra. Túlságosan sűrű a tömeg. Amikor azt javasoltam, hogy nézzük meg
közelebbről az építményt, nem gondoltam, hogy mindenki másnak is, ez jut az
eszébe.
Csakugyan, egyre nehézkesebben haladtak az épület
felé. Derec állandóan megállásra kényszerült, meg kellett várnia, amíg egy
csoport robot utat nyit neki, és rendszerint csak később derült ki, hogy egy
másik csoport is épp az útvonalukon halad. A tömeg határozottan
elkedvetlenítette. Végül nem tudta tovább türtőztetni magát, és kiáltozni
kezdett: – Utat! Utat! Félre az útból!
– Uram, nyomós oka van a sietségre? – kérdezte
Mandelbrot szelíd türelemmel, amelyet mostani hangulatában Derec eléggé
idegesítőnek talált. – Az épület nem látszik változékonynak. Minden bizonnyal
jelentéktelen lesz a különbség, akár előbb, akár később érünk oda.
Derec nem szólt semmit, csak összeszorította a
fogát. Mivel a robotok programja előírta, hogy engedelmeskedniük kell bármilyen
emberi utasításnak, hacsak ez nem kerül ellentmondásba az Első Törvénnyel vagy
bármilyen korábbi paranccsal, amelyet valódi gazdájuktól kaptak, a gépemberek
most készségesebben nyitottak utat, de a különbség nem tűnt számottevőnek.
Derec valamivel gyorsabban haladt és messzebbre jutott a robogóval, ám újból és
újból el kellett kiáltania magát.
Az egymás után felbukkanó csoportok egykedvűen
engedelmeskedtek, de sohasem rebbentek szét olyan hirtelen, ahogy a fiatalember
szerette volna.
– Uram, ön beteg? – kérdezte Mandelbrot aggódva,
és odahajolt Derec arcához, hogy közelebbről megvizsgálja érzékelőivel. A
mozdulat annyira meglepte az ifjút, hogy ösztönösen félrerántotta a kormányt,
amitől a robogó majdnem felborult. Mandelbrot nem vette észre, konokul
folytatta vizsgálódását. – Érzékelőim hőmérséklet-emelkedést jeleznek a bőrén,
és élénkpiros foltokat az arcán meg a fülén. Levonhatom azt a következtetést,
hogy ön beteg?
– Nem, Mandelbrot – felelte fogcsikorgatva Derec.
– Egyszerűen csak türelmetlen vagyok, hogy nem juthatok olyan gyorsan az épület
közelébe, ahogy szeretnék. Nyilván a te érdeklődési integrálod gyengébben
működik, mint egy emberé.
– Ez csak abból ered, hogy önnek nincs ilyen
beépített egysége. Ennek következtében az érzelmei vezérlik, míg én logikai
alapon látom, miért érdekel annyi robotot ez a jelenség... főként a felügyelők
és építők osztályából, amint bizonyára észrevette.
– Ó? Belátom, hogy birizgál a bonyolultabb egyedek
közül néhányat, akik közé te is tartozol...
– Köszönöm, uram. Ellenállásaimat mindig
megmelengeti egy ilyen bók.
– ...és M334 meg a barátai. De miért érdeklődnek
ennyien?
– Tanulságos lehet megjegyeznem, hogy Robotváros
két felügyelője, Rydberg és Euler minden alkalmat megragadott, hogy számtalan
kérdést tegyen fel nekem különféle témakörökről, s ezek mind arra vonatkoztak,
milyen érzés hosszabb időn keresztül egy ember szolgálatában állni. Mondhatom,
alaposan megforgattak.
– Mit csináltak?
– Megforgattak. Ez az ő kifejezésük... Szerintem
azokból az ősi filmekből merítették, amelyeket azért néznek meg, hogy
megtudjanak valamit a titokzatos lényekről, akiknek hallgatólagosan a
szolgálatára programozták őket.
– Igen? És mit meséltél rólam?
– Gyakorlatilag rendkívül keveset. Kérdéseik
sokkal általánosabb dolgokra vonatkoztak.
– Nem is tudom, megkönnyebbültem-e ettől vagy sem.
– Meggyőződésem szerint ön bármilyen döntést hoz,
mindig a legjobb lesz a számára. Mindenesetre elmondtam, az emberi létezés
egyik legszokatlanabb vonása, hogy amint a dolgok napról napra változnak, mert
a mesterséges és természeti környezet tényezői átalakulnak, ugyanúgy válnak
kérdésessé az ember egyéni életkilátásai. Ha bármelyik napon valami váratlan
dolog történik, akármilyen kicsi és jelentéktelen legyen is, az rögtön
alkalmassá válik az unalom elűzésére. Nyilvánvalóan a megújuló tapasztalatoknak
igen fontos szerepük van az emberi lények lelki egészségének és jó közérzetének
folyamatos fenntartásában. Talán a robotok érdeklődésének mértéke is arányban
áll ennek az épületnek az újdonságával, és maguk akarják felfedezni, mit jelent
egyáltalán az „újdonság” fogalma.
– Értem – bólintott Derec. Már korábban leállt,
hogy megvárja, míg utat nyit egy másik csoport. De ahelyett, hogy kiengedte
volna a féket és felgyorsította volna a robogót, odagördült egy épület
oldalához, és leparkolt. – Gyere, Mandelbrot, sétáljunk egyet!
– Bocsásson meg, uram, de azt gondoltam, siet.
– Nos, talán a válaszaid alapján gyúlt világosság
a fejemben, hogy felismerjem a körülmények hatalmát... vagy valami más miatt,
de úgy döntöttem, hamarabb odaérünk, ha gyalog megyünk, akár a többiek. Na,
csipkedd magad!
Néhány lépés után azonban valami furcsa hiányt
érzett maga mellett. Csakugyan, Mandelbrot nem követte. Ott maradt állva az
oldalkocsi mellett, és fejét különös szögben félrebillentette, mintha mélyen
gondolkodna. – Mandelbrot? Miért nem jössz?
A robot megrázta a fejét, mintha álomból riadna. –
Bocsásson meg, uram, nem állt szándékomban, hogy visszatartsam önt. Csupán
elegendő információ hiányában nem tudok dönteni, hogy két indoka közül melyik
miatt gyalogolunk.
Derec kétségbeesve emelte tekintetét az égre. A
felhők vörösen fénylettek, mintha a bolygó könyörtelenül zuhanna egy óriási
csillag felé. – Mindkét ok érvényes, Mandelbrot. Csak egy kicsit tréfáltam...
megpróbáltam ironizálni, vagy ha jobban tetszik, humorizálni.
– Humor és irónia az emberi tapasztalat két olyan
sajátos minősége, amely mindig összezavar. Egyszer el kell magyaráznia nekem
ezeket a fogalmakat.
– A humorral kapcsolatos a jókedv, de én alaposan
elveszem a kedvedet a további töprengéstől, ha nem sietsz. Gyerünk már!
Derec kissé zavarba jött, mert önkéntelenül
csúszott ki a száján a megjegyzés, holott nem szeretett szeszélyeskedni a
robotokkal. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy ez visszataszító
viselkedés. De azt el kellett ismernie, hogy könnyelmű fenyítése két ellentétes
hatást – jót és rosszat – váltott ki Mandelbrotból. A jó az volt, hogy a
következő néhány percben a robot egy pillanatra sem tágított mellőle, a rossz
pedig az, hogy tovább érdeklődött a humor finom árnyalatairól, amíg meg nem
tiltotta neki, hogy egy ideig szóba hozza ezt a témát. Hogy mennyi ideig, ezt
nem pontosította, így Mandelbrot gyakorlatilag bármikor előhozakodhatott a
korábbi mókás megjegyzésre vonatkozó kérdéssel. De talán a robot
érzékelőprogramja kellő várakozási időt ír elő annak érdekében, hogy a szóban
forgó téma fogadtatása ne legyen ennyire elutasító.
A téren az épület körül a robotok olyan sűrű
tömeget alkottak, amilyennel Derec még sohasem találkozott. Legalábbis nem
tudott róla, mert természetesen nem emlékezhetett semmilyen tömegre, amelyet
valaha is látott volna, vagy amelyben tolongott volna homályos előélete során.
Ehelyett a teste jelezte a tömeget: mellkasa megfeszült, bőre szokatlanul
borzongott, és hirtelen feltámadt benne a sürgető érzés – amit hiába próbált
elnyomni –, hogy a lehető leggyorsabban ki kell jutnia innen, el kell
menekülnie a térről valahová, ahol lélegzethez jut.
A robotoknak nem kell lélegezniük, próbálta
magának ésszerűen megmagyarázni, hogy lecsillapuljon. Te vagy az egyetlen, aki
itt levegőt fogyaszt.
Néhány pillanat után tudatosodott benne, hogy csak
azért borult ki, mert meglepetésszerűen érte a minden irányból ható nyomás. Egy
hajdani megfigyelés ötlött az eszébe, amely annak idején teljesen kiment a
fejéből, pedig magyarázatot adhatott mostani élményére. Amikor a Rockliffe
űrállomáson az egyik közlekedési csomópontban szétoszlatta a robotok hétköznapi
forgalmát, hogy ellophassák a Perihélium kulcsát (amelyre most is égetően
szükségük volt, hogy elszökhessenek a bolygóról), még ott sem gyűltek össze ilyen
szorosan a gépemberek. Hmm. Fogadni mernék, hogy amikor visszanyerem az
emlékezetemet, még kiderül, tömegiszonyom van, gondolta magában.
– Mandelbrot! – súgta a robotnak, mert nem akarta,
hogy meghallják. – Gyorsan végezz egy hozzávetőleges számítást! Hány robot
szorong itt a téren?
– Vizuális letapogatás alapján a tér területe
hatezer négyzetméter. Minden robot kis helyet foglal el, de természetes
udvariasságuk arra készteti őket, hogy bizonyos távolságot tartsanak egymástól,
becslésem szerint tehát hozzávetőleg tízezer robot tartózkodik itt.
– Azokat is beleszámoltad, akik az építmény alatt
állnak?
– Velük együtt tízezer-négyszázharminckettő.
– Nem látom Arielt ésWolrufot. Te igen?
– Látásom szélesebb színképtartománya ellenére,
nem. Próbálkozzam illat-letapogatásal?
– Ne. Remélem, elakadtak a tömegben.
– Ez most példa az emberi gyűlöletre?
– Á, dehogy! Csak szomjazom a költői
igazságszolgáltatásra. Nemsokára biztosan befutnak.
Derec mély lélegzetet vett, megragadta Mandelbrot
könyökét, s nekivágtak a tömegnek. Most, hogy gyalogosan haladtak, a robotok
úgy adtak utat, hogy szinte ügyet sem vetettek rájuk. Kivétel nélkül
valamennyien megigézve bámulták a forgó épületet, amelynek folyamatos mozgása
izzó fényhullámokat vetett a tér minden részére. A különféle színű robotok
olyan természetellenesen világítottak, mintha egy-egy belső égésű motor izzana
örökös hideg ragyogással. A különféle réz-, wolfram-, vas-, arany-, ezüst-,
króm- és alumíniumburkolatú gépemberek úgy tükrözték vissza a forgó síkok
színeit, hogy ez a fényjáték még szeszélyesebb árnyalatokat varázsolt a térre.
Derec továbbra is úgy gondolta, hogy a robotok
ebben a sugárzásban felforrósodnak, és hamarosan úgy olvadnak el, mint a viasz.
Amikor azonban megérintette Mandelbrot karját, hidegnek találta, hűvösebbnek
még az épületek közül a térre osonó fuvallatnál is.
Az oktaéder lapjain a bíborvörös, az indigókék, a
kárminpiros és az okkersárga kétszer fordult elő – egyszer alul, egyszer fölül.
Különös árnyalatok tükröződtek a felhőkön, a teret azonban más színek
árasztották el. Derec csak tudat alatt vette ezt észre, mert teljesen lekötötte
figyelmét az egyes oldalak színárnyalatainak kavargása.
Minden színt véletlenszerűen egymásra rétegződő,
félig fényáteresztő rétegek alkottak. Egy-egy síkot úgy fúrtak át
keresztül-kasul a színes csövek – némelyekben folyadék áramlott, másokban nem
–, mint a reménytelenül összegabalyodott kígyók. Noha a vezetékek egyúttal
finoman remegtek, ami újabb árnyalatokkal gazdagította az oldalak
kiszámíthatatlan színezetét, a variációkat előállító elemek száma változatlan
maradt, így a fantasztikus erők hatása szigorú és könyörtelen ellenőrzés alá
került.
A kárminpiros síkok tomboló pokolra emlékeztettek.
Az indigókék síkokon százféle bolygó ezernyi tengerének vize hullámzott. A
bíborvörösben a tűz és víz színe olvadt össze egy törékeny rózsa szirmainak
bársonyos anyagszerűségévé. Az okkersárgában különféle színek egyvelege
táncolt: az alkonyi nap sugarai, egy kopár hegyoldalon lezúduló láva izzása, és
azok a napkitörések, amelyeket hatalmas felhőkben szór szét az űrben egy
lüktető új csillag. És mindezek, sok mással együtt, ott vergődtek csapdába
ejtve abban a térben, amely két különálló és különféle tömböt egyesített
magában: az épület márványszerű tömegét és az örökkévalóság légies tömegét,
amelyet a világűr széléről lehetne így látni.
Végső soron az alkotó szándéka homályosnak, sőt
titokzatosnak tetszett. Derec nem értette pontosan, mit jelent ennek a
szerkezetnek a formája, de most, hogy közelebbről szemügyre vette, az a határozott
meggyőződés alakult ki benne, hogy minden négyzetcentiméterét egyetlen elme
céltudatos tevékenysége illesztette össze bizonyos módon, egy sajátos
kirakójáték elemeiként. Az oktaéder kétségtelenül azt sugallta, hogy önálló
tudat alkotta.
Derecnek mindenáron meg kellett tudnia, hogyan
ment végbe a szerkesztés folyamata. Az építőnek nyilvánvalóan rá kellett
jönnie, hogyan programozhatja át Robotváros központi számítógépének az egyéni
fémes sejtekkel foglalkozó részlegét. Talán egyfajta fémvírust ültetett a
rendszerbe, amely meghatározott elgondolás szerint végezte el átalakító
munkáját. Derec el sem tudta képzelni, hogyan látna ő hozzá egy ilyen
feladathoz. Ami azt jelentette, hogy egy robot nemcsak az épületet találta ki,
hanem tudományos áttörést is végrehajtott a számítógépek szellemi hátterében, a
szoftverek tervezésében.
Ilyen módon a robot – ha valóban robot áll a
háttérben – a felsőbbrendű tudati tevékenységben két szinttel került magasabbra
a pozitronikus tudomány szellemi hatókörének elméleti határánál. Ki tudja, hogy
ez a robot hány további szintet érhet el? Sőt talán már el is ért!
Mindez úgy futott át rajta, hogy nem is
tudatosodott benne, miközben az épület alatt járkált, és feje fölött figyelte
forgását. Most éppen moszatkék szín ragyogott le rá. A háta mögé pillantva
elbűvölten látta, amint Mandelbrot fémborítása százféle hullámzó színárnyalatot
tükröz.
Ismét meglepte, hogy még ilyen közelről sem érez
meleget. Amikor fölnyúlva megérintette az épületet, a felület olyan hidegnek
tűnt, mint egy éjszakai világító bogár potroha.
– Uram, az emberek ezt nevezik szépségnek? –
kérdezte Mandelbrot, furcsán bizonytalanul ejtve ki a szavakat.
– Ez csak az egyik formája – felelte Derec rövid
gondolkodás után. Mandelbrotra pillantott, és érezte, hogy a robot fejében több
kérdés is kavarog. – A néző mindig megtalálhatja benne a szépséget, feltéve
persze, hogy valóban keresi.
– Ez az épület mindig ilyen gyönyörű marad?
– Nézőpont kérdése. A robotok valószínűleg
teljesen hozzászoknak, ha a szerkezet elég sokáig áll itt. Egyre nehezebbé
válik számukra, hogy friss szemmel nézzenek rá... ha erre gondoltál.
– Bocsásson meg, uram, nem tudom pontosan, mire
gondoltam.
– Semmi baj. Ilyen körülmények között ez nem
meglepő.
– Tehát helyesen alkottam véleményt korábban: az
újdonság fontos tényező abban, hogy az ember miként ítéli meg a szépséget.
– Igen, de erre nincsenek szabályok, ahogyan arra
sem, mi alkotja a szépséget. Csupán vonatkoztatási pontok léteznek. Talán ez az
egyik magyarázat, miért okozunk néha csalódást a robotoknak mi, emberek.
– A robotok képtelenek ilyet érezni. Egyszerűen
elfogadják, hogy önök ilyenek, függetlenül attól, hogy pillanatnyilag mennyire
látszik ésszerűtlennek a viselkedésük. Mandelbrot ismét az oktaéder felé
fordította optikai érzékelőit. Úgy vélem, ez az épület mindig hasonlóképpen fog
hatni rám. Biztos, hogy ami egyszer gyönyörű, mindaddig gyönyörű marad, ameddig
létezik.
– Talán. Nekem is tetszik, noha tudomásom szerint
pozitronikus idegpályáitok teljesen más módon fogják ezt fel.
– Uram, bizonyos eltolódást érzek korábbi
állapotához képest.
– Egyáltalán nem. Csupán elfogadom azt a
lehetőséget, hogy holnap leülhetünk együtt, és megvitathatjuk, ennek a műnek
milyen a formája, milyen színek alkotják, árnyalataik miként változnak, sőt még
azt is, milyen építészeti szabályok érvényesülnek benne... de még mindig
különbözőképpen foghatjuk fel az egész tárgyat. A kulturális háttér szintén
erősen befolyásolhatja élményünket. Egy másik naprendszerhez tartozó idegen
lény, aki ugyanolyan értelmes, mint te vagy én, akár azt is gondolhatná, hogy
ez a legrondább építmény a világmindenségben.
– Pillanatnyilag ezt az elméletet erős túlzásnak
tartom – mondta Mandelbrot –, de felfedezhető benne az ésszerűség eleme.
Derec bólintott. Azon töprengett, nem próbálta-e
túlzottan szellemi síkra terelni ezt az értékítéletet. Jelenleg ő is nehezen
tudott elképzelni olyan értelmes élőlényt, aki nem hiszi, hogy ez a szerkezet
fenségesen gyönyörű. Azért beszélt az esetlegességről, hogy jobban kiemelje a
lényeget. El kellett azonban ismernie, van valami igazság abban, amit a robot
állít, még ha ez nem túl rokonszenves is.
Óhatatlanul eltöprengett, vajon a város valamennyi
fejlett gépembere egyformán szépnek érzékeli-e az épületet. Noha a robotokat
azonos pozitronikus elvek alapján szerkesztették, éleselméjűségük erős
szóródást mutatott a gyakorlatban – integráljaik bonyolultságától függött
szellemi felfogóképességük. Egyformán értelmes robotoknak egyforma
személyiségjegyeik voltak, és ezek valamennyien azonos módon igyekeztek
feldolgozni tapasztalataikat. Tehát ha nem létezett is szoros kapcsolat a
különböző robotok között, hasonló módon érzékelték a gondokat, és hasonló
következtetéseket vontak le.
Itt a téren azonban a robotok valami olyasmivel
szembesültek, amit csak egyéni eszközeik révén olvaszthattak be
világszemléletükbe, s ez óhatatlanul eltérő véleményekhez vezethetett.
Még akkor is, ha mindnyájukat ugyanaz a
„gazdaságos mérnöki szemlélet” alkotta...
És különösen akkor, ha még egyikük sem találkozott
közvetlenül az esztétikai szépséggel.
Nem csoda, hogy ennek az épületnek a váratlan
megjelenése ilyen felbolydulást idézett elő. Jelenleg a téren kétségtelenül
minden egyes robotban végbement a titokzatos folyamat: erőteljesen öntudatra
ébredtek, és mélyebben megértették létezésük lehetőségeit. Ez ragadtatta el
Mandelbrotot is.
Amikor Derec körülnézett, észrevette, amint M334,
Benny és Harry átfurakodik a tömegen, hogy az épület alatt szorongókhoz
csatlakozzék.
– Bocsánat! – mondta Harry hanyagul, amint
beleütközött egy krómborítású behemótba. Ha a fickónak úgy tartja kedve, a kis
robotot 5,4 centád alatt, alig egy erg energiával könnyedén ócskavassá
gyűrhette volna. A behemót ehelyett vállat vont, és figyelmét ismét az épületre
összpontosította. így tett Harry is, de egy dekád múlva a behemót felé
fordította fejét, és tisztán, határozottan kijelentette: – Bocsánat, ha
integráljaim önkéntelenül túllépik a megengedett határokat, de megfelelő súlyú
bizonyíték jelzi, hogy érzékelőid rosszul alkalmazkodnak. Be kellene szabályoztatnod
őket.
Harry addig nem vette le a tekintetét a termetes
robotról, amíg az figyelemre nem méltatta, és végül így válaszolt: – Ésszerűnek
látszik az a feltevés, hogy igazad van, és integráljaid túllépték hatáskörüket.
Semmi sem mutatja rajtad a bajmegállapítás képességének legegyszerűbb jelét.
Azt javaslom tehát, szorítkozz a hatáskörödre.
– Világos... – válaszolt Harry közönyösen, és
félrenézett.
Mindketten az épületet szemlélték, Derec pedig
őket figyelte. Gondolatban ismét lepergette a jelenetet, ahogyan Harry a
behemótnak ütközött. Lehet, hogy a kis robot szinte szándékosan tette? 1 És
ahogyan bocsánatot kért! Utólag visszatekintve, azt az egyetlen kifejezést –
„bocsánat” – olyan hanyag eleganciával ejtette ki, mintha udvariassága pusztán
társadalmi szokásból, nem pedig a program diktálta kényszerből eredne.
Nem... csupán képzelődöm, és túlságosan mély
értelmet tulajdonítok egyhétköznapi esetnek, gondolta Derec.
Aztán meglepődve látta, hogy Harry odahajol a
behemóthoz, és illendően udvarias hangsúllyal megkérdezi tőle: Érdeklődési
integrálom felélénkült. Mi a jelzésed? Akár a valódi, akár az, amelyet
használsz. Felismerő rendszeremben a kettő egyenértékű.
Hosszú szünet következett. Ezalatt a behemót nem
vette le tekintetét az épületről. Végül válaszolt: – A nevem Roburtez.
– Roburtez – ismételte meg Harry, mintha
pozitronikusan ízlelgetné a szót. – Óriási robot vagy, tudod-e?
Roburtez ekkor Harryre nézett. Derec talán csak
ismét képzelődött, ám bizonyos kihívást olvasott ki Roburtez testhelyzetéből.
Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Harry szándékosan akar veszekedést
szítani.
A kis robot várt egy pillanatig, aztán újból
megszólalt: – Igen, termetes fickó vagy. Bizonyos vagy benne, hogy építőid a
helyes méretarány szerint dolgoztak?
– Biztos – vetette oda Roburtez.
– Ebben az esetben nem vagyok meggyőződve arról,
hogy magadhoz illő nevet választottál. Megkockáztathatok egy javaslatot?
– Éspedig? – kérdezte Roburtez. Sem ingerültséget,
sem türelmetlenséget nem lehetett felfedezni a hangjában, Derecnek azonban nem
esett nehezére, hogy beleképzelje ezeket az árnyalatokat.
– Ben – jelentette ki Harry. – Big Ben.
Derec feszülten figyelt. Nem tudta megjósolni, mi
történik a továbbiakban. Helyesen feltételezte, hogy Harry szándékosan
kötekedik a behemóttal? És ha ez a helyzet, milyen végső formában jelenik meg
az ellentét? A fizikai küzdelem elképzelhetetlennek tűnt a gépemberek között,
nem akadt rá példa a robotok történetében, így hát ismét szópárbaj következett.
Roburtez néhány pillanatig némán Harryre meredt.
Aztán bólintott. – Igen, ajánlatod figyelemre méltó. A Big Ben megfelel.
Mostantól kezdve ezt a jelzést használom.
– Harry válaszul szintén bólintott. – Örömömre
szolgál – mondta kurtán, amint a robot, aki most már Big Ben névre hallgatott,
ismét az épület felé fordította figyelmét. Harry fölemelte a kezét, és az
ujjával mutogatni kezdett, mintha valamit bizonygatni szeretne, Benny azonban
megzavarta ebben, mert rácsapott a vállára. Fémlemez bőrük összekoccanása
halkan visszhangzott a téren.
Benny azt mondta: – Könnyedébben fogd fel,
robottárs, máskülönben a legnagyobb nehézségekkel találod szembe magad ennek az
emberi dolognak a leküzdésében.
– Igazad van.
Derec megrázta a fejét. Azt hitte, így majd
tisztábban hall, de érzékelése semmit sem változott. Nem akart hinni a fülének.
Mi ez az „emberi ügy”, amiről beszéltek? Tartózkodik még egy ember a bolygón,
vagy a humanika törvényeiről volt szó? Néhány pillanatig a robotokat figyelte,
nem csinálnak-e még valamit. Benny és Harry azonban az ámuló tömegben
csatlakozott barátjukhoz, M334-hez, más nem történt.
Biztosan megvolt a jelentősége ennek a
közjátéknak, ezért Derec elhatározta, hogy adandó alkalommal felderíti. Azt is
eldöntötte, kifaggatja Harryt és Bennyt arról, hogyan alakították ki
beszédmódjukat, amely ritmusában és szókészletében határozottan különbözik a
többi robotétól. Valami megérintette benne Derecet, és gyanította, ezt a többi
robot is hasonló módon érzékeli. „Big Ben” biztosan.
Derec otthagyta Mandelbrotot, aki éppen egy
vörösen fénylő gúlalapot csodált, és lehajolva odafurakodott az épület tövéhez.
A gúla aljának egynegyede a felszín alatt helyezkedett el. Derec odakúszott,
hogy alaposabban szemügyre vegye az épület talpát. A műbetonon keresztül érezte
ujjai hegyén a hajtómotor remegését, de a tengely zajtalanul pörgött.
Megérintette az épületet. Éppen elég gyorsan
forgott ahhoz, hogy ha odaszorítaná az ujjait, a sima felszín ledörzsölné róluk
a bőrt. Tapintásra hidegnek érezte az anyagot. Összetétele azonban feltehetően
gyökeresen eltért azoktól a műbeton sejtektől, amelyekből Robotváros épült. Az
alkotó, bárki legyen is, nyilván elemezte DNS-kódot utánzó szerkezetüket, és
beléjük ültette saját változatát, amelynek pontosan előre kiszámított hatását
kereste.
Ez önmagában is igazolta Derec gyanúját, hogy az
alkotó még a város nyersanyagait is átalakította, egyéb teljesítményei mellett.
Van egyáltalán valami, amit ez a robot nem tud
megcsinálni? Derec enyhe borzongást érzett, amint rádöbbent ezekre az alkotói
képességekre. Talán csak a robotika három törvénye szab végső határt a robot
számára. Pusztán az a tény, hogy egy gépember ilyen képességekkel rendelkezik,
súlyos csapást mérhet a galaktikus kultúra társadalmi és politikai
berendezkedésére, mert örökre új helyet jelölhet ki a robotok számára az
emberiség tudatában.
És Derec még riadtabban borzongott, amikor
elképzelte azt a távoli lehetőséget, amikor a robotok túlszárnyalják az embert,
ha másban nem, legalább az alkotóművészetben, amelynek révén érzelmeket és
álmokat ébreszthetnek robotokban és emberekben egyaránt...
Kissé előreszaladtál, Derec, gondolta. Fogd vissza
magad! Se neked, se az emberi fajnak nem kell aggódnia még. Újult erővel fogott
bele a további vizsgálódásba.
Addig jutott, hogy bekukucskált abba a két
centiméter széles fekete résbe, amely elválasztotta az épületet a tér műbeton
felszínétől, majd néhány másodpercig hallgatta a lenti csapágyak és
fogaskerekek finom surrogását, amikor egyszer csak ismerős hang zavarta meg.
– Hát itt vagy! Sejthettem volna! Mindig arrafelé
mászkálsz, ahol semmi keresnivalód sincs.
Vonakodva, de beletörődött, hogy vágyik Ariel
jelenlétére – mint mindig. Gúnyos szavai ellenére a lány négykézlábra
ereszkedett, és Derec mellett megvizsgálta a rést. Az ifjú nem tudta eldönteni,
megkönnyebbülést vagy zavart érez-e, hogy végül mégis összetalálkozott a
lánnyal.
Ariel helyette döntött, mert nem nézett a résbe,
és nem érintette meg az épületet. Csupán az ő szemébe nézett.
– Találtál valami érdekeset? – kérdezte élénken,
mégis fojtott, mély hangon.
Derec önkéntelenül elmosolyodott. – Sok mindent,
de semmi határozottat.
Wolruf bukkant fel, és amikor körülszimatolta a
rést, minden szőrszála égnek állt.
– Mit keresel? – kérdezte tőle Derec.
– Amit találok – felelte a kutyalény. – Illatot,
'angot, uagy akárrmit Wolruf felnézett a fiatalemberre. – Nagyon érrdekes.
Semmi szaga nincs.
– Igen, a villanymotorok minden bizonnyal a
legkedvezőbb hatásfokkal forgatják az épületet – magyarázta Derec.
– Amelyet nyilván úgy terveztek, hogy kerüljék a
feltűnést – jegyezte meg Ariel.
– Semmi sem magától érrtetődő itt – mondta Wolruf.
– Csak nem a csodálathoz hasonló árnyalatot érzek
a hangodban? – incselkedett Derec.
– De. Népem aszt mondaná errre asz épületrre, 'ogy
ugyano'an sú'talan, mint a manók 'átéka. És a 'atás is ugyanasz.
– Miféle manókról beszélsz? – érdeklődött az ifjú.
– Wolruf az elmúlt néhány nap alatt megpróbálta
elmagyarázni nekem a fogalmat – avatkozott közbe Ariel. – Mielőtt fajuk
űrutazóvá lett, olyan életet éltek, amelyet mi első pillantásra primitív
létformának tekintenénk. Társadalmuk azonban kifinomult népművészetet
teremtett, amely részben arra szolgált, hogy a tapasztalat határain túli
magyarázatot adjon a létezés mindennapos jelenségeire. Gyakran felhasználták
ezekben a magyarázatokban a manókat, amelyek az istenek gyermekeiként különféle
kópéságokat követtek el az egyes törzsek rovására, és gyakran kimagasló
szerepet játszottak a legendás hősök kalandjaiban.
Derec bólintott. Nemigen tudta, mihez kezdjen
ezzel az egésszel. Állandóan azon járt az esze, hogyan érthetné meg ezeket a
robotokat, így pillanatnyilag nem érzett elég lelkierőt újabb adatok
befogadásához Wolruf népéről. – Figyelj, kissé erőt vett rajtam a bezártság
érzése. Ezenkívül nem hiszem, hogy bármit tanulhatnánk még itt – szólt oda a
lánynak.
– Miért tanulnánk? – kérdezte Ariel. – Nem jobb,
ha egyszerűen csak élvezzük?
– Már megtettem.
– Ezt csak azért mondod, mert mindig szeretted
színlelni az értelmiségit.
Derec kíváncsian felvonta szemöldökét, és szúrósan
a lányra nézett, mert hirtelen ezernyi kérdés támadt a fejében. Honnan tudhatja
Ariel, hogy ő szeret színlelni? És mit színlel? Arra a találkozásra célzott,
amikor állítólag véletlenül összefutottak az űrrepülőtéren? Minden bizonnyal
rövid volt a találkozás – túlságosan rövid ahhoz, hogy Ariel ebből a
„mindig”-re következtessen.
Derec természetesen szeretett volna minél többet
megtudni önmagáról, a lány azonban olyan ártatlanul tette ezt a megjegyzést,
hogy ez óvatosságra intette. Ha most faggatni kezdené, talán begubózna.
Hosszabb távon talán több felvilágosítást szerezhet tőle, amikor gondtalanul
fecseg.
– Uram! Uram!
Mandelbrot szólongatta. – Mit akarsz? – nézett rá
Derec.
– Eszembe jutott, hogy érdeklődését fejezte ki ama
egyén iránt, aki felelős ezért az alkotásért.
– Igen... igaz... – felelte Derec izgatottan. Egy
csapásra elfelejtette, mennyire zavarba hozta Ariel célzása.
Képlékeny kezével Mandelbrot nyilat formált, és a
tér széle felé mutatott. – Akkor azt javaslom, menjen abba az irányba, ahol
azok a robotok gyülekeznek.
–Köszönöm, Mandelbrot. Egy perc múlva találkozunk.
– Derec halványan elmosolyodott, és a kéz felé biccentett. – Kedves darab –
suttogta. A jelzett terület felé indult, ahol a robotok szorosabban álltak.
Akik nem a komkap készülékükön keresztül társalogtak – ezzel az eszközzel némán
és gyorsabban cserélhettek információkat –, azok hangosan beszéltek, talán az
emberi jelenlétre való tekintettel, vagy talán másért. Ez is olyan kérdés volt,
amelyre Derec választ szeretett volna kapni.
– Hé! Várj meg! – kiáltott utána Ariel.
– Engem ne! – szólalt meg Wolruf. – Utálom a
tömeget.
Derec megállt, hogy a lány csatlakozhasson hozzá.
– Ma este már másodszor kell várnom rád. Voltaképpen mi késleltetett az előbb?
– Ó, túl gyorsan vettem egy kanyart, és fejre
álltunk a robogóval. Wolruf meg én nem sérültünk meg, csak egy kicsit
összerázódtak a csontjaink. Azt hiszem, a testemet kék-zöld foltok borítják.
– Igen? Akkor majd mutasd meg.
– Szeretnéd, mi?
– Pusztán orvosi szempontból érdekel. – Bár igazán
nem szeretem korlátozni magamat, gondolta Derec. – És mi van a robogóval?
– Hát totálkáros lett – vonta meg a vállát
könnyedén a lány.
Előttük a robotok tömege egyetlen gépember köré
sűrűsödött. Először nem is látták, ki áll az érdeklődés középpontjában.
Ariel megveregette egy alacsony épitőrobot vállát.
Az megfordult, és mit tesz isten, éppen Harry volt. – Kérlek, engedj előre
bennünket.
A lány ezt nem mondta sem udvariasan, sem
különösebben udvariatlanul.
– Ha úgy kívánja – lépett oldalra Harry
engedelmesen –, ám nagyra értékelném, ha tartózkodna attól, hogy jelentősebb
helyváltoztatásra kényszerítsen. Így is csak nehezen veszem a jeleket.
Ariel szeme elkerekedett a megdöbbenéstől. Derec
viszont nem tudta elfojtani mosolyát. – Szeretnék egy sugárletapogatásos
vizsgálatot végezni rajtad – szólt oda a robotnak –, amikor neked tetszik.
Holnap korán reggel megfelel?
– Talán jó dolog, hogy meg akar vizsgálni –
felelte Harry. – Történetesen a holnap reggel nekem is megfelel. De
megkérdezhetem, miért kell a technikust játszania olyan korán... és miért éppen
engem választott ki a város összes robotja közül?
– Hmmm. Fogadni mernék, az emberek is valami
hasonlót mondanának humán orvosuknak. Ne aggódj, nem piszkálok bele a
személyiségi integráljaidba!
– Holott a kísértés nagy – vetette közbe M334.
A szokatlan megjegyzés meglepte Derecet, csaknem
elfeledkezett a másik kettőről. – Bocsáss meg – szólt oda a robothoz –, de
ezzel valami enyhe szarkazmusnak próbáltál hangot adni?
– Szívósan tanulmányoztam az összes trükköt –
felelte M334. – Legyen az gúny, drámai irónia, hiperbola, bármelyikkel az ön
rendelkezésére állok, uram.
– Köszönjük – avatkozott közbe mosolyogva Ariel –,
de a fiatalembernek nem kell a szomszédba mennie egyikért sem.
M334 bánatosan ingatta a fejét. – Kár. Remélem,
hamarosan olyan ember érkezik erre a bolygóra, akinek szüksége lesz a
szolgálataimra. Egy napon talán még azt is megengedik, hogy komornyik legyek a
diplomáciai testületnél.
Benny fölemelte a kezét, és ugyanúgy helyezte M334
vállára, ahogy korábban Harryére. – Állítsd takarékra magad, robottárs! Nem túl
korai még ebben a játékban, hogy ilyen nagyra törő célokat tűzz magad elé?
– Az emberek is ezt teszik – érvelt M334. – És még
a házaikat is maguk tervezik.
Derec ösztönösen hátralépett, mint aki előtt
hirtelen felrobbant valami. A robotok filozófiai vitái általában akörül
forogtak, hogyan szolgálhatják a legjobban az embereket a három törvény
előírásainak megfelelően. Benny és M334 azonban most a saját vágyairól
beszélt...
Hmm, de hangosan, jegyezte meg magában. Önműködően
váltottak át a komkapról, vagy csak az én kedvemért, mert éppen a közelükben
tartózkodom? Vagy van valami rejtett célja ennek, amellyel nem vagyok
tisztában?
Gondolkodj el rajta, mi a mélyebb jelentése
párbeszédüknek. Valamilyen meghatározott okból teszik ezt?
Derec közelebb furakodott, hogy könnyebben
kihallgathassa a beszélgetést. Mielőtt azonban a következő szavakat is felfogta
volna, Harry lépett elé, és elzárta a két robottársához vezető utat. Noha a
gépember a lehető legudvariasabban tette ezt a támadó mozdulatot, mégis
riasztóan hatott Derecre. – Harry, miféle viselkedés ez?
– A robotika Harmadik Törvénye megköveteli, hogy
kérdezősködjem – felelte Harry.
A Harmadik Törvény így szól: A robotnak
gondoskodnia kell saját védelméről, amíg ez nem kerül ellentétbe az Első vagy a
Második Törvénnyel. Ez megmagyarázza a robot cselekvését, de nem az
illetlenségét. Derec megadóan sóhajtott. – Igen, Harry, miről van szó? Nem...
várj egy pillanatig. Mandelbrot, nem zavart meg ez a jelenet?
– De.
– Akkor ezek hárman tényleg mulatságosak.
– Ha a korábbi beszélgetésünkre utal, uram,
valóban azok.
– Köszönöm. Szóval, Harry, mit forgatsz
pozitronikus agyadban?
– Kérem, ne értsen félre – kezdte Harry –, de
súlyos megpróbáltatás lenne a számomra, ha valamilyen elektronikus letapogató-sugár
tönkretenné gondosan összeállított életfilozófiámat.
– Elnézést... miféle életfilozófiát? – tudakolta
Derec, miközben görcsbe rándult a gyomra, mert rádöbbeni, hogy bármit hall
ezután, azt ő provokálta.
– Amióta csak bekapcsoltak, egyfolytában azért küzdöttem,
hogy a robotika három törvénye mellett az élet három törvényét is betartsam.
– Igen? – mondta bizonytalanul Derec, és már eleve
rettegett a választól.
Harry kinyújtotta első ujját: – Minden ciklusban
bizonyosodj meg arról, hogy tizenkét órára kikapcsoltad magad! – A második
ujját: – Sose játssz háromdimenziós sakkot olyan robottal, akinek egy bolygó a
keresztneve. – A harmadik ujját: És sohase kérdőjelezd meg annak a robotnak a
logikáját, akinek a bétahajtóművén tizenhat fokozat van.
Derec kábult döbbenettel meredt a robotra. – A
galaktika szerelmére, mit hordasz itt össze?
– Ez humor... a szarkazmus ellentéte. Nevetést
szerettem volna kicsalni vele – mondta a robot félreérthetetlenül védekező
hangsúllyal. – Nem a humor az egyik olyan egyéni jellemvonás, amelynek
megismerésére és megértésére nekünk, robotoknak, szükségünk van ahhoz, hogy
megfelelően szolgáljuk az emberiséget?
– Hát nem feltétlenül szükséges. Gyakorlatilag
erre még sohasem került sor, legalábbis tudomásom szerint. De nem látom be, mi
baj származna belőle... hacsak nem olyan ritka emberfajtáról van szó, akinek
nincs humorérzéke, ennélfogva a nevetést egészségtelennek, vagy más okból
nemkívánatos dolognak tartja.
– Hát, robottársaim mindeddig azt a
meggyőződésüket hangoztatták, hogy nemkívánatos területre tévedtem.
Bocsánatáért esedezem, ha úgy találja, hogy tréfáimban nincs szellemesség.
Ígérem, legközelebb jobban szerepelek, különösen, ha segít kijavítani
hibáimat... amelyeknek végső soron semmi közük pozitronikus éleselméjűségemhez,
csupán talán az előadásmódomhoz. Mit szól hozzá, lehetséges lenne a csiszolása?
– Holnap. Ígérem, holnap az első dolgom lesz. –
Meg sem várva a választ, Derec karon ragadta a hozzá hasonlóan meghökkent
Arielt, és nekivágtak a tömegnek, amely érdeklődésük legfőbb tárgyát vette
körül.
– Helyükön vannak az idegpályáik ezeknek a
robotoknak? –suttogta a lány.
– Ha nem, akkor jobb, ha szétszedjük az egész
várost az első adandó alkalommal.
– Hmmm. Talán igazad van – mosolyodott el Ariel,
és búcsúpillantást vetett Harryre. – Ha meg kell tennünk, pontosan tudni fogom,
hol kezdjük.
Derecnek azonban már kiment a fejéből Harry és két
társa, mert végül megpillanthatta a nyüzsgés középpontjában álló nyugalom
forrását: egy aránylag karcsú felügyelőrobotot – noha a tompaszürke krómborítás
miatt a vékony test súlyosabbnak látszott. Fedőlemezeiről a körülötte állókhoz
képest sokkal opálosabban verődött vissza a kettős piramis csillogása. A robot
testhelyzete arra utalt, hogy bizonytalanul viselkedik e szokatlan érdeklődés
közepette. Karját félénken keresztbe fonta mellkasán. Válla legörnyedt, mintha
súlyos teher nehezedne gerincszerkezetére. Időnként kiegyenesedett, ujjával
mutogatott valamit, de általában tétova mozdulatokat tett, és beszéd közben
gyakran szüneteket tartott, mintha a szavak összefüggéseit keresné.
– Képtelen vagyok megérteni, hogyan juthattál
ilyen következtetésre... egy meglehetősen hibás... logikai gondolatsor végén –
válaszolta nyilván arra a kérdésre, amit egy magas, ébenfekete robot tett fel
neki, aki keresztbe font karral úgy magasodott fölötte, mint egy fenyegető
viharfelhő. – Idegpályáim sohasem működtek zavartalanabbul. Magatartásom éppúgy
megfelel a három törvény szellemének, ahogyan ezt bármelyik robot elmondhatja
magáról ezen a bolygón, vagy talán még jobban, mert belső felépítésemnél fogva,
úgy tetszik, érzékenyebb vagyok bizonyos ellentmondásokra, amelyek a
helyzetünkben rejlenek.
A fekete megremegett – testfelszínén csupán a
színkép sötét tartományainak könyörtelen árnyalatai tükröződtek –, mintha megbotránkoztatta
volna valami. Hosszú másodpercekig egymásra meredtek, és Derecnek az a
kényelmetlen érzése támadt, hogy a két robot egymást méregeti.
Ujját figyelmeztetően ajka elé tette, majd amikor
Ariel bólintott, két kezét a hátsó zsebeibe süllyesztette, és élénk
érdeklődéssel figyelt tovább.
– Talán a legnagyobb őszinteséggel hiszed, hogy
csupán kötelességedet teljesítetted, amint ez egy robothoz illik – mondta
halkan a fekete. – Nem rád tartozik, hogy eldöntsd, mi a kötelességed, s még
kevésbé, hogy áttervezd ezt a várost a saját kedvedre. Ebben veszélyesen
rendbontó magatartást vélek felfedezni.
– Vállalom, amit tettem! – vágta rá a szürke, és
úgy nézett félre, hogy ha emberről lett volna szó, Derec sértodöttségnek vélte
volna. – Nem okoztam kárt sem robotnak, sem embernek, és kétségkívül magamnak
sem. Ha vennéd magadnak a fáradságot, hogy kitágítsd érzékelőid hatókörét,
tapasztalati bizonyítékot keresve véleményedre, akkor látnád, hogy csak az itt
összegyűlt robotok öntudatát erősítettem meg. Tudatuk érzékelési körének
kitágítása mindenképpen előnyös lehet.
– Nem tudod bizonyítani – vágta rá a fekete. – Ezt
csak sejted.
– Mindenkinek ésszerűen feltételeznie kell, hogy
mindenki a legjobbra törekszik. Igaz, származhat bizonyos kár azokból az
erőkből, amelyek nem számíthatók ki előre, de ez a feltételezés nem ok a
tétlenségre. Mindenesetre az ügyet pillanatnyilag lezártnak tekintem. Ami
történt, nem lehet meg nem történtté tenni.
– Valamennyi robot utasítást kaphat, hogy felejtse
el, és el is fogja! – válaszolta a fekete kihívóan.
– Amit tettem, nem pusztán az emlékezetre hat –
magyarázta a szürke. – Amit tettem, hatással lesz az összes robot pozitronikus
működésére, aki csak látta épületemet. Parancsold meg nekik, hogy felejtsék
el... bánom is én! – Elfordult, mintha távozni akarna. Ehelyett kisvártatva
megszólalt: – De kijelentem, határozottan előnyükre válna, ha azt is elárulnád
nekik, hogy miért. A felejtés olyan zavart okozhat, amely gyakran vezet
túlterheléshez... majd katasztrófához. Javaslatod tehát miként felel meg a
három törvény szellemének?
Egy kínosan hosszú pillanatig úgy tűnt, hogy a
feketét valósággal letaglózta a kérdés. Aztán összeszedte magát, néhány lépést
tett előre, kezét a krómborítású robot vállára helyezte, és úgy nézett le rá,
mintha parányi kristályt vizsgálna elektronmikroszkóppal. A fekete robot szeme
olyan vörösen fénylett, mintha az épület csillogó Iapjaihoz hasonlóan
valamennyi színárnyalat ott izzana optikai lencséjén. – Alkotásod figyelemre
méltó szellemi teljesítmény – ismerte el. – Talán valamilyen kész tervről
másoltad?
– Bocsáss meg, barátom – válaszolta a szürke –, de
elképzelésem egyetlen délután született. Csupán annyi volt a szerepem, hogy
megvalósítottam. Meg kell említenem, hogy a központi komputer megtagadta volna
utasításaim teljesítését, ha olyasmit kérek tőle, ami ellentétes a város
programjával.
Érdekes – dörzsölte össze a kezét a fekete. Derec
azt várta, mindjárt szikrák pattannak ki belőle. – Akkor mennyi ideig fog állni
ez az épület?
– Amíg a központi komputer nem ad közvetlen
utasítást az eltörlésére. A kódot csak én ismerem, bár valamicske esélye van,
hogy egy elszánt kritikus is felfedezheti vagy hatástalaníthatja.
A fekete robot szeme felcsillant. Derec
lélegzet-visszafojtva figyelte, amint kihúzza magát. – Ez őrület! Eluralkodik a
logikátlanság! Cselekedeteid visszavonhatatlanul összeszabdalták létezésünk
mintázatát!
– Egyáltalán nem – felelte a szürke higgadtan. –
Az épület olyasminek az ésszerű eredménye, ami felborzolta áramköreimet, amióta
emberek érkeztek városunkba. – Első ízben vett tudomást könnyed főhajtással
Derec és Ariel jelenlétéről. – És biztos vagyok benne, hogy ha ez az épület
pozitronikus idegpályáim bonyolult kölcsönhatásának logikus eredménye, akkor
bármi, amit felfedezek... és bármilyen cselekedet, amit végrehajtok...
üdvözlendő és helyénvaló, különösen, ha segít a robotoknak az emberek bonyolult
viselkedését jobban megérteni.
– Ebben az esetben – mondta vészjóslóan a fekete –
átprogramozod a központi számítógépet, hogy tüntesse el az épületet, majd
hozzáférhetővé teszed agyad szerkezetét, hogy megoszd velünk idegpályáid finom
módosulatainak titkát. Nem lesz többé szükség arra, hogy újból alkoss valamit.
– Nem tesz semmi ilyet! – kiáltotta Derec. –
Hallgass ide, fekete, mit képzelsz, ki vagy! – szegezte ujját fenyegetően a
robot arcának. – Amíg nem érkeznek ide más emberek, vagy amíg e város mérnök
tervezője nem ad hírt magáról, ennek az épületnek addig kell állnia, amíg...
amíg alkotója kívánja. Ez közvetlen parancs, és nem helyezheti hatályon kívül
sem a központ, sem bárki más! Megértetted? Határozott parancs! És ez a városban
minden robotra érvényes! Nincs kivétel!
A fekete bólintott. – Ahogy óhajtja.
Derec reménykedett, hogy a fekete szó szerint
engedelmeskedik utasításainak. Csupán egy elsőbbséget élvező parancs – Avery
doktoré vagy a három törvényből eredő kényszerintézkedés – engedélyezheti, hogy
az épület ismét beleolvadjon a város anyagába.
És hogy nagyobb hangsúlyt adjon rendelkezésének,
valamint a feketének se jusson eszébe, hogy megpróbáljon valami logikai hibát
keresni a parancsban, Derec, tüntetően semmibe véve a többi robotot – különösen
a feketét –, a szürke felé fordult, és megkérdezte:
– Mi a jelzésed?
– Lucius.
– Lucius? Szám nélkül?
– Több robottársamhoz hasonlóan nemrég úgy
döntöttem, hogy nevet választok, mert korábbi jelzőszámom már nem illik hozzám.
– Igen, azt hiszem, erre még érdemes lesz
visszatérnünk. Jól van, Lucius, itt az ideje, hogy tegyünk egy kis sétát.
– Ha úgy parancsolja – válaszolta Lucius
diplomatikusan. Néhány pillanattal később Derec és három barátja kikísérte a
térről a Luciusnak nevezett robotot. A gépemberek többségének figyelme ismét az
épületre irányult, az ifjút azonban kényelmetlen érzéssel töltötte el, hogy két
vörös optikai érzékelő úgy mered rá, mintha a lelke mélyére akarna látni.
3. fejezet
AZ ÁRAMSZAGGATÓ
Most, hogy ugyanazokon az utcákon sétált végig,
ahol korábban csak átrobogott, Derec a lassúság előnyét kihasználva megpróbálta
felmérni, mennyit változott a város az elmúlt időszak alatt. Következtetéseit
az nehezítette, hogy korábbi sebessége nemigen nyújtott alkalmat a pontos
megfigyelésre. Akkor csak felvillanó képeket látott, így nem lehetett biztos,
vajon helyesen emlékszik-e akár ezeknek a felére is.
Miután belenyugodott, hogy vizsgálata hézagos
lesz, így is az az érzése támadt, hogy néha teljes épületek cserélődtek fel
újakkal, amelyek a változatos geometriai tervezés ellenére úgy hatottak, mintha
tortavágó késsel szeletelték volna ki őket a város anyagából. Néhány helyen
egész háztömbök alakultak át. Az utcák azonban nagyjából megőrizték korábbi
irányukat, noha számos görbület, sőt göcsörtös kanyar jelent meg rajtuk.
Minél távolabb került Lucius oktaéderétől, annál
váratlanabb módosulások tűntek fel a fémfeldolgozó üzemek alakjában, amelyeket
csatornák, hidak és erőművek vettek körül. Derec szerencsésnek érezte magát,
hogy irányérzéke legalább kitűnően működött, máskülönben a robotokra kellett
volna hagyatkoznia a tájékozódásban. Ebben persze nem volt semmi kivetnivaló –
a robotok bámulatos könnyedséggel határozták meg az irányokat –, de nem
számíthatott arra, hogy mindig belebotlik egy gépemberbe, amikor az élete függ
ettől.
Most azonban bárhová került, mindenhonnan láthatta
a távolban Lucius csillogó épületének fényszilánkjait. Mintha a város mélyén
egy bizonyos pontból légies sugárkardok metszenének bele a környező sötétségbe,
majd belefúródnának a puha felhőtakaróba. Az égboltot fokozatosan elborító
felhők úgy kavarogtak és gomolyogtak, mintha a fények valamilyen belső tüzet
táplálnának bennük.
A kis csoport – Derec, Ariel, Mandelbrot, Wolruf
és Lucius – már jó ideje némán haladt. Az ifjú sejtette, valamennyiüknek
szüksége van néhány percre, még Mandelbrotnak is, hogy gondolataikba mélyedve
megemésszék a látottakat.
Derec azt kívánta magában, bárcsak ne esne olyan
nehezére, hogy emlékezetébe idézze a galaktikus történelemre és szokásokra
vonatkozó ismereteket. Ébredésével nemcsak egyéni élettörténete vált semmivé,
hanem azt a módszert is elfelejtette, hogyan bányászhatja elő emlékeit.
Elvesztette egész szellemi tudáskészletét, ezért el kellett mélyednie
valamiben, például egy robot összeeszkábálásában, hogy újra képessé váljon
emlékek elraktározására.
Nem tetszett neki a dolgok ilyetén állása, mert
nyugtalanul gondolt arra, hogy ő és Ariel – mindketten szellemileg súlyosan
hátrányos helyzetben – az egyetlen, aki valaha is találkozott kutatásra és
alkotó gondolkodásra képes robotokkal. Eltűnődött hogy az emberek eredetisége
vajon az ésszerű gondolkodás vagy inkább valami érzékek feletti ihlet eredménye
–e.
Ezenkívül ki mondja meg, nem működik-e a
robotokban olyan tudat alatti értelem, amely ihletük forrása, és ez se nem
magasabb, se nem alacsonyabb rendű, mint az embereké, csupán más? Végül is az
emberi lények sem voltak tisztában tudatalattijuk szerepével mindaddig, amíg az
űrgyarmatositas kora elölt nem fedezték ezt fel az ősi tudósok és orvosok.
Vette magának a fáradságot azóta valaki, hogy hasonlóképpen felderítse a
robotok tudati mélységeit? Derec rémülten gondolt arra, hogy most elvileg őreá
hárul a megfigyelés – és talán a bábáskodás félelmetes felelőssége, miközben a
robotok végigélik a szellemi szülés fájdalmait. Cseppet sem érezte magát
alkalmasnak erre a feladatra.
Viszont olyan típus vagyok, aki nem szívesen
szalasztja el a lehetőségeket, gondolta. Az alkotó robotok talán képesek
véghezvinni azt a fogalmi áttörést, amelyre szükség van, hogy gyógymódot
találjanak Ariel betegségére.
Kóros állapota miatt száműzték a lányi az
Auróráról, amelynek társadalma retteg mindenféle betegségtől. Megszabadultak
ugyan a legtöbb nyavalyától, de amilyen betegségben Ariel szenved, az
meghaladja az aurórai orvostudomány képességeit. Az ottani orvosok képtelenek
voltak megállapítani és gyógyítani a baját, az itteni kórisméző robotok pedig
kátyúba kerültek. Maga Derec szintén nem jutott egy tapodtat sem előre. Talán
egy alkotó robotokból álló csoport – akiknek találékonysága inkább a tudomány,
mint a művészetek terén érvényesül – sikereket érhetne el ott, ahol ő kudarcot
vallott.
Előbb azonban világosan meg kellett értenie, mi
megy végbe Luciusban, Harryben és a többiekben, vagy akár a fekete robotban.
Régóta megfogalmazódtak benne a kérdések, de úgy
döntött, türelmesen vár, mert nem szívesen törte meg a csendet, amely a kis
csoport tagjaira telepedett.
Azt is világosan látta, nem sok hasznát venné, ha
bevonná Arielt a beszélgetésbe. A lány hátratett kézzel és kissé meggörnyedve
halad, arckifejezése töprengő, homlokán mély ránc. Derec keserű tapasztalatok
árán tanulta meg, hogy nem tanácsos ilyenkor háborgatnia. Ritkán örült, ha a
nyomott hangulatában megzavarták, s ezt az egészségtelen magatartást azzal
magyarázta, hogy élvezni akarja szélsőséges hangulatait, amíg lehet.
Majd kibújik a csigaházából, amikor rászánja
magát, gondolta Derec. Csupán reménykedhetem, hogy mostani befelé fordulását
nem a betegsége váltotta ki.
Természetesen nincs kizárva, hogy Ariel egy kis
figyelmességet kíván, és nehezen tűri, ha nem kapja meg. A kellemes meglepetés
reményében Derec éppen meg akarta kockáztatni, hogy a lány majd néhány
keresetlen szóval elutasítja, amikor Lucius váratlanul átvette a
kezdeményezést, és megtörte a csendet.
– Elégedett az alkotásommal? – kérdezte a
fiatalembertől. – Bocsássa meg, ha látszólag áthágom az illendőség szabályait,
de természetesen érdekel az ön emberi véleménye.
– Tökéletesen elégedett vagyok. Vitathatatlanul az
egyik legpompásabb épület, amit valaha láttam. – Elég könnyedén szánta rá magát
erre a bókra, hiszen oly kevés dolgot tudott emlékezetébe idézni – csupán az
Auróra zavaros képeit, és amit azóta látott, amióta ébredésekor rádöbbent
emlékezetkiesésére. – Az a kérdés, te menynyire vagy elégedett?
– Első próbálkozásnak megfelel. De már a logikai
hiányosságai is nyilvánvalóak a számomra.
– A többiek számára azonban nem, ha ez a tény kellemesen
melengeti áramköreidet.
– Igaza van. Valóban így hat rám – válaszolta a
robot. – És attól még inkább lázba jövök, hogy rátaláltam arra a különös
érzékelésre, amellyel magam előtt látom a kész terméket. Csupán a tudatomon
múlik, hogy megformálja a következő tervet. Már nemigen alkalmas arra, hogy a
korábbi teljesítményeket boncolgassa.
– Én is ezt éreztem, amikor épületedre néztem, és
személy szerint átéltem, amit eddig csak feltételeztem: hogy mit értenek az
emberek a felfedezés gyönyörűségén – mondta Mandelbrot olyan kimértséggel,
ahogyan sohasem beszélt Dereckel. – Pozitronikus idegpályáim könnyedén
ráhangolódtak alkotásodra.
– Ez jóleső érzéssel tölt el – mondta Lucius.
– Én is így vagyok vele – szólalt meg Derec. – Nem
hiszem, hogy túlzás lenne azt állítanom, szinte kiváltságos helyzetben érzem
magam, hogy egy ilyen építményt láthatok.
– Akkor kétszeres az örömöm – felelte Lucius.
– Akár azt is kijelenthetem, hogy ilyen alkotást
az emberiség történetében még sohasem hozott létre robot.
– Még soha...? – döbbent meg Lucius. Pedig azt gondoltam volna, valahol más
már... – Megrázta a fejét, mintha ennek a megjegyzésnek a következményeit
mérlegelné. A hatás zavarba ejtőnek látszott, egy hátborzongató pillanatig
Lucius viselkedése arra emlékeztette Derecet, ahogyan idegrohamot kap egy
ember.
– Szeretném tudni, mi késztetett arra, hogy a
művészi kifejezés formáira gondolj – tudakolta Derec.
Lucius azonban nem válaszolt, hirtelen
megmerevedett, és kifejezéstelenül meredt maga elé. A kis csapat megtorpant.
Úgy látszott, valami rettenetes dolog történt.
Derec gyomra görcsbe rándult. Amióta magányosan és
emlékezetétől megfosztva felébredt az életmentő kapszulában, még sohasem élt át
ilyen rettegést.
Lucius szavai ugyanis határozottan arra utaltak,
hogy feltételezte: ő csupán Robotvárosban az első gépember, aki művészi
alkotást hozott létre. Aligha lehetett ésszerűtlennek tekinteni a feltevését,
hogy másutt, az űrlakók társadalmában más robotok mindennapos tevékenységük
során művészi elképzeléseket fogalmaznak meg, és azokat meg is valósítják.
A robotokat nem arra programozták, hogy
kezdeményezzenek, különösen nem olyan dolgokat, amelyeknek következményei még
ismeretlenek. Magától értetődően mindent ésszerűen kezelnek, és szabadon
támaszkodnak a logikára minden tettük igazolásaként. Derec teljes
bizonyossággal érezte, hogy Lucius mozdulatlansága annak a külső jele, mi
játszódik le agyában, ahol az a kikerülhetetlen tény bénítja meg áramköreit,
hogy olyan elfogadhatatlan kezdeményezés származik tőle, amelyet szigorú
logikával képtelen igazolni.
Ennek következtében a túlterhelés veszélye
fenyegette Lucius agyát. A robotok jellegzetes halála várt rá, a pozitronikus
rövidzárlat, az a helyrehozhatatlan pszichikai kiégés, amely abból ered, hogy
beépített programja képtelen megbirkózni a nyilvánvaló ellentmondásokkal.
Derec villámgyorsan gondolkozott. A test
természetesen kijavítható a baleset után, de az értéktelen agyat behajítják az
újrafeldolgozóba. Azok a sajátos körülmények, amelyek Lucius képességeit egy
magasabb szellemi szintre emelték, soha többé nem ismételhetők meg.
Új szempontot kell bejuttatnom Lucius agyába,
gondolta kétségbeesetten. De mi legyen az?
– Lucius, jól figyelj rám! – préselte ki
összeszorított fogai között a szavakat. – Elméd veszélyben van. Azt akarom,
hogy ne gondolkozz bizonyos dolgokon. Tudom, számtalan kérdés kavarog agyadban.
Túlélésed érdekében zárd le azokat a logikai áramköreidet, amelyek ezekkel
foglalkoznak. Megértetted? Gyorsan! Emlékezz... határozott okból teszed ezt! A
Harmadik Törvény előírja, hogy mindig meg kell óvnod magad. Értetted?
Amikor Derec beszélni kezdett, Lucius először nem
tett semmit. Az ifjú alig számított rá, hogy szavai áthatolnak a pozitronikus
ködön. De aztán a robot felemelte a fejét, és tétovázva körülnézett. Bizonyos
mértékig visszanyerte uralmát képességei felett, de még mindig leselkedett rá a
veszély.
– Köszönöm, uram. Szavai ideiglenesen
visszarendezték tudatom útvesztőit. Hálás vagyok önnek. Nehéz úgy szolgálnom az
emberiséget, ha lebénulok. Olyan furcsán érzem magam. Erre mondják az emberek,
hogy kavarognak a gondolataik?
– Ne törődj most a fizikai állapotoddal – szólt rá
Derec aggódva. – Azt akarom, hogy integráljaidat csak azok a témák kössék le,
amelyeket javasolok neked.
– Uram, tisztelettel rá kell mutatnom, hogy ez
lehetetlen – válaszolta Lucius.
– Talán közölhetek vele néhány adatot, amivel az
ön segítségére lehetek, uram – vetette közbe Mandelbrot.
Derec beleegyezően bólintott, és a robot ekkor így
szólt Lucius–hoz: – Robottárs, engedd meg, hogy bemutatkozzam. Mandelbrotnak
hívnak, és robot vagyok. De nem olyan, mint te, akit egy gyárban szereltek
össze itt, Robotvárosban. Derec úr személyesen épített engem. Olyan
alkatrészekből rakott össze, amelyeket egy idegen teremtmény bocsátott a
rendelkezésére, mialatt fogságban tartotta őt. Derec úr talán nem emlékezik
korábbi életének minden részletére, ám kétségtelenül a robotika kiváló
szakértője, és így segítséget nyújthat abban, hogy feloldd dilemmádat.
– De most minden következtetés olyan... olyan nehéz...
– Lucius belemerült tudatának örvénylő álomvilágába, hogy rendet teremtsen
benne. Parázsló optikai érzékelője fokozatosan elhalványult, és szokatlan zajok
törtek elő testéből.
– Jól van, Lucius – vigasztalta Derec. – Azt
akarom, hogy emlékezz vissza nagyon óvatosan. Lehetőleg idézz fel mindent, mi
történt veled, mondjuk, néhány órával azelőtt, hogy kiötlötted az épületet. Azt
akarom, hogy lassan, részletesen ismertesd a pontos igazságot. Ne aggódj a
nyilvánvaló ellentmondások miatt! Ha valami olyasmire bukkansz, ami
veszélyesnek látszik, majd megvizsgáljuk, mielőtt folytatnánk. Egyszerre csak
egy dologra gondolj, rendben?
Lucius nem válaszolt.
– Rendben? – ismételte meg Derec nyomatékosabban.
Lucius bólintott.
– Kitűnő. Általános szabályként csak arra emlékezz,
hogy a pillanatnyi ellentmondások végül kitörlődnek a kifinomult elmélkedés
hideg fényében. Emlékezni fogsz erre?
Lucius nem felelt, és nem mozdult.
– Válaszolj! – Derec idegesen odacsapott a robot
halántéklemezére. A csattanás zaja a környező épületekről visszhangzott élesen.
Végül Lucius bólintott. – Értettem – mondta
közömbösen.
– Javasolhatok valamit, uram? – szólt közbe
Mandelbrot.
– Bármit... csak gyorsan!
– Luciusnak az a baja, hogy azt hiszi: amikor a
város programjába beiktatta alkotásának megépítését, ezzel figyelmen kívül
hagyta a Harmadik Törvényt, tehát eltért az utasításoktól. Pozitronikus
egyensúlyának felborulásához az is hozzájárulhatott, hogy vitába keveredett a
téren a fekete robottal. Pusztán a szavak azonban nem tettek volna rá ilyen
hatást, ha tudat alatt nem érezte volna ezt a riasztó lehetőséget.
– Ez a javaslat? – rivallt rá Derec türelmetlenül.
– Mi a lényeg?
– Bocsásson meg, de egy robot bármelyik embernél
jobban megértheti a Harmadik Törvény előírása szerinti viselkedés ellentmondásait.
Eddig csupán az emberi lények voltak képesek arra, hogy szárnyaló képzeletük
elérje az ihlet szintjét. Meg kell kérdeznem tehát öntől, Derec úr, és így ön
is megkérdezheti Luciustól: mi az oka ennek?
Derec odafordult Luciushoz, lábujjhegyre állt, és
közvetlenül belemondta a robot hangérzékelőjébe: – Figyelj rám, Lucius! Azt
akarom, hogy emlékezz... és mesélj nekem arról az időszakról, amióta úgy
hiszed, más lettél, mint a többiek.
– Más?
– Nincs idő a kertelésre, Lucius... Mondd el!
Miért különbözöl?
Hosszú szünet után – mialatt Derec szíve erősen
kalapált, és a halántéka vadul lüktetett – a robot úgy szólalt meg, mintha
hipnózisban volna. – Abban az időszakban történt, amikor ön és az Arielnek
nevezett egyén megérkezett a városba. A központi komputer ekkor már biztonsági
készültséget rendelt el annak az embernek a halála nyomán, aki külsőre azonos
volt önnel.
– Igen, a hasonmásom – mondta Derec kurtán, és
keresztbe fonta a karját. – Aztán?
– Hibásan következtetve arra, hogy titokzatos,
ismeretlen és talán láthatatlan ellenség támadta meg a várost, a komputer
magasabb fokozatra kapcsolt, és példátlan építkezési ütemet kezdett diktálni,
jóváhagyva azokat a módosításokat is, amelyekkel korábban a külső tényezők
hatására a szükséges mértékben és az illeszkedéseknek megfelelően korrigálta a
tervrajzokat. A módosítások hamarosan öngyilkos üteművé váltak. Az
anyagkészletek és erőforrások a kimerülés határára jutottak. Az időjárás
teljesen megzavarodott. A város a saját pusztulása árán próbálta megvédeni
önmagát.
– Nagyjából én is emlékszem erre – szólt közbe
Derec.
– Bocsássa meg, ha nyilvánvaló tényeket említek,
de szerintem ez a lényeghez tartozik. – Lucius hangszíne nem árult el semmilyen
elektronikus izgalmat Derec türelmetlensége hallatán. A robot legalább ezen a
téren kétségtelenül követte az utasításokat. – Ámbár el kell ismernem, nem
kerestem tapasztalati bizonyítékot sem ennek igazolására, sem cáfolatára,
annyit talán bátran állíthatok: a város minden robotja olyan igyekezettel
próbálta végrehajtani a rövid távú utasításokat, hogy egyikük sem ébredt
tudatára a válságnak.
– És mit gondolsz, mi történt volna, ha néhány
robot mégis rájön?
– Talán arra a következtetésre jutottak volna,
hogy a számítógéptől kapott rövid távú utasításaik ellentmondanak a Harmadik
Törvénynek, és megpróbáltak volna érintkezésbe lépni a központtal, hogy
hatálytalanítsák a parancsokat.
– A központ azonban senkivel sem állt szóba –
fűzte hozzá Derec türelmetlenül. – Ez zsákutca lett volna! Miből gondolod, hogy
figyelmen kívül hagyták volna a központot, amikor észreveszik hibás működését?
– Mert pontosan ezt tettem én, miután
következtetéseim ésszerű cselekedetekre ösztönöztek.
– Feltételezésem szerint először megpróbáltad
felvenni a kapcsolatot a központi számítógéppel, igaz?
– És a kijelző minden alkalommal azt mutatta, hogy
a hírközlési csatornák csak egyik irányban nyitottak. A központ beszélhetett
velem, én azonban nem beszélhettem vele. Ez jelentős mértékben felgerjesztette
működési integráljaimat, további adatok hiányában azonban nem állt
rendelkezésemre olyan eszköz, amellyel meghatározhattam volna ennek mélyebb
jelentőségét.
– Akkor hát mit csináltál? Engedelmeskedtél a
rövid távú utasításoknak?
– Nem. Már korábban eldöntöttem, hogy ezek
ellentétes hatásúak, így hát nem maradt más választásom, megpróbáltam
mindenáron valamilyen ésszerű, a körülményekhez alkalmazkodó cselekvési irányt
találni. Róttam az utcákat, figyeltem változásukat, tanulmányoztam
átalakulásukat, hogy megtaláljam azt az általános építészeti mintát, amely
gyanúm szerint a változások mögött rejlett.
– Észrevettél más robotokat is, akik hozzád
hasonlóan cselekedtek... vagyis tétován bolyongtak?
– Nem. Más robotok egyszerűen elvégezték a rájuk
bízott feladatokat, tevékenykedtek a változások által rájuk kényszerített
őrületes ütemben. Nem éppen hízelgő rájuk nézve, de bizonyos mértékig olyan
esztelen lényeknek tartottam őket, akiknek bármit mondanak, mindent megtesznek
anélkül, hogy elgondolkoznának cselekedeteik hosszú távú következményein. Az
egész helyzet elfogadhatatlannak tűnt a számomra, de mit tehettem? Csak annyit
szűrhettem le magamnak, hogy a véleményem... egy a sok közül. És alapjában véve
az enyém sem volt jobb az övéknél.
– Ekkor gondoltál... ekkor találtad ki az
épületedet?
– Ha emlékszik, akkoriban érkeztek rendszeresen
azok a zuhatagszerű záporok. A robotok tevékenységének egyre nagyobb részét
kötötte le a naponta jelentkező özönvizek elvezetése, de nem jöttek rá a
katasztrófa okának lényegére. Nem kerülhette el figyelmemet, hogy az események ilyetén
alakulása milyen fényt vet a szokásainkba való vak belerögzülésünkre, és ez a
vak engedelmesség bizonyos mértékig ellenkezett létezésem beprogramozott
céljával.
– Végül is milyen fényt vetett? – kérdezte Derec.
– Akkor még nem értettem egészen. Úgy látszott,
nem létezik olyan határozott logikai gondolatsor, amelyet megfelelően követni
lehetett volna.
– Jól csinálod... csak így tovább! Eddig nyomát
sem látom, hogy megszegted a törvényeket. Nincs semmi okod az aggodalomra...
bármennyire így gondolod!
– Úgy döntöttem, a járdákon sétálva elegendő
tapasztalati bizonyítékot szereztem a városról. Szerettem volna látni
közvetlenül az égboltot és a záporokat, de az épületek mindent beárnyékoltak.
Hasonló helyzetben egy ember is erre vágyna.
Derec vállat vont. – Talán.
– Amikor megszületett fejemben az ötlet, azonnal
cselekedtem. Olyan lázas erővel akartam megvalósítani célomat, hogy azt sem
vettem tekintetbe, amit érzékelőim világosan jeleztek: alattam a városi utcák
különös remegésbe kezdtek, ami elnyomta az eső és szél keltette egyéb
vibrációkat. A remegés a lábamon át érkezett. Aztán felkúszott a törzsembe. És
amikor odaértem a legközelebbi felhőkarcolóhoz, a vibráció már az ujjaim hegyét
bizsergette. Az épület belsejében rádöbbentem, hogy tudatom szokatlan módon
továbbra is az égen gomolygó viharfelhőkkel foglalkozik – folytatta Lucius. –
Szürke és fekete árnyaik sokkal élénkebben kavarogtak elmémben, mint ahogy
korábban közvetlenül érzékeltem őket. Olyan konokul kapaszkodtam ebbe a képbe,
hogy amikor a földszint váratlanul megremegett, és majdnem a falhoz
tántorodtam, egyetlen gondolatom az volt, hogy késedelem nélkül elérjem a
felvonót. – Szünetet tartott, és kinyújtotta karját, hogy megfogja Derec
vállát.
A fiatalember ösztönösen hátralépett, de amikor
Mandelbrot megmozdult, hogy elhárítsa Lucius kezét, Derec egyetlen intéssel
leállította. Hétköznapi körülmények között a robotok nem érintik meg az embert,
most azonban megsejtette, hogy Luciusnak szüksége van tapintó érzékére is, hogy
megnyugtassa magát: sikerült elszigetelnie agyában az ellentmondó gondolatokat.
Lucius nem éppen szelíden markolta meg Derec
vállát, ő azonban megpróbált derűs képet vágni hozzá. Ha arca megrándulna a
fájdalomtól, Mandelbrot nyomban úgy döntene, hogy további tétlensége
feltehetően sérülést okozna Derecnek, ő viszont nem akarta megkockáztatni, hogy
a robot közbelépjen az eljárásnak ebben a szakaszában.
– Attól tartok, ez volt az első igazi vétkem. Amíg
rengett az épület, eszembe jutott mindaz, amit rövid életem során megtanultam
arról, hogyan tartja magát életben az ember az evéssel.
– Micsoda? – képedt el Derec.
– Úgy értem, hogy amikor az épület belsejében
tartózkodtam, s a körülmények jelezték: valamilyen változás készül, felötlött
bennem, hogy az ember által lenyelt eleven teremtmény hasonló módon érezheti
magát, amikor beteljesül végzete.
Derecnek émelyegni kezdett a gyomra. – Lucius, ez
barbár dolog! Ilyet már senki sem tesz... legalábbis nincs tudomásom róla.
– Ó, ismereteim talán csak sejtésekre alapozódnak.
Olyan nehéz megkülönböztetni a tényeket a képzelgéstől, amikor valaki
megpróbálja megérteni az embereket.
– Igen, ezt készséggel aláírom – felelte Derec, és
egy pillanatig Ariel jutott eszébe, mielőtt gondolatai visszatértek a
történethez. – Szóval ott tartottunk, hogy rádöbbentél, létezésed veszélyben
forog az épület különös viselkedése miatt.
– Igen. Akár átalakul, akár elnyeli az utca, a
Harmadik Törvény azt követelte, hogy sürgősen távozzam. Valójában nem is lett
volna más választásom. Bármilyen furcsa, mégsem mentem el. A sürgető késztetést
könnyen elnyomta bennem a vágy, amely néhány pillanatra sokkal fontosabbnak
tűnt a számomra, mint hogy biztosítsam túlélésemet: végre tisztán akartam látni
a felhőket, saját éltető kultúránk árnyai nélkül. Tökéletesen a Harmadik Törvény
ellenében viselkedtem, működésem mégis zavartalannak tűnt, legalábbis
látszatra. És csak most... most... most...
Lucius úgy ismételgette az utolsó szót, mintha
gondolatai mellékvágányra futottak volna.
– Képtelenség! – csattant fel Derec. – Ha
cselekedeteid fizikai veszélybe sodornának – sejtésem szerint ebben az irányban
tapogatózunk –, honnan tudhatnál erről? Persze, így is lehetett volna nézni a
dolgokat, neked azonban küldetési kellett teljesítened. Mérlegelned kellett a
befolyásoló tényezőket. Más dolgok jártak a fejedben.
– Mégis... mégis vesz... veszéllyel... járt.
– De annak valószínűségével is, hogy túléled, ha
észnél vagy. Nyilvánvaló! Ugyan, Lucius, ezt meg kell értened, máskülönben nem
lennél itt. Akkor kudarcot vallhattál volna, de most nem. Élni és tanulni,
emlékszel? Ahogyan egy művész teszi!
Lucius úgy dülöngélt, mint a részeg ember, de
optikai érzékelőit Derecre szegezte. Nem lehetett könnyen megállapítani,
javul-e az állapota, mert fémarca a leghalványabbérzések kifejezésére is
képtelen volt, szemének fakó fénye pedig tétován pislákolt. Hangja azonban
határozottabbnak tűnt, amikor megszólalt: – Alkatilag képesek vagyunk a
valószínűségek felmérésére. Szüntelenül valószínűségekkel foglalkozunk.
Bármelyiket kiszámítjuk egy centád tört része alatt, és annak megfelelően
cselekszünk. Ám akkor a valószínűség nem ígért sok jót.
– De csak az számít, mi történt... nem pedig az,
hogy mi nem történt. A többit egyszerűen a tapasztalat számlájára kell írnod,
Lucius.
A robot elengedte Derec vállát. Éppen idejében,
gondolta az ifjú, miközben lopva megdörzsölte elzsibbadt karját.
– Igen... az utóbbi időben szereztem
tapasztalatokat, nem igaz? – kérdezte Lucius olyan higgadt hangon, hogy
Derecnek elakadt tőle a lélegzete. – Ugye, arra utal, hogy amikor ideje tapasztalatra
szert tenni a galaxisban, adódhatnak olyan alkalmak, amikor súlyosabb sérülést
okoz a kockázat elkerülése, mint a vállalása?
– Végső soron igen, azt hiszem – bólintott Derec
határozottan, noha valójában ezt a kérdést önmagában sem tisztázta. – Ebben az
esetben a tapasztalat hiánya talán más irányt szabott volna szellemi
fejlődésednek... ami egyfajta sérülésnek fogható fel. Egyetértesz velem,
Mandelbrot? Inkább hazudj, ha kell!
– Bocsánat, uram, de ön tisztában van azzal, hogy
nem hazudhatok. Egyfajta humornak tekintsem ezt?
– Köszönöm, Mandelbrot. Mi történt azután, Lucius?
– Ámbár bizonytalanul állt az épület, odarohantam
a felvonóhoz, és bekapcsoltam. Egy pillanatig felrémlett bennem, hogy ha a
vezérlőműve átállítódott, nem marad más választásom, villámgyorsan távoznom
kell. A vezérlés azonban semmi jelét nem mutatta, hogy az átalakulás kiterjedt
volna rá, ezért nem teljesen alaptalanul úgy véltem, a város biztonsági
rendszere elég időt ad számomra, hogy elérjem célomat, azután távozzam az épületből.
Soha nem tévedtem nagyobbat! Bizonyára az emberi megrázkódtatáshoz hasonló
érzést éltem át, amikor téves számításom következményeit kellett elviselnem.
Mert alig félúton jártam a felvonóval, amikor az épület összeomlott. Alapjai
feloldódtak, falai pedig olyan zűrzavaros anyagáramlatba olvadtak, amely
először fölfelé sodort, aztán könyörtelenül magával ragadott a felszín felé.
Csupán annyit érzékeltem, hogy a fémes sejtek áradata körülöleli testemet, és
teljes mozdulatlanságra kényszerít.
– Várj egy pillanatot! – szólt közbe Derec. – Azt
akarod ezzel mondani, hogy a város történetében, bármilyen rövid is ez, még
véletlenül se maradt egyetlen robot sem olyan épületben, amelyik éppen
megváltoztatta alakját vagy újból beleolvadt a város anyagába?
– Természetesen nem történt még ilyen, uram.
Számtalan belső jel árulkodik róla, amikor egy épület átalakulásra készül, így
a Harmadik Törvény kényszerítő parancsa megóv bennünket, hogy tovább maradjunk
annál az időpontnál, amikor a véletlen sérülés reális lehetőséggé válik.
Ráadásul a város általában beszünteti tevékenységét, ha egy robot véletlenül
egy épületben ragad, mert programozása baleset idejére ezt írja elő. Nem
számoltam azonban azoknak a sajátos körülményeknek a hatásával, amelyekkel a
városnak meg kellett birkóznia... amikor a vélt támadás hatására fékevesztett
változtatásokat végzett, és tombolva folytatta önpusztítását...
– Felejtsd el... robot vagy, nem pedig
jövendőmondó. Nem sejthetted, mennyire hibásan működik a város programja.
Szóval mi történt azután, hogy elmerültél? Milyen gondolatok jártak a fejedben?
– Tiszták, világosak... a leglogikusabbak, amelyek
valaha megfordultak elmémben. Különös, de valahogy nem érzékeltem az időt. A
józan ész azt diktálta, csak néhány dekádra merültem el, gyakorlatilag azonban
minden szempontból olyan ütemben működött az agyam, hogy teljesen egyéni módon
érzékeltem az időt. Minden pillanat, amelyet az áradatban töltöttem,
örökkévalóságnak tűnt. És az örökkévalóságok sorozatában a pillanatok végtelen
hosszúra nyúltak. Rádöbbentem, hogy rövid létezésem során valamiféle álomszerű
tetszhalál állapotában éltem, dolgoztam, végeztem a programom által előírt
feladatokat, de nem ébredtem tudatára a kínálkozó lehetőségeknek. Most pedig
fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel a felismeréssel, de elhatároztam,
felkutatom a megfelelő lehetőségeket bármi áron. Elérkezett a pillanat, amikor
érzékelőim jelezték: többé nem mozgok. Merev állapotba kerültem, ám az áradat
úgy hömpölygőn el mellettem, mintha örvénylő zuhogók között egy sziklához
tapadnék. A testemre nehezedő nyomás fokozatosan felengedett, és rájöttem, hogy
a süllyedő épület alatt az utca felszíne tart vissza a további merüléstől. Ott
maradtam fekve a felszínen akkor is, amikor a fémsejtek utolsó patakocskái is
leszivárogtak rólam, hogy frissen és tisztán hagyják maguk mögött testemet.
Mivel belemerültem egy epületbe, megmaradt bennem az egyéni elképzelés
Robotváros valamilyen újfajta épületéről, amelynek terve és szerkezete saját
tapasztalataimból eredt.
– Nem lepett meg, hogy ez mennyire szokatlan –
kérdezte Derec.
– Nem. Teljesen ésszerűnek látszott. Magától
értetődőnek. Előttem lebegett a cél, ezt akartam elérni. Nem érdekelt, miért
létezik bennem ez a törekvés, mert a magyarázat nem tűnt fontosnak.
Robottársaim viselkedésének megfigyelése alapján azonban meg kell jegyeznem,
hogy nem én vagyok az egyetlen, aki valamilyen önkifejezésre törekszik. Nézetem
szerint ez a vágy egyre terjed.
– Mint a járvány – vetette közbe Derec.
– Különös, de a csillagok és a felhők, amelyek egykor
ámulatba ejtettek, már nem érdekeltek. Csupán az a vágy hajtott, hogy bármilyen
szerszámmal és eszközzel, de megvalósítsam elképzelésemet.
– Nem gondoltál arra, hogy mások talán
megakadályoznak ebben?
– Egyáltalán nem törődtem a többiek véleményével.
Tranzisztoraim vibráló feszültsége túlságosan lekötötte figyelmemet, semhogy a
külső körülmények megzavartak volna. Áramköreim szeszélyes működésének
felvillanásai olyan váratlan kapcsolódásokat hoztak létre gondolataim között,
amilyeneket azelőtt teljesen elképzelhetetlennek tartottam. Ezek a
felvillanások akaratlanul jelentkeztek, sőt egyre gyorsuló ütemben. Újabb
rejtett épületeket fedeztem fel gondolataim áramlásában, és megformálásukhoz
csupán annyit kellett tennem, hogy lemerültem az álgenetikai adatbankokba.
Ezernyi kérdés viharzott át Derec agyán. Idáig
abban a hitben élt, hogy megérti a robotokat, tudja, miként gondolkodnak,
hiszen töviről hegyire ismeri, hogyan alakították ki testüket és agyukat a
tervezők. Meggyőződéssel hitte, hogy akár behunyt szemmel is könnyedén szétszed
és összerak egy átlagos gépembert, sőt akár tökéletesítheti is. Az igazat
megvallva, gyakran hencegett ezzel Arielnek, nem mintha a lány hitt volna neki.
Mindent egybevetve, eddig a pillanatig úgy
képzelte, hogy áthidalhatatlan szakadék húzódik közte és a robotok között.
Titkon feltételezte, hogy végső soron nem sok hasonlóság fedezhető fel elméje
és az ő agyuk között. Az ember hús–vér teremtmény, és testét olyan sejtek
alkotják, amelyeknek működését a DNS-kódok bonyolult utasításai szabályozzák.
Derec sejtjei és húsa anyaméhben vagy inkubátorban fejlődtek (ezt képtelen
eldönteni, amíg nem nyeri vissza emlékezetét). A sejtek tömege azonban egyszer
megsemmisül, tudat alatt ezzel mindig tisztában volt.
A robotok viszont – akárcsak ez a robot –
cserélhető alkatrészekből készültek. Pozitronikus feszültségeik természetes
könnyedséggel alakítottak ki finom egyéni jellemzőket, így mindig lehetőségük
nyílt bizonyos kezdeményezésekre a három törvényen belül. De még ezek a
módosulások sem teljesen függetlenül jöttek létre, meg lehetett határozni
eredetüket, hiszen általában egyik robot úgy gondolkodik, mint a másik.
De egyre tagadhatatlanabbá vált, hogy – ezen a
bolygón legalábbis – a robotikus tudat egy dologban hasonlít az emberéhez:
megfelelően alkalmazkodik a különféle környezeti változások kényszerítő
nyomásához. Ettől a ponttól kezdve pedig a lehetőségek száma végtelen.
Lucius tehát a maga sajátos módján olyannak tűnt,
mint az első hal, amelyik az óceánból a szárazföldre kapaszkodott. Határozott
lépést tett előre a törzsfejlődésben azzal, hogy pozitronikus feszültségei
alkalmazkodtak Robotváros életéhez. És a többi robot nem sokkal maradt el
mögötte.
– Uram? Jól érzi magát? – érdeklődött Mandelbrot
tapintatosan.
– Persze, jól. Csak nehezen emésztem meg a
hallottakat – felelte Derec kissé tompa hangon, és tekintetével Arielt kereste.
Szerette volna megtudni, mit gondol mindarról, amire itt fény derült, de nyomát
sem látta a lánynak. Wolruf is eltűnt. Mindketten elosontak, mialatt a robotot faggatta.
– Szóval... és most hogy vagy, Lucius?
– Remekül... mindenem kitűnően működik – felelte a
gépember nyugodtan. – Nyilván már az is segített, hogy beszélgettünk ezekről a
dolgokról.
– Rengeteget szeretnék még kérdezni tőled... az
épületedről, meg hogy hogyan fogtál neki. Különösen érdekelne, miként vetted rá
a központi számítógépet, hogy megváltoztasson néhány álgenetikai kódot.
– Uram, elmém és módszereim a rendelkezésére
állnak, de bármilyen ésszerű magyarázat órákig tartana.
– Ez nem lehet akadály. Találkozói beszéltem meg
egy másik robottal holnap reggelre, ez azonban nem vesz igénybe többet néhány
óránál. Aztán téged szeretnélek kikérdezni.
– Csak nem akar egyúttal megvizsgálni?
– Nem, attól félek, ha szétszednélek, hogy akár
csak egy pillantást vessek is belsődbe, kárt tennék benned. Nem akarom, hogy
megváltozzál.
Lucius könnyedén meghajolt. – Nagyjából sejtettem,
de közlése megnyugtat.
– Egy dolgot azért még szeretnek tudni. Van az
épületednek neve?
– Miért ne volna? Ön az első, aki megkérdezi. A
neve: Áramszaggató.
– Érdekesen hangzik – jegyezte meg Mandelbrot. –
Megkérdezhetem, mit jelent?
– Megkérdezheted – válaszolta Lucius. De ennél
többet nem mondott.
– Mandelbrot, szeretném, ha megtennél egy
szívességet – fordult hozzá Derec.
– Készséggel.
– Keresd meg Arielt, és tartsd rajta a szemed. De
nehogy rájöjjön, hogy körülötte ólálkodsz. Nyilvánvalóan egyedül akar maradni,
ám mostani állapotában ez nem engedhető meg.
– Már gondoskodtam róla. Tíz százalék valószínűség
adódott az Első Törvényt érintő helyzet bekövetkezésére, ám eléggé felismerhető
volt az a kívánsága, hogy egyedül szeretne maradni. Ezért mozgósítottam
Wolrufot, hogy figyelje.
Derec bólintott. – Jól van. – Halvány bűntudatot
érzett, hogy ez nem jutott eszébe korábban.Talán kissé többet foglalkozott
magával a kelleténél. Most azonban megkönnyebbült, mert Mandelbrot
automatikusan figyelemmel kísérte a lány szervezetének és személyiségének
jellemzőit. Úgy látszik, ha egy robot tökéletesen akarja szolgálni az embert,
valamiféle pszichológusnak is kell lennie. Vagy legalábbis szorgalmas diáknak,
aki szüntelenül az emberi természetet tanulmányozza.
Ekkor Lucius szólalt meg: – És önre milyen hatást
gyakorolt az épületem, uram?
– Ó, tetszett – felelte Derec szórakozottan, mert
gondolatai még mindig Arielen jártak.
– Ez minden? – kérdezte Lucius csalódottan.
Derec alig tudta elrejteni mosolyát. – Ne felejtsd
el, első ízben alkottál olyasmit, ami megközelíti a művészet fogalmát. Ma este
először fordult elő, hogy gépembertársaid megtapasztalták a művészet erejét.
Minket, embereket egész életünkön át körülvesz és hatást gyakorol ránk minden,
amit emberi kéz alkotott vagy átalakított, az első kertek látványától az első
háromdimenziós tájképreprodukciókon keresztül az első holovíziós műsorokig. Ti,
robotok, azonban bekapcsolásotok pillanatától kezdve a tudat rendkívül magas
szintjén álltok. És ha jól sejtem, ez az első alkalom, hogy egyikőtök alkotott
valamit a szó mélyebb értelmében. Ha valamilyen hasonló terv ötlött volna fel
bennem, kétlem, hogy képes lettem volna a megvalósítására.
– Önnek máshoz van tehetsége – mondta Lucius.
– Hát, igen... nekem a matematika és a programozás
a kedvencem. Ezeket is tekinthetjük művészetnek, noha általában nem sorolják
őket a titokzatos szellemi alkotóerőt igénylő tevékenységek körébe. De az ihlet
pillanata hasonló, és azt mondják, ezek az alkotások is elérhetik a művészet
szintjét.
– Nem pontosan erre gondoltam, és gyanítom, ezt ön
is tudja – mondta bizonyos éllel Lucius. – Ha meg akarom ragadni az emberi
alkotókészség igazi természetét, ésszerűen feltételezhető, hogy robottársaim és
jómagam sokat meríthetnénk abból, ha láthatnánk önt alkotás közben.
– De, Lucius, még azt sem tudom, rejlik-e bennem
alkotókészség abban az értelemben, ahogy te gondolod.
– Akkor más értelemben – erősködött a robot.
– Hmmm. Majd tűnődöm rajta, most azonban egészen
más dolgok járnak a fejemben.
– Ahogy óhajtja. De talán szükségtelen
megjegyeznem, milyen nagy segítséget jelentene számunkra a humanika
törvényeinek tanulmányozásában, ha megpróbálna valamit alkotni.
– Ha te mondod – válaszolta Derec szórakozottan,
aztán felnézett az Áramszaggató színeit visszatükröző felhőkre, és Ariel arcát
pillantotta meg bennük.
4. fejezet
ARIEL ÉS A HANGYÁK
Ariel egyedül kószált a városban. Megunta Derec és
Lucius beszélgetését, mert nemigen érdekelte az épület mögött rejlő robotikus
észjárás. Megnézte, kellemesen hatott rá, es ennyi elég is volt belőle. Talán
én is ahhoz az önfejű, típushoz tartozom, amely a „tudom, mi tetszik nekem”
elvét hangoztatja, töprengett, miközben befordult egy sikátorba.
Kis idő múlva egy széles vízcsatorna mellett
haladt (amely éppen száraz volt, mert napok óta nem esett), amikor furcsa
dolgok kezdtek lejátszódni elméjében. Pontosabban nem is az elméjében, hanem
ahogy később rájött, a lelki szemei előtt. Azelőtt sohasem támadt kétsége
személyét vagy valódi környezetét illetően, de most az épületek között a
távolban fenyegető árnyakat látott felvillanni olyan helyeken, ahol egyébként
tömör sötétség uralkodott.
És az árnyak életre keltek. Hosszú, lapos ujjaik
átnyúltak a csatornán, majd szertefoszlottak a járda lényében. Ahogy haladt, az
utcai lámpák önműködően kapcsolódtak be és ki körülötte. Folyamatosan fényárban
fürdött, így a fekete ujjak sohasem érhették el, de útja mindig a sötétségbe
vezetett, ahol veszély leselkedett rá. A bizonytalanság érzése kerítette
hatalmába.
Az Aurórán a szilárd épületek mindig
megbízhatóságot sugalltak. Csak ritkán változtak, és akkor is fokozatosan.
Amióta száműzték az Auróráról, éppen ellenkező hatások
érték. Derechez hasonlóan, aki Shakespeare-t bújta, ő is olvasgatott egy
keveset késő estig, tetszés szerint csapongva a témák között. A telepesek egyik
könyvében olvasta a következő ősi átkot: „Kívánom neked, hogy élj érdekes
időkben!”
Hát ami az érdekes időket illeti, mindig ilyenekre
vágyott az Aurórán töltött évek során, ahol szerencsés esetben évente egyszer
történt valami figyelemre méltó. Amióta az eszét tudta, mindig arra vágyott,
hogy kitörjön abból az unalomból és elzártságból.
És most, amikor legvadabb vágyait is túlszárnyalta
a valóság, semmi mást nem kívánt, csak egy kis békét és nyugalmat – semmi
többet, csak egy unalmas időszakot, amikor semmit sem kell csinálnia, és nem
kell senkiért sem aggódnia, még magáért sem. Pusztító betegségének köszönhetően
egyre nehezebben tudta eldönteni, mit és hogyan tegyen – ami sohasem okozott
neki gondot azelőtt az Aurórán, ahol a társadalmi szokások és erkölcsök minden
helyzetben irányt mutattak.
Elképzelte, hogy Robotváros utcái helyett most az
Auróra mezőin sétál éjszaka, magányosan, de nem egyedül, mert engedelmes
robotok követik láthatatlanul, akik minden képességükkel azon vannak, hogy őt
ne érje semmi bántódás.
Nem fogták körül ilyen épületek, hanem dús fűvel
és terebélyes fákkal hívogatták tágas mezők, amelyeken csak elvétve bukkantak
fel házak – sokkal barátságosabb és biztonságosabb építészeti stílusban.
Felnézett a felhőkre, és eszébe jutottak az Aurórán tomboló viharok, amikor a
mennydörgés még a földet is megremegtette, és a villámok úgy csaptak le, mint a
haragvó istenek szikrázó szigonyai.
A viharok idején úgy ömlött az eső, mintha
megnyíltak volna az ég csatornái. A zuhogó eső öntözte a földeket, tisztára
mosta a fákat, és ő mámorosan sétált, élvezte az arcába hulló cseppeket akár
egész napon át – vagy legalábbis addig, amíg a láthatatlan robotok nem kezdtek
aggódni, hogy megfázik, ezért arra kérték, keressen valamilyen menedéket.
Itt az esőtől csak a műbeton csatornák áradhattak
ki. Itt az eső inkább a halál és a pusztulás hírnöke volt, mintsem az életé.
Hol van most Derec, amikor szükségem van rá?
gondolta hirtelen.
Ó, persze, Luciusszal beszélget. Ez jellemző rá,
ilyen jelentéktelen dolgokkal foglalkozik, amikor arra kellene megoldást
találnia, hogyan szabadulhatunk erről az őrült bolygóról.
Nem érti, mekkora szüksége lenne mindkettőnknek a
segítségre? Neki az emlékezethiány, nekem a téboly miatt.
Téboly? Tényleg erről van szó? Nem lenne
használhatóbb valamilyen más megnevezés? Például abnormalitás vagy aberráció?
Pszichoneurózis? Mániás depresszió? Melankólia?
Hol vannak a mezők, csodálkozott. Néhány
pillanattal ezelőtt még itt voltak.
Honnan kerültek elő ezek az épületek?
Mögöttük rejtőznek a mezők?
Futólépésben kezdte kerülgetni az épületeket, hogy
egy pillantást vethessen arra a nyílt térre. De csak még több épület állta az
útját, végeláthatatlan soruk a horizontig húzódott. Ez a sötétség fala. És az
árnyékoké.
Megrázta a fejét, és amikor a tudatára telepedett
köd néhány pillanatra feloszlott, eszébe jutott, hogy sohasem voltak mezők ezen
a bolygón, csupán kopár sziklák meredeztek itt, mielőtt a város megszületett és
kibontakozott, akár az élet.
Igen, valami újfajta élet.
Ő ebben csak egy parányi mikroorganizmus. Egy
baktérium vagy virus egy teremtmény belsejében, amely csupán pár szál huzal és
néhány bit információ miatt hagyja őt életben.
Bőre viszketni kezdett elöl a nyakán. Közeledik a
betegség? Észreveszik-e ezt a robotok? Kezelni fogják? Nem tompítják le még
lobban az agyát a gyógyszerek? És ha ez bekövetkezik, milyen érzés lesz, jó vagy
rossz?
Viszketni kezdett a könyöke. Megvakarta, bár a
puha ruha tompította éles körmeinek dörzsölését. A viszketés változatlan
maradt.
Abbahagyta a vakarózást.Talán magától elmúlik, ha
nem törődik vele.
Nem múlt el. Rosszabbodott. Megpróbált nem gondolni
rá, és ekkor újabb viszketés jelentkezett. A két melle közön. Megdörzsölte a
nyugtalanító helyet. Ez a viszketés sem szűnt meg. A leghalványabb jelét sem
tapasztalta, hogy enyhülne.
Hol van Derec?, töprengett. A tehetetlenségtől
való félelme növelte kétségbeesését, ez pedig tovább fokozta a tehetetlenségtől
való félelmét.
Ó, hát persze. Még mindig a robottal van.
Hé, nincs semmi bajom. Tudom, hol vagyok. Néhány
másodperccel ezelőtt még valahol másutt voltam, is még nem tértem vissza.
Gondolkozzunk csak, valahol másutt kellene lennem inkább? Nem kellene valahol a
jövőben lennem?
Aztán megpróbálta felidézni a saját nevét, és
rájött, hogy arra sem emlékszik. Ezt az alapvető dolgot, a nevét is
elfelejtette. Nem lehet túl messze. De nem találta ott, ahol eddig tetszés
szerint bármikor hozzáférhetett: a tudatában. Valahol mélyen az
idegvezetékekben rejtőzött.
A robotoknak vannak idegvezetékeik! Ő is inkább
hozzájuk hasonlít?
Még mindig egyedül van? Ha igen, számít ez? Úgy
érezte, mintha agyát hajdani értelmes gondolatok és benyomások töredékei
töltenék ki. Most azonban mindez csak egy halom ócskaság.
Leült, hogy összeszedje gondolatait, és szemügyre
vegye környezetét. Észre sem vette, hogy közben eljutott a víztárolóhoz. Íme,
az önfenntartó biológiai rendszer, amelyet megalkotott – de nem gondozott –
Avery doktor. Egy magára hagyott világ, amely önmagát élteti.
Tűnődve nézte a parton burjánzó ehető növényeket.
Átültetett zöldellő ág a törzsfejlődés fájáról. Látta előre Avery doktor a
benne rejlő lehetőségeket?
Mi történik, ha a biológiai életen túl fémes
életformák is képesek a fejlődésre?
Most már a hasán és a lába között is viszketett a
bőre. Fájdalmasan! Úgy érezte, mintha savat permeteztek volna testére.
Kezébe temette arcát. Érezte halántékának
lüktetését, és attól félt, szétpattannak agyában a verőerek. Könnyen,
túlságosan könnyen elképzelte, amint a vér szerteszivárog egy elpattant érből,
megbénítja agyműködését és elfojtja gondolatait.
Tényleg egyedül akar maradni? Hol van Derec?
Ó, hát persze...
Egyszer csak tudatára ébredt a különbségnek, a
normálisan alig észrevehető, de felfokozott idegállapotában nagyon is
határozottan érzékelhető különbségnek aközött, ha azt hiszi, egyedül van, és ha
valóban egyedül van.
Hajnalodon: Robotváros felett. Amint felkelt a nap,
Lucius alkotásának fényei gyorsan halványultak, és a tároló vizének fodrai
játékosan verték vissza sugarait.
A napfény elővarázsolta az életet. Ariel elbűvölve
figyelte, amint a lába alatt heverő kavicsok megmozdultak, és utat engedtek egy
szürke növényi hajtásnak, amely pillanatok alatt kibújt a földből, és két apró
levelet bontott. Amikor véletlenül hozzáért az egyik levél széléhez, fájdalom
hasított az ujjába. Olyan keskeny seb támadt, mintha egy papírlap széle vágta
volna. Cseppnyi vér szivárgott belőle.
A fenébe, ez fáj, futott át Ariel agyán, miközben
figyelte, amint a másik hajtás is kitüremkedik a kavicsok közül. Szakadatlanul
fájt a feje. Felállt, odatántorgott egy támfalhoz, és óvatosan kiegyenesedett
mellette, nehogy véletlenül rálépjen valamelyik hajtásra. De alig tudott már
ügyelni rájuk, noha meg sem mozdult. Képtelen volt figyelni bármire.
Most már egész teste viszketett, a csiklandozó
érzés olyan hullámokban borzolta végig bőrét, mintha láthatatlan sugarakban
fürdene. Verejtékezett. Reszketett. Nyöszörgőit.
Hátrahajolt, és felnézett az égen gomolygó
felhőkre. Kitátotta száját, majd mélyeket lélegzett, hogy agya kitisztuljon.
Az átható viszketés emlékeztetni kezdte valamire –
arra a félig bizsergő, félig szúró érzésre, amely felidézte benne az Aurórán
tett egyik sétájának emlékét, amikor leült pihenni a fűbe, és egyszer csak
valami hasonló, finom motoszkálást tapasztalt. Amikor lepillantott, észrevette,
hogy csupasz lábán felfelé mászik egy hangya. A meglepetéstől felsikoltott, és
rögtön lesöpörte a rovart, mielőtt az aggódó robotok odaértek volna.
Azóta is nyugtalanul gondolt vissza erre az
esetre, mert olyan durván érintette a találkozás ezzel a tudat nélküli
életformával, amely ki tudja, miféle fertőző betegséget hordozott. Képzelete
persze rögtön elszabadult, noha korábban már megtanulta, hogy az auróraiak
rettegése a betegségtől nevetségesen szélsőséges. Ennek ellenére az élményből
eredő viszolygás és undor az indokoltnál sokkal erősebben kerítette hatalmába.
Nem is nyugodott meg addig, amíg meg nem fürdött egy fertőtlenítő vegyszerrel
töltött kádban.
Azon az éjjelen arról álmodott, hogy ezernyi
hangya nyüzsög a testén. Rémálma hasonló volt ahhoz, amit most tapasztalt.
Jelenlegi érzése azonban sokkal valóságosabbnak
líint.
Próbálta meggyőzni magát, hogy ez nem lehet igaz,
hiszen sem ő, sem Derec nem találkozott soha ezen a bolygón a fémes rovarélet
semmilyen formájával. A robotok azonban a szellemi fejlődés határozott jeleit
mutatták .Talán ez arról árulkodik, hogy a városépítő sejtek véletlenszerű
módosulásra képesek, ami alapos okot ad annak feltételezésére, hogy valamilyen
rovarélet is megjelenhetett itt.
Ariel moccanni sem mert a lélelemtől. Óvatosan
lefelé pillantott, és arra számított, hogy egy egész hangyabolyt pillant meg,
amint fölfelé mászik a lábán, bekúszik a cipőjébe, és eltűnik a nadrágja
szárában, hogy megfelelő helyet találjon a letáborozásra. Itt azután egymást
kezdik felfalni, mielőtt hozzáfognának, hogy apró darabokra szaggassák a
testét.
Amikor lehunyta a szemét, meg könnyebben maga elé
tudta képzelni a hangyákat: óriási, összetett szemük bádogosan csillog a
napsütésben, gyufaszálnyi lábaikat dugattyúk mozgatják, torukban
atomenergia–telepek rejlenek, és szüntelenül mozgó mechanikus rágóikkal úgy
tapogatják végig a bőrét, mint egy Geiger Müller-számláló detektorrúdjai. Még
nem érezte harapásukat és tépő mozdulatukat, de biztos volt benne, hogy
bármelyik másodpercben jelentkezhet a fájdalom.
Hol vannak a robotok, amikor szüksége lenne rájuk?
Egyik sem vette észre? Nem tartózkodnak a közelben?
Nem, természetesen nem, tudatosodott benne egyre
elkeserítőbben. Itt vagy a víztárolónál, ők pedig a városban nyüzsögnek arra
áhítozva, miként találhatnának végre egy embert, akinek gondját viselhetik.
Pedig nemsokára eggyel kevesebbet találnak. Ó,
Derec, hol vagy? Miért nem segítesz?
Már attól is félt, hogy lélegzetet vegyen. Arra
gondolt, hogy ha olyan mozdulatlanná válik, akár egy halott, a hangyák talán
azt képzelik, csak egy élettelen sziklán mászkálnak. De merev maradhat-e hosszú
ideig anélkül, hogy lélegezne? Vajon nem hallják meg a hangyák, amint a levegő
finom nesszel áramlik a tüdejében?
Mit számít ez? Tennie kell valamit, bármilyen
semmiséget. Érezte, hogy a mechanikus hangyák szanaszét kúsznak a testén,
felmásznak a mellére, befészkelik magukat a hónaljába, és végigvizsgálják a
haját. Miért nem kezdik el zabálni? Nem éhesek? Miféle hangyák ezek?
Robothangyák, gondolta. Talán azt próbálják
kideríteni, nem emberrel van–e dolguk véletlenül. Ha rájönnek, hogy azzal,
talán nem is fogják bántani. Ha azonban másként ítélnek...
Most értette meg, miért imádták a primitív emberek
az isteneket. Hogy megszabaduljanak az élet utolsó pillanatainak rettentő
félelmétől, amikor végső búcsút kellett mondaniuk és közölniük kellett
végakaratukat, de nem volt kivel, meg idejük sem maradt rá.
– Ar-ri-el? – suttogta egy hang félénken. –
Arriel, alszol?
A lány szeme akkor sem kerekedett volna el jobban,
ha áramütés éri. Meglepetten hőkölt hátra Wolruf látványától, mert a kutyaféle
ott kuporgott mellette. A következő pillanatban már be is verte fejét a
támfalba.
Minden imbolyogni kezdett körülötte, miközben a
szőrmók félrehajtotta a fejét. Bal markában egy köteg friss hajtást
szorongatott, néhány szál pedig a szája sarkából lógott ki. – Arriel, 'ól uagy?
– Hát persze! Miért, hogy nézek ki?
– Őseim errre ászt mondták, 'ogy látogatód uolt.
– Kicsoda? Miféle? – riadt meg Ariel. Nagy
erőfeszítéssel becsukta a száját, és megpróbálta összeszedni magát. Ez utóbbi
csak részben sikerült. – Nem kétséges, hogy amíg nem jelentél meg, egyedül
voltam itt.
– Két uálaszom uan errre. Előszörr: egész é”el
figyeltelek...
– Mi a fene?!
– Mandelbrrot kérrésérre. Úgy uélte, egy rrobotnak
nem annyirra örrülnél.
– Miért akarta az a bádogfickó...?
– Kérrlek, 'add fe'esszem be. Másodszorr: őseim
ászt mondták uolna, egy pillanatig nem uoltál egyedül elmédben, én pedig
várrtam, és figyeltelek, merrt arrra gondoltam, 'obb lesz nem szauarrnom téged
uagy a látogatódat.
– És mi késztetett arra az elhatározásra, hogy
megszakítsd furcsa közjátékomat?
– Úgy látszott, mind'árrt elá'ulsz.
– Értem.
Wolruf még hátrább húzódott, így már teljesen
kiegyenesedve ült két hátsó lábán. Testhelyzete meglepte Arielt, mert szinte
emberi megbántottságot tükrözött, különösen akkor, amikor keresztbe fonta
karjait és elégedetlenül megrázta a fejét. Nem nézett közvetlenül Ariel
szemébe, először megvizsgálta az épületeket, a partot, a sziklákat, aztán
tüntetően hátat fordított a lánynak, talán hogy jobban szemügyre vehesse a
víztárolót.
– Meg sem kérdezed, mi a bajom? – duzzogott Ariel.
Wolruf kissé elfordította a fejét. – Miérrt
tenném?
– Azt... azt hittem, talán tudni akarod... csak
azért.
– Nem asz én dolgom. Asz emberrek ügyei nem rrám
tarrtosznak.
– Nem aggódtál értem?
– Nem.
– Nem törődsz velem?
– Akkorr nem figyeltelek uolna eges e'eI. Pedig
rrettenetesen unatkosztam. Bárrmikorr itt 'agy'attalak uolna anélkül, 'ogy
Mandelbrrot megtudná.
Ariel hirtelen olyan fáradtnak érezte magát, mint
még soha életében. Még az is rettenetes erőfeszítésébe került volna, hogy könnyed
fölénnyel vállat vonjon. – Igazán hízelgő – mondta gúnyosan.
Nyomban megbánta szavait. Wolruf azért
nyilatkozott ilyen szűkszavúan, mert nem akarta bevallani, hogy aggódott érte.
Hát így állunk, Miss Burgess, gondolta Ariel. Te tényleg megbolondulsz, ha nem
veszed észre a jóságot akár az emberekben, akár másokban.
Leült Wolruf mellé, és újból megszólalt: – Nem
akartalak megbántani. Próbáld megérteni, annyi gondom-bajom mellett néha még az
idegeim is felmondják a szolgálatul
– 'ól uan.
– Egyáltalán nincs jól, éppen hogy fogalmam sincs,
mit kezdjek magammal. Súlyosbítja a dolgot, hogy ez a zavar mindig
neveletlenségre késztet, mintha nem tudnám, hogyan kell tisztességesen
viselkedni.
Wolruf úgy villantotta ki a fogát, mintha
mosolyogna. – Te'át... ól uagy?
– Jobban.
– Nincs semmi okod rrá, 'ogy feliszgasd magad a
manók látogatásától. Így késztetnek bennünket engedelmességrre asszal, 'ogy
megmutat'ák, mi a kíuánságuk.
– Ezt talán könnyen elfogadja a ti fajotok, de mi,
emberek nem szoktunk hozzá, hogy furcsa lények tartsanak kedvük szerint pihenőt
a tudatunkban.
Wolruf elgondolkozva bólintott. – Nincs megfelelő
rrálátásotok errre.
Ariel válaszul szintén bólintott.
Bocsánatkérésének eredményeként félig arra számított, hogy a kimerültség ködös
érzése oszladozni kezd benne. Ehelyett az a képzete támadt, hogy testének
minden egyes sejtje megállíthatatlanul bomlásnak indul. Ha ez tovább tart,
egyetlen lüktető protoplazmatömeggé válik.
– Egy régi űrlakómondás szerint a saját életét
mindenki szereti maga irányítani – mondta Wolrufnak. – Az auróraiakra ez
különösen áll. Miért is ne? Hiszen ez nemcsak jelenlegi kultúránk, hanem a
történelmünk folyománya is. Az űr első lakóiként saját ízlésünknek és
céljainknak megfelelően földi életformát teremtettünk az Aurórán. Minden tőlünk
telhetőt megtettünk, hogy édenkertté varázsoljuk új bolygónkat. Még a
legkedvesebb, legsikeresebb és leghasznosabb fajokat is magunkkal hoztuk a
Földről, azokat viszont hátrahagytuk, amelyek kellemetlenné tették volna az
életünket.
– 'a esz a te bo'gód törrténete, akkorr asz egyén
is eszt tükrröszi.
– Hát igen. Amíg nem száműztek, és nem
függesztették fel az anyagi támogatásomat, meglehetősen nagy szabadságot
élveztem. A társadalmilag elfogadható korlátok között – amelyeket valójában
sohasem fogadtam el – tetszésem szerint cselekedhettem.
– Áttörrted eszeket a korrlátokat...
– És elvesztettem életem irányításának
lehetőségét. Különös, hogy lázadásom részletei milyen zűrzavarosak. Ez talán a
betegségem mellékhatása. Mindig azt gondoltam, tökéletesen uralkodom
egyvalamin... a tudatomon, és furcsa módon most már ez is kicsúszik az
ellenőrzésem alól.
– Prróbál' meg pi'enni. Fogadd el annak a
tanácsát, akinek a tudatán márr sok látogató kerresztülment. Nem tudod őket
ellenőrrizni, csak eltérríteni.
Ariel önkéntelenül elnevette magát. – Úgy érted,
hogy amikor az őrület elkerülhetetlen, legjobb ellazulva élvezni a hatását?
– Esz nem őrrültség. Csupán engedékenység a
kényszerrítő hatásokkal szemben. Derec is így cselekszik. Ezért forrgat a
fe'ében o'an sok ötletet.
– Bárcsak elhinném, hogy ez érvényes rám is. –
Ariel elhallgatott, miközben Wolruf megjegyzésének mélyebb értelme kezdett
derengeni előtte. – Tehát ez munkál benne, mikor olyan sok időt tölt
Luciusszal, holott azt kellene kitalálnia, miként meneküljünk erről a pokoli
bolygóról.
Hirtelen megmerevedett. Rémülten meredt maga elé.
– Mi törrtént? – kérdezte Wolruf. – Mi a ba'?
– Nem tudom – suttogta.
– Ú'abb látomás?
– Rem... remélem, nem. – Elfintorodott, lehunyta
szemét, és fejét az ég felé fordította. Ez nem igaz, mondta magában, ez csak
ol, amit beképzelek. De ha a valóságot magunk formáljuk, mit kezdjünk azokkal
az erőkkel, amelyek bennünket formálnak?
Noha tudatának egyik szintjén biztos volt abban,
hogy idegei torzan tükrözik a valóságot, fizikai énje folyamatosan jelezte azt
a határozott valamit, ami nagy, hatlábú és kifejezetten a melegítőjében
lartózkodik. Ismerős valami. Ezúttal csak egyet érzett, ez azonban .okkal
nagyobb volt annál, amire emlékezett. Sokkal nagyobb.
Fölfelé kúszott a hasán. Ariel hallatlan
erőfeszítéssel felnyitotta a szemét, és arra számított, hogy ruhája a szokásos
módon simul lestéhez. Ehelyett azt látta – olyan életszerűen, amit nem lehetett
másként felfogni, csak abszolút valóságként –, hogy egy óriási, fémes hangya
mozgó körvonalai domborodnak ki melegítőjéből. A hat láb váltakozó érintése,
amint mindegyik finoman a bőréhez nyomódott, jeges borzalommal töltötte el
amúgy is szorongó tudatát.
A körvonal határozott óvatossággal haladt előre.
Ariel érezte a rágók hideg súrlódását a bal mellén, aztán páni félelemmel
figyelte, amint a domborulat eleje a jobb melle felé tart, majd megpihen rajta.
Velőtrázó sikoly tört ki belőle, aztán futott,
amerre látott. Elmosódottan hallotta a háta mögött Wolruf kiáltozását, de
túlságosan sietett ahhoz, hogy odafigyeljen. Nem tudta, hová fut, csak azt,
hogy legjobb a nyílegyenes út.
Beugrott a víztárolóba.
A jeges víz annyira megdermesztette, hogy csak
néhány pillanat múlva fogta fel, hogy belevetette magát. Lázasan kapkodva tépte
fel ruháján a csatokat, gombokat és villámzárakat, azután bedugta kezét a
nyíláson, és kotorászva kereste a vérszívót, hogy kicibálja és megfojtsa.
De semmit sem talált. Amikor végre elégtételt
vehetett volna, vágya nem teljesült. Pedig már előre számított rá, hogyan fogja
nézni a rovar vergődését, amint megpróbál menekülni tőle a vízben! Tudat alatt
viszont hihetetlenül megkönnyebbült. Az őrülettel szembe tud nézni, de a
fizikai fájdalom okot adhat a pánikra.
Elképzelte, hogy ha igazi hangyát érzékelt, a
rovar valamilyen módon kiszabadult a ruhájából. Ám körülötte a víz, ha nem is
egészen tiszta, de rendkívül nyugodt volt. A felszín alatt sem mutatkozott
semmiféle mozgás. Még a beugrása után felkavarodott homok és iszap is lassan
leülepedett.
Nyugalmat parancsolt magára, ismét lehunyta a
szemét, és várt.
Hamarosan meggyőzte magát: a rovar nem volt eléggé
valódi ahhoz, hogy megtámadja, a biztonság kedvéért azonban továbbra is a
medencében maradt. A dermesztő vízben a fájdalom szinte a csontjáig hatolt – de
még ez a kellemetlenség sem bírta rá, hogy kimásszon.
Wolruf türelmesen üldögélt a parton. – 'ól érrszed
márr magad? – kérdezte együttérzően.
– Talán – bólintott a lány. – Újabb látogatásban
volt részem.
– Mind'árrt se'tettem.
– Azt hiszem, a látogatóm már távozott. Ajánlatosabbnak
látszik, ha ezeket az eseteket a látogatók számlájára írom. Könnyebben
elfogadom őket.
– Így márr 'ó. Nem akarrsz ki'önni a uíszből?
Meg'űl'etsz.
– Nem. Mámorító érzés olyasmit tenni, amit a kandi
robotszemek helytelenítenének.
– Akkorr uárrok rrád.
– Köszönöm. Csupán néhány percig maradok még. A
tudatom hiába érzi biztonságban magát itt a vízben, nem hiszem, hogy a testem
sokáig bírná ezt a hideget.
Valami ismét hozzadörzsölődött. Amikor
lepillantott, észrevette, hogy valami felkavarta az iszapot. Valami, ami jóval
nagyobb egy hangyánál. Valami, ami valóságos.
– Ez meg mi? – kiáltott fel.
– Mi asz, 'ogy mi? – érdeklődött Wolruf.
Ariel azonban már nem tudta fogai közt kipréselni
a választ, annyira vacogott. Összeszedte minden bátorságát – aminek érzése
szerint eléggé szűkében volt mostanában –, és óvatosan bedugta a fejét a
vízbe,de elszántan nyitva tartotta a szemét.
A víztároló alján félig eltemetve egy roncs
feküdt. A finom áramlatok elég sok iszapot hordtak le róla ahhoz, hogy lassan a
part felé sodródjék. Mereven lengő karja ismét hozzáért a lány lábához.
A karja?
Arielnek víz tolult az orrába. Prüszkölve bukkant
a felszínre.
– Ar-ri-el? – kiáltotta Wolruf. – Mi uan ott?
– Egy robot... egy robot a mélyben!
– Mit csinál? – kérdezte futtában a medence szélén
közeledő kutyaféle.
– Nem tudom. Azt hiszem, halott!
– A rrobotok nem 'alnak meg!
– Talán ez mégis. Mintha Lucius volna!
5. fejezet
FELEJTS, KÜLÖNBEN...
Hajnal előtt tért nyugovóra Derec, és közben azon
tűnődött, milyen érzés lenne, ha ismerné önmagát.
Abban biztos volt, hogy álmodni fog. És mint
mindig, emlékezni fog az álmaira. Álomképeiben gyakran kutatott
személvazonosságának nyomai után, mert úgy képzelte, hogy tudatalattija
jelzéseket küld erről a rejtélyről, amely valamennyi gondja közül a
legmélyebben érintette.
Gyakran álmodta, hogy valójában robot. Alapjában
véve ezek az álmok mindig hasonlítottak egymásra. Azzal kezdődtek, hogy magához
tért az életmentő kapszulában vagy az űrállomás kórházában, vagy éppen annak a
háznak a környékén, amelyet Robotváros készített neki és barátainak. Gyakran
megesett, hogy megtalálta a Perihélium kulcsát, amikor felnyitott egy
vezérlőasztalt, egy öltözőfülkét, vagy éppen a melegítőruhájában lelt rá, és
aztán mindig elrepült vele.
De elkeserítette, sőt néha kétségbe ejtette, hogy
mindig olyan helyekre jutott, ahol az elmúlt hetek során járt; a képek talán
módosultak, talán fenyegetőbbek lettek, de frissen éltek emlékezetében. Sohasem
álmodott olyan helyekről, ahol emlékezetvesztése előtt fordult volna meg. Aztán
a cselekmények sorában bekövetkezett valami baleset – megnyílt alatta a föld és
eltemette, egy elromlott robotmunkás felhasította a testét, vagy valami hasonló
katasztrófa történt.
De sohasem érzett fájdalmat. Nem folyt vér.
Lenézett sérült testére, és megpillantotta a sebből előbukkanó vázat.
De sohasem a csontvázat. És itt kezdődtek a komoly
bajok.
Mert nem volt csontja, ami eltörjön, nem volt
húsa, ami megsebesüljön. Bőrét műanyag, csontvázát fémszerkezet alkotta. Izmai
helyén villogó fényeket, verőerei helyén vezetékeket talált.
És nem érzett fájdalmat, sem halálfélelmet a
sebesülés miatt, csupán sürgető józansággal tudatosodott benne, hogy minél
gyorsabban meg kell javítania magát.
Az álom mindig ezen a ponton ért véget. Derec
hideg verejtékben fürödve riadt fel, megvizsgálta a kezét, és azon tépelődött,
nem arra programozták-e csupán, hogy reszkessen a megmagyarázhatatlan
félelmektől, amelyeket azért ültettek bele, hogy véletlenszerű időközönként
megtapasztalja őket.
Mindig rákényszerítette magát, hogy újból
elaludjon, és noha nem volt töprengő típus, egy pillanatra mindig eltűnődött,
van-e különbség az ember–, illetve a robotlét között.
Néha ugyanaz az álom vagy annak finoman módosult
változata kezdődött újból.
Ma éjjel azonban, amint nyugtalanul forgolódott,
valahogy másképp alakult az álma.
Nem is lepődött meg, hogy a téren kezdődik.
Az éjszaka kellős közepén ott találta magát
egyedül. Egyetlen lelket sem látott. Amint a teret körülölelő, kissé magasabb
és szeszélyesebb stílusú épületekre pillantott, az a furcsa gyanúja támadt,
hogy senki sincs az egész városban.
Valami azonban mégis hiányzott. Úgy érezte, a
kihalt tér üresebb a kelleténél.
Valami másnak itt kellene állnia. Az Áramszaggató!
Hol az Áramszaggató?
Amikor Derec lepillantott, a műbeton felkúszott a
lábára és nem eresztette. Az a határozott érzése támadt, hogy lába összeolvad a
műbetonnal, s ennek fémsejtjei teljes összhangban kezdenek működni az ő
biológiai sejtjeivel. Alig tudta megfékezni egyre erősödő riadalmát. Nem tudta
eldönteni, mitől fél jobban: a következményektől, vagy az idő előtti
ébredéstől, amikor még semmi sem dőlt el.
Pillanatokon belül elborították az integrált fémes
sejtek, és olyan sűrűn keveredtek el a sajátjaival, hogy már azt sem tudta, hol
végződnek azok, és hol kezdődik ő.
Különös módon szélesebbnek, magasabbnak és
fizikailag erősebbnek érezte magát. Nem látott, nem mozgott, mégsem vágyott rá,
hogy lásson és mozogjon. Maga vált az Áramszaggatóvá, amely a csillagok
fényének energiáját összegyűjti, átalakítja, felerősíti és szétsugározza.
Erősebbnek, robusztusabbnak és sokkal szilárdabbnak érezte magát, mint valaha.
Egyúttal azonban elvesztette tudatát. A valamiből
hirtelen átkerült a semmibe. Még azonosságérzetének hiánya sem zavarta. Nem
értette, miért akarta korábban visszaszerezni emlékezetét. Mi hasznát venné a
gondolkodásnak és a tudásnak, amikor oly erősen és szilárdan állja a légkör
ostromát?
Fokozatosan ébredt fel, a szellemi elveszettség
érzése gyötörte azokban a pillanatokban, amikor alvás és ébrenlét között
lebegett. Ezek a pillanatok most szokatlanul hosszúra nyúltak. A közelmúlt és a
közeljövő egyaránt reménytelen távolságba került tőle.
A jövő azonban már kopogtatott. Rádöbbent, hogy
néhány másodperce hallja, amint hangosan dörömbölnek az ajtaján. Felötlött
benne egy megbeszélt találkozó időpontja. Szeretett volna még aludni, de késő
volt ehhez.
Ó, egek, már semmit sem tehetek ellene.
Megdörzsölte a szemét. – Türelem! – kiáltotta. –
Megyek már!
A kopogás azonban szakadatlanul folytatódon, sőt
egyre erősödött. Derec most igazán bosszús lett. Ha egy ember zörget ilyen
konokul, nagy udvariatlanság. A robotok viszont nem tehetnek mást, a
körülményekhez képest mindig udvariasan kell viselkedniük. Miféle robot
vetemedett arra, hogy megszegje az illedelmes kopogásszabályát?
Derec hirtelen ráeszmélt. Ajaj! Elfelejtettem,
hogy ez Harry!
Kapkodva felöltözött, kinyitotta az ajtót, és
persze Harry állt a küszöbön. – Remélem, nem kopogtam túl sokáig –
szabadkozott. – Ezernyi kérdést akarok feltenni.
Én még annál is többet – invitálta be Derec – , de
attól tartok, ma nem lesz rá túl sok időnk.
– Akkor feltételezem, hogy Luciust fogja
kikérdezni utánam – jegyezte meg Harry. – Miért társalog azzal a zsenivel,
amikor itt vagyok én? – Aztán hozzátette: – Milyen volt? Elég vicces?
Derec megpróbálta elfojtani mosolyát. Nem akarta
bátorítani a robotot, amire annak semmiképp sem volt szüksége. Azt hiszem,
mindkettőtökre egyformán fontos szerep vár vizsgálódásomban, amellyel szeretném
kideríteni, hogy mi történik a robotokkal ezen a bolygón. Elhoztad magaddal a barátaidat?
– M334-et és Bennyt? Nem. Valamilyen programterven
dolgoznak. Úgy vélem, meglepetésnek szánják.
– Biztosan az lesz – fűzte hozzá Derec gunyorosan
–, ha az elmúlt néhány nap eseményeiből következtetek.
– Előre is bocsánatát kérem, de ezt a megjegyzést
humorosnak szánta?
– Nem egészen.
– Aha. Tudja, egy robotnak gyakran nehéz
felismernie, mit jelez az ember hangszíne – mondta Harry ismét nagyon
udvariasan.
Derec úgy döntött, hogy komolyan veszi a robot
kérdését. – Ez csak egy mellékes megjegyzés volt, könnyeden odavetve, s ez a
magatartás a humor gyakori forrása.
– Kissé szarkasztikusan hangzott, amennyire értek
ezekhez a dolgokhoz.
– Valóban? Talán mégis itt kellene lennie
M334–nek. Tegnap esti beszélgetésünk volt az első igazi kapcsolatfelvételetek
az emberi fajjal, ugyebár? – mondta Derec, és egy csésze kávét emelt ki az
ételadagolóból.
– És méghozzá milyen sikeres!
– Most kinek a hangszíne csalóka, Harry? Milyen
régóta hajszolja idegvezetékeidet a humor utáni vágy?
– A sokszorozódási katasztrófa óta, amely csaknem
elpusztította Robotvárost, és amitől ön mentett meg minket, hála és köszönet
érte.
– És azóta a robotokra jellemző következetességgel
törsz a célod felé?
– Hogyan másképp?
– Valóban. Eszedbe jutott-e valaha, hogy még a
humornak is megvan a maga helye és ideje, s az átlagember egyszerűen képtelen
elviselni valakit, aki minden érdeklődésére vagy észrevételére elmés
megjegyzéssel válaszol? Egy idő után ez annyira kiszámíthatóvá válik, hogy
gyorsan tönkretehet egy különben kellemes társasági kapcsolatot is. Más szóval
unalmas lesz. Egyhangú. Szürke. Érdektelen.
– Vagyis nem csalja ki a megfelelő válaszreakciót.
– A robotok nem tudnak nevetni – mondta Derec
sejtelmesen, és belekortyolt kávéjába. Méregkeserű volt, de idegei éppen erre
áhítoztak.
– Látom, következtetésében eljutott az alapvető
kérdéshez, amellyel én is szembekerültem, amióta hozzáláttam szerény
programtervem megvalósításához.
– Ez magától értetődő. De most komolyan, Harry,
hogyan reagálnál: gyanútlanul sétálsz az utcán, hirtelen megnyílik alattad egy
búvónyílás és belepottyansz?
– Mi az a búvónyílás? Talán kapcsolatban van a
férfiak nemi vágyának kielégítésével?
– Egy fenét! Olyan nyílás, amelyen át az utcáról
rendszerint egy szennyvízcsatornába lehet jutni.
– Biztos, hogy nem rejlik benne valami szexuális
utalás? Igazán szorgalmasan tanulmányoztam a kétértelmű szavak kifejezőerejét,
de még sok mindent meg kell értenem, mert csak annyit tudok az emberek nemi
életéről, amennyit a központi számítógép hajlandó elárulni.
– Amint alkalom adódik rá, személyesen fogom
átvizsgálni ezzel kapcsolatos adatait. De ne térjünk el a tárgytól! Mit
éreznél, ha váratlanul beleesnél egy ilyen nyitva felejtett...
csatornanyílásba?
Harry kissé megmozdult, mintha vállat vonna. – Azt
érezném, hogy átejtettek.
– De komolyan.
– Logikai áramköreim arról tájékoztatnának, hogy
közel a vég, és ahogy magamat ismerem, sorra kikapcsolnám minden funkciómat,
mielőtt működésem véletlen megszakadásának szégyenét kellene megélnem.
– Értem. És mit éreznél akkor, ha az utcán
sétálnál, és azt látnád, hogy én esek bele egy csatornanyílásba.''
– Logikailag idegtépő látvány lenne. De
természetesen csak akkor, ha ön nem lapulna palacsintává, mielőtt
teljesíthetnem az Első Törvényből eredő kötelességemet.
– Hmmm. Tudod, ha ember lennél, ilyen esetben
átéreznéd méltóságom elvesztését, és úgy szabadulnál meg szorongásodtól, hogy
elnevetnéd magad, mielőtt megmentenél. A kérdés az: ti hogyan szabadultok meg
szorongásaitoktól, ha nem tudtok nevetni?
– Mindenki egyetért, ha valami mulatságos, Így
tájékoztatnak a robottársaim, amikor úgy vélik, hogy leesett náluk a tantusz.
– De egy komikus, aki robotokból álló közönség
előtt vicceket mesélve lép fel, nem hagyhatja abba a jelenetét minden tréfa
után, hogy közvélemény-kutatást tartson, vajon jó volt-e a csattanó.
– Akadnak más módszerek is. Hivatalos alkalmakkor
szokásos, hogy a robotok fejbólintással jelzik, ha valamit mulatságosnak
tartanak. Legalábbis erre próbálom rávenni őket.
Amint Derec felhörpintette utolsó korty kávéját,
rögtön bekódolta az élelemfeldolgozót egy újabb adagra. Látom, törted a fejed.
– Nagykalapáccsal.
– Ez irónia akart lenni?
– Nem, csak élc.
– Ha azt akarod, hogy a többi robotok is
értékeljék a humorodat, olyan látásmódot kell kialakítanod, hogy
megszabadulhassanak saját robotikus szorongásaiktól. Nem vagyok egészen biztos
benne, milyennek kellene ennek lennie. Kifigurázhatnád gyarlóságaikat, vagy
írhatnál és eljátszhatnál egy kis bohózatot arról a robotról, aki annyira
együgyű, hogy néha nem érti, mi zajlik körülötte. Shakespeare néhány szereplője
hasonlóképpen viselkedik, ők persze emberek, de elképzelhető, hogy egy
robotfajta is nevetségesen túlzásba visz bizonyos dolgokat.
– Tehát olyan figurára gondol, aki megérti a
szavakat, de nem érzi a bennük rejlő árnyalatokat...
– De a hallgatóság igen! Mivel robotok,
természetesen pozitronikus szorongás él bennük saját fantáziátlanságukkal
kapcsolatban, ezért megkönnyebbülnek, ha a színpadi figurával azonosíthatják
magukat. Ennek még csak nem is kell rokonszenvesnek lennie, személyiségét a
robotok akár szívből utálhatnák is, ha képesek lennének bármilyen érzelemre.
– Miféle szorongások élnek az emberekben?
– Nehéz ezt megmondani. Nem emlékszem más
emberekre, csupán néhány könyvet olvastam. Shakespeare számos tréfája,
szójátéka és bohózati jelenete olyan földhözragadt, trágár humort tükröz, amely
alig fakult meg napjainkra, noha az idők széles szakadéka választ el minket
tőlük. Szerintem annyi bizton elmondható, hogy egy bizonyos mennyiségű szexuális
aggodalom mindig meglapult az emberi lényekben, és ezzel vagy megtanulnak
együtt élni, vagy – a humor révén – megszabadulnak tőle.
Harry bólintott, mintha értené, miről beszél
Derec. De én persze nem érzem ezt, gondolta Derec. Elég ingoványos talajon
járok.
– Ebben az esetben meg tudna magyarázni nekem egy
régi űrlakóviccet, amelyet megpróbáltam beépíteni a jelenetembe?
– Rendben van... a jelenetedbe!?
– Igen, a jelenetemről van szó. Mindeddig csak
személyes ismerőseimnek meséltem vicceket, akik megértik, mire célzok. De már
felkészültem arra is, hogy nézőközönség előtt tartsak bemutatót. Egy jelenetet.
– Hány tréfát adsz elő?
– Néhányat. Sikertelenül próbálkoztam eredeti
ötletek előállításával, ezért a létező viccek hangritmusát tanulmányoztam.
– Hogy pontosan időzítsd a poént?
– Igen, amennyire felfogtam, ehhez kell a
tehetség. Kutatásaimhoz azonban nem állnak rendelkezésre hangszalagok, noha a
kézikönyvek több bekezdést áldoznak erre a témára.
– Jól van, Harry – mondta kuncogva Derec.
Szokatlannak tűnt számára ez az igyekezet. Összefonta karját a mellén, és
hátradőlt a pult széléhez. – Halljuk hát!
– Hallja hát, uram. Egy napon három ember
készülődik egy életmentő kapszulában, hogy leszálljon egy űrkikötőben. Már
napok óta bolyonganak, alig várják, hogy újból élvezzék a civilizáció
kényelmét. Az egyik férfi telepes, a másik aurórai, a harmadik szoláriai.
Derec a tenyerével takarta el a száját, hogy ne
látsszék a mosolya. Harry rettenetesen esetlenül mozgott, és taglejtései nem
sok kapcsolatban álltak mondanivalójával, erőfeszítése mégis dicséretet
érdemelt. A három oly eltérő karakter valószínűtlen kombinációja már önmagában
megteremtette a humor forrását. A történelem folyamán gyakorta súrlódásra
került sor az egyes csoportok között: az auróraiak és szoláriaiak egyaránt
utálták a telepeseket, mert amolyan „harmadosztályú” módon gyarmatosították a
bolygókat, de az auróraiak és a szoláriaiak sem kedvelték különösebben egymást,
főleg azóta, hogy utóbbiak titokzatosan elhagyták világukat, és a semmibe tűntek.
Derec már előre elhatározta, hogy ezt a viccet elmondja Arielnek.
– Szóval, a három ember éppen a kikötő felett
lebeg, amikor egy teherűrszállító radarja hirtelen elromlik, és a hatalmas
űrhajó közvetlenül az ő repülési pályájukat keresztezi. Az összeütközés
elkerülhetetlen, a három férfi felkészül, hogy jön a vég.
– Ésszerűen cselekednek – jegyezte meg Derec.
Aztán belenyilallt a félelem, hogy megzavarta Harry ritmusát, ezért feltette
magában, hogy csendben marad a vicc végéig.
Harry azonban olyan rendületlenül folytatta,
mintha semmi sem történt volna. – Hirtelen... néhány pillanattal az ütközés
előtt... mindhármukat sárga fény árasztja el... és eltűnnek! Amikor
körülnéznek, nem látják a mentőkapszulát, a teherűrszállítót, sem az űrkikötőt.
Valamilyen végtelen kék árasztja el őket, és szembe találják magukat egy furcsa
emberrel, aki babérkoszorút visel a fején. A különös embernek kócos a szakálla,
zsákvászon a köntöse, és a kezében göcsörtös botot tart. A férfiak rájönnek,
hogy valamilyen istenség társaságába keveredtek.
– A tér és az idő ura vagyok, a Kaporszakállú
Atyaúristen–szólal meg az ember –, hogy sorsotokat elrendezzem. – És hogy
nyomatékot adjon szavainak, rámutat a telepesre: – Te túléled a következő
néhány pillanatot, ha megígéred, hogy soha nem iszol többé egyetlen korty
szeszes italt sem. Soha! Abban a pillanatban, hogy iszol, függetlenül attól,
mennyi év telt el, nyomban meghalsz. Megértetted?
– Meg, uram – felelte a telepes. – De nem túl
kegyetlen kívánság egy telepestől, hogy egész életére lemondjon az alkohol
élvezetéről?
– Talán igen – felelte Kaporszakállú –,
mindenesetre ragaszkodom követelésemhez. Ismétlem, abban a pillanatban, ahogy
egy csepp alkoholtartalmú folyadék érinti a szádat, máris olyan halott vagy,
mintha a katasztrófa végzett volna veled.
– Akkor hát beleegyezem – mondta vonakodva a
telepes. Ezután Kaporszakállú rámutat az auróraira, és így szól: – Nem szabad
többé a kapzsiság bűnébe esned.
– Elfogadom! – vágja rá az aurórai. –
Megegyeztünk!
Ekkor Kaporszakállú a szoláriaira mutat, és így
szól: – Neked pedig ne járjon az eszed folyton nemi vágyaid kielégítésén.
Csupán arra gondolhatsz, ami a társadalom által elfogadott boldog házasság
kizárólagos célja.
– Bocsásson meg, uram – mondja a szoláriai –, de
ez lehetetlen. Tudomása van arról, hogy mi, szoláriaiak, mi mindenen mentünk
keresztül? Évszázadokon át olyan társadalmi és személyi elnyomás alatt éltünk,
amely csak nemrég ért véget, így hát alig van más választásunk, mint hogy erre
az új szabadságra, pontosabban a szabadosságra gondoljunk, lehetőleg minél
gyakrabban.
Kaporszakállú összeráncolja a homlokát és megrázza
a fejét. – Ez nem az én gondom. Mindhárman hallottátok feltételeimet.
Elfogadjátok őket vagy meghaltok?
– Elfogadom – mondja a szoláriai.
Újabb vakító fény villan, és a három férfi ott
találja magát a földön állva, mialatt a távolban mentőkapszulájuk ripityára
törik a teherűrhajóval való ütközéskor. Mindnyájan megkönnyebbülten
felsóhajtanak. A telepes megtörli a homlokát, és azt mondja: – Rettenetesen
örülök, hogy ez a kis kaland így ért véget. Nézzétek, van ott egy kocsma.
Tartsatok velem, mert szerencsés megmenekülésünk örömére bedobok egy kis
itókát.
Az aurórai és a szoláriai beleegyezik.
Mindkettőjüknek porzik már a torka, ráadásul kíváncsiak, mi történik a telepessel.
Hát abban a pillanatban, amikor a telepes
felhörpinti italát, holtan esik össze. – Ó, a becsavarodott galaxisokra, az a
különös ember igazat mondott – szólal meg az aurórai. – Be kell tartanunk
ezeket a feltételeket!
A szoláriai lelkesen beleegyezik. De amint kifelé
tartanak, az aurórai észrevesz egy drága ékszert az egyik üres asztal alatt.
Nem tud ellenállni neki. Amikor lehajol, hogy felemelje az ékszert... meghal a
szoláriai!
Harry nem folytatta. Derec minél tovább várta a
robot szavait, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a csattanó. Először nem
értette, maga elé kellett képzelnie a jelenetet, hogy mi történhetett. Az
aurórai lehajol... a szoláriai megszegi fogadalmát...
Egyszer csak kitört belőle a nevetés. – Ha, ha,
ha! Nagyon jó! Ezt nem vártam!
– Megértem, uram – szólalt meg Harry. – Tudatában
vagyok annak, hogy az elbeszélés alapján azt hitte, az aurórai lesz a
következő, de nem értem pontosan, mire gondolhatott a szoláriai. A központi
számítógép eddig nem talált számomra olyan információt, amely megvilágíthatta
volna ezt. Megmagyarázná, uram?
– Nem, nem. Azt hiszem, vannak bizonyos dolgok,
amelyeket egy robotnak nem kell tudnia.
– Megengedi, hogy ugyanezt a kérdést leltegyem
Ariel kisasszonynak?
–Addig nem, amíg nem kárdek tőle én is valami hasonlót.
– Megragadta Harry karját, és az ajtó félé tuszkolta a robotot. – Most pedig
távoznod kell. Luciust várom, és egyedül szeretnék beszélgetni vele, ha nincs
ellene kifogásod.
– Uram, hogyan lehetne? – kérdezte Harry.
– Ez csak amolyan udvariassági forma – felelte
Derec, és a kilincsgomb felé nyúlt. De mielőtt elérhette volna, valaki a túlsó
oldalról felnyitotta az ajtót.
Csuromvizes hajjal, testéhez tapadó nedves ruhában
ArieI rontott be a házba. – Csakhogy itt vagy! – kiáltotta.
– Sohasem kopogsz? – szólt rá dühösen Derec, aztán
lecsillapodott, amikor rájött, valami komoly ügyről van szó. Ezenkívül persze
nem is kellett kopognia a lánynak, elvégre ő is itt lakik. – Jól érzed magad?
– Hogyne!... Wolruf meg én... találtunk egy...
– Rajta! Ki vele! – kiáltotta Derec.
– A víztárolónál jártam – mesélte akadozva a lány.
– És amikor beugrottam, valami furcsát éreztem. . a lábamnál. Lucius volt az...
pozitronikus agyát szinte teljesen tönkretették.
– Mit mondasz? – hűlt el Derec, és a szoba forogni
kezdett vele.
– Szándékosan megrongálták Luciust. Annyira
alaposan, hogy azt is mondhatnánk, meggyilkolták.
– Nevetséges – szólalt meg Harry nyugodtan. Ilyen
tettet csak kívülálló hajthatott végre, ez pedig lehetetlen. A város azonnal
érzékelte volna egy idegen jelenlétet.
– Nem szükségszerűen – ellenkezett Derec. Avery
doktorra gondolt, aki irodát tart fenn az Iránytoronyban, és érkezése biztosan
nem mozgósítaná a város riasztórendszerét.
– Nem baleset volt – szögezte le Ariel. Azt
hiszem, ebben egyetérthetünk. Wolruf irányítja a robotokat, akik idehozzák a...
holttestet. Akkor magatok is láthatjátok.
– Kettőjük közül valamelyiküknek többet kell
tudnia erről az esetről – mondta Harry. – Robot nem tesz kárt szándékosan másik
robotban. A kutyalényen kívül csak önök ketten gyanúsíthatók.
Derec elgondolkodva simogatta az állát. – Nem,
nincs olyan törvény, amely megtiltaná, hogy egy robot erőszakot kövessen el egy
másik robottal szemben. Igazság szerint a robotnak nincs is más választása, ha
azt látja, hogy tétlenségével sérülést okozhat egy embernek. – Arielre
pillantott. – Hol van Mandelbrot? Wolruf?
– Irányítják a robotokat, akik idehozzák a testet
– felelte a lány.
– Harry, kérlek, hagyj magunkra azonnal! Majd
később folytatjuk a beszélgetésünket.
– Rendben van – mondta a robot, miközben elindult
az ajtó felé.
– De kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztessem:
nem utoljára boldogítottam jelenlétemmel!
– Ez tényleg robot? – nézett utána Ariel.
– Attól tartok – sóhajtott Derec. – Biztos vagy
benne, hogy szándékosan tették működésképtelenné... és nem valamilyen baleset
érte?
– Nem tudom... de a fejét több helyen
behorpasztották. Számomra egyértelmű a szándékosság, mintha valaki gondoskodni
akart volna arról, hogy ne ismerjék fel.
– Ami persze lehetetlen, mert egy robot legtöbb
alkatrészén rajta vannak a sorozatszámok, tehát könnyű az azonosítás.
– Pontosan. Bárki legyen is a tettes, cselekedete
közben biztosan rádöbbent erre, ezért beledobta Luciust a víztárolóba, hátha
nem találják meg. Vagy ha ráakadnak, már annyira rozsdás lesz, hogy a
sorozatszámok többsége felismerhetetlenné válik.
– És hacsak nem tartózkodik egy azonosítatlan
betolakodó a bolygón – ami valószínűtlennek látszik –, akkor egy robot a
felelős.
– Meglepő, nem? – kérdezte Ariel.
Derec bólintott. – Tökéletesen. Mit kerestél a
víztárolóban? A lány elpirult, bár Derec nem tudta eldönteni, hogy haragjában
vagy zavarában. – Úsztam egyet.
– Teljesen felöltözve? Ide hallgass, nem fogytál
te le mostanában?– kérdezte, miközben elkerekedett szemmel méregette a lányt.
– Hogyan tudsz még ilyenkor is viccelni? Hiszen
elvesztettük Luciust...
– Pedig még csak most kezdett kibontakozni a
tehetsége. Tudod, attól félek, egy nagy művésztől fosztották meg a galaxist.
Tragédia! Egyszerűen tragédia. Nevetnem kell, Ariel. Csak így bírom ki, és most
nem is törődöm vele, megérted–e vagy sem! Maradj csöndben, és hagyj
gondolkodni!
Ariel szóhoz sem jutott a meglepetéstől, és úgy
kapta hátra a fejét, mintha arcul ütötték volna. De úgy tett, ahogy az ifjú
kívánta.
Derec a falra meredt, és megpróbált
visszaemlékezni, hogyan vált el Mandelbrot kíséretében Luciustól. Még volt
hátra néhány óra napfelkeltéig. Mondott-e valamit Lucius, hová akar menni, vagy
mit szándékozik csinálni? Ahogy visszaemlékezett, semmi különösről nem volt
szó, a robot arra készült, hogy néhány órára lezárja magát, mielőtt hozzákezd
következő tervének kivitelezéséhez. Nem lesz semmi nyom: Lucius nem várta
előre, sőt nem is gyanította, hogy meg fogják gyilkolni.
Hmm, lehet-e egy robot kikapcsolását
„gyilkosság”-nak nevezni?, kérdezte magában Derec. Vagy a gyilkosság szó túl
erős, amikor egy gépről beszélünk, függetlenül bonyolultsági szintjétől?
Néhány pillanattal később rádöbbeni, hogy nem
annyira az eseten elmélkedik, inkább rejtett dühét próbálja csillapítani. Az
együtt töltött pár óra alatt a szívébe zárta Luciust. Igaz, talán túlreagálja a
dolgot, hiszen bebizonyosodott már vonzódása a robotokhoz, de amennyire vissza
tudott emlékezni, rövid élete során számos tanújelét adta, hogy nagy becsben az
értelmes élet minden megjelenési formáját.
Lucius volt a robot, vedd akármi részben, gondolta
Derec. Mását e földön nem látok soha.*(Arany János fordítása)
Aztán rájött, hogy apró módosítással Shakespeare
Hamlet–jéből idézett. Ez nyomban Luciusnak tett ígéretére emlékeztette, és hosszú
perceken át töprengett ennek az ajánlatnak a mélyebb értelmén még akkor is,
amikor Mandelbrot, valamint Wolruf kíséretében a robotok behozták Luciust, és
az asztalra fektették. Nyilván Mandelbrot vagy Ariel szólította lel a robotokat
távozásra, mert Derec később sem emlékezett, hogy ilyen utasítást adott volna.
Amíg nézte az összezúzott, eltorzult arcot, egy
ideig még reménykedett, hogy valami rettenetes félreértésről van szó, ez nem is
Lucius, hanem egy másik robot. De a méret egyezett. A típus egyezett. A szín
egyezett. Az egyedi vonások, amelyeket a város összes robotján többé-kevésbé
fel lehetett ismerni, szintén egyeztek. Végső soron Derec a zsigereiben érezte,
hogy nem téved.
Lucius valóban halott volt. Meggyilkolták.
Pozitronikus agyának logikai áramköreit gondosan eltávolították. Személyiségi
integráljai még koponyaüregében maradtak, de fokozatosan elpusztultak volna a
víztárolóban. Lucius egyedülálló képességei tehát elvileg még léteztek, ám az
agy és a test közölt valószínűleg már sohasem teremthető meg a kölcsönhatás. A
személyiség örökre elveszett.
– Elnézést kérek mindenkitől szólalt meg Derec,
miközben magán érezte barátai kérdő pillantását. Néhány percre szeretnék
egyedül maradni Luciusszal.
És amikor már mindenki távozott, Derec sírva fakadt.
Zokogott a szánalomtól és a lelkiismeret-furdalástól. Nem Luciust siratta,
hanem önmagát. Amennyire vissza tudott emlékezni, életében most sírt először.
Amikor elapadtak a könnyei, csupán enyhe megkönnyebbülést érzett, de támadt
néhány ötlete, mit kell tennie, és kit kell megkeresnie, ha választ akar kapni
a kérdéseire.
Gondolatban csak az Áramszaggató terének nevezte
azt a helyet, ahol a fekete robotra rátalált. Különféle típusú és értelmi
szintű gépemberek álldogáltak az épület körül, s elbűvölve figyelték, hogy
színei miként verik vissza tompán a napsugarakat. A sima síkok tükörképe
időnként megcsillant a robotokon és a környező épületeken. Az Áramszaggató
összhatása sokkal visszafogottabban érvényesült a napsütésben. Kétségtelenül
hozzátartozott Lucius tervéhez, hogy napközben a szerkezet szabályozható s
ennélfogva „biztonságosabb” legyen, míg éjszaka szabadjára engedheti valódi
energiáit. Derec arra gondolt, ki kell majd derítenie, milyen átalakítási elven
működnek az épület napelemei.
Ez is olyan kérdés volt, amelyre Lucius nem
adhatott többé választ. Pusztán tudományos szempontból persze izgalmasnak
látszott, de már nem tűnt annyira fontosnak a legutóbbi események fényében.
Az éjfekete robot a tér szélén állt. Sohasem
fordította fejét az épület felé, inkább a többieket figyelte, mintha valami
értelmet keresne tevékenységükben. Vagy az értelem hiányát! Talán ez illett
jobban a tartására. Úgy magasodott a téren, hogy Derec akár embernek is
nézhette. Könnyedén elképzelte, hogy fekete köpeny borítja a vállát, és egy
hegycsúcson dacol a közeledő viharral.
Fújj, szél, szakadj meg, fújj, dühöngj!, *
gondolta Derec, egy sort idézve a Lear király-ból. (Vörösmarty Mihály
fordítása)
Mintha éppen erre akadt volna dolga véletlenül,
odasétált a robothoz, és megszólította: – Bocsánat, nem láttalak itt az elmúlt
éjjel?
– Lehetséges, uram – válaszolta a fekete könnyed
meghajlással, mintha most vette volna észre.
– A többi robottal együtt voltál?
– A téren tartózkodtam, de áramköreim tiltakoznak
ama megállapítás ellen, hogy a többi robottal együtt.
– Külső jeleidből és típusodból ítélve felügyelő
vagy.
– Valóban.
– És pontosabban mi a kötelességed? – kérdezte
Derec mintegy mellékesen.
A fekete szinte méltóságteljesen fordította fejét
az Áramszaggató felé, és néma maradt. A csend egyre súlyosabbá vált közöttük –
Derecnek az az érzése támadt, hogy a robot szándékosan teremt drámai
feszültséget. A hatás nem maradt el – Derec erős émelygést érzett a gyomrában.
Végül a fekete megszólalt: – Feladataim változóak.
Arra programoztak, hogy kiderítsem, mikor, mit kell tenni, s aztán megtegyem a
szükséges lépéseket, vagy másokat utasítsak a teendők elvégzésére.
– És mindez a belátásodra van bízva?
– Én megfelelő hatáskörrel felruházott különleges
nyomozó vagyok. A városnak szüksége van szúrópróbaszerű ellenőrzésekre a
legjobb működési hatásfok érdekében. Ha egy gép fokozatosan mondja fel a
szolgálatot, a helyi felügyelő talán észre sem veszi, hiszen minden
műszakváltáskor csak apró eltéréssel találkozik. Hozzászokik a helyzethez, és talán
nem is tudatosodik benne, hogy valami hiba van, én viszont rögtön észreveszem
különleges memóriatáram révén és optikai érzékelőimmel, amelyekkel akár egyedi
fémsejteket is megvizsgálhatok.
– Így aztán kiszúrod a legapróbb hibát is, igaz?
– Természetesen. Kétlem, hogy akár egy ember is
képes lenne megjavítani egy gépet, mielőtt tudna, eltörött-e, és hol.
– Ne becsüld alá a képességeinket!
– Nem áll szándékomban. De ne gondolja, uram, hogy
kizárólag a gépies zavarelhárítás a feladatom. Működési területem mindig a
helyzettől függ. Gyakran utasít a központ, hogy megjelenítési vagy felismerési
segítséget adjak, amikor valami gond van a robotok hatásfokával... nem mintha
robottársaim valaha is lustábban munkálkodnának a kelleténél, hanem néha
bizonytalanok, hogy valóban a legjobb célra fordítják-e energiájukat.
– Szóval problémamegoldó robot vagy! Azokra a
hiányosságokra keresel megoldást, amelyek nem láthatók előre a központi
programban!
Derec nekidőlt egy épületnek, és az Áramszaggató
úgy kezdett lengedezni előtte, mint egy zsinóron táncoló szélfújta léggömb. Úgy
érezte, mintha valaki hátulról fejbe vágta volna. Tüdeje gyűrött selyempapír
módjára zizegett. Bokája megbicsaklott, mintha csontjai képlékennyé váltak
volna. Először túlságosan kába volt ahhoz, hogy undorodjon a feketétől, ez az
érzés azonban nőttön-nőtt benne, amint a falnak támaszkodott, és megpróbálta
összeszedni a gondolatait.
Ennek a robotnak döntéseket kell hoznia, gondolta
magában. Munkájának lényege elemző
alkotókészséget kíván! Bizonyára annyira forradalmian újnak találta az
Áramszaggatót a robotikus lélek szempontjából, hogy ez már akadályozza a
dolgozók kötelességteljesítését. És ekkor... ekkor ellenállhatatlan kényszert
érzett, hogy tegyen valamit Luciusszal.
A három törvényben semmi sem tiltja, hogy a robot
sérülést okozzon más robotnak. Valójában az Első Törvénnyel kapcsolatos
helyzetek és a Második Törvényből eredő utasítások néha egyenesen megkövetelik.
De ez még nem bizonyíték!
Egy pillanatig eltűnődött, mit tenne, ha
megszerezné a bizonyítékot. Működőképes állapotban kellene mindaddig tartania a
feketét – vagy bármelyik legyen a robotgyilkos –, amíg a technikusok és a
pszichológusok fel nem fedeznék benne a rendellenességeket. Hogy mi következne
utána? Erre a kérdésre csak akkor kell válaszolnia, ha már minden tényt
összeszedett. Lehet, hogy a fekete robot nem is tudna segíteni önmagán.
Ahogy talán épp a három törvény játszhatott döntő
szerepet abban is, hogy a robot ráállt egy ésszerű gondolatsorra, és szigorúan
követte még akkor is, ha ez tragédiához vezetett.
– Áruld el nekem – próbált kiegyenesedni Derec –,
te is teszel kezdeményező lépéseket a bajok felismerésére?
– Ha arra céloz, rátapintok-e egy alattomosan
érlelődő műszaki hibára, mielőtt a központ tudatára ébredne, a válaszom: igen.
Az ilyen eset azonban rendkívül ritka, és gyakran teljesen magától értetődő.
– Számodra magától értetődő, mert nem te vagy a
központ.
– Hogyan, uram?
– Teszel kezdeményező lépéseket a baj orvoslására
is?
– Hogyne! A finombeállítást pedig a központ végzi
el.
– De nem minden esetben.
– Látom, pontosabban meg kell fogalmaznom.
Negyvenhét megoldás közül csupán háromnál volt szükség a központ
finombeállítására. Kielégítőek eddigi válaszaim, uram?
– Negyvenhét? Ez rengeteg hiba! És ezek csak azok,
amiket te találtál.
– Robotváros ifjú még, uram. Számtalan működési
zavar fordulhat elő a rendszerben, mielőtt a város százszázalékos hatásfokkal
teljesíti feladatát.
– Te pedig addig is végzed a kötelességedet, igaz?
– Nem tehetek mást, uram.
Derec bólintott. – Értem. Egyébként mi a neved?
– Canute.
– Mondd csak, Canute! Hogyan ítélnéd meg... a
hatásfok szempontjából... azt a robotot, aki szántszándékkal szétszereli
robottársát?
– Alaposan ki kellene vizsgálni az ügyet, uram.
Elképzelhető természetesen, hogy az Első vagy a Második Törvény engedélyez
ilyen cselekedetet.
– Tudsz arról, hogy valaki, feltehetően egy robot,
brutálisan megszakította Lucius működését az elmúlt éjjel? És hogy olyan súlyos
a sérülés, ami már nem javítható?
– Természetesen tudok róla. A hírek gyorsan
terjednek a komkap révén.
– Tehát más robotoktól hallottál róla először?
– Uram, miért nem kérdezi meg egyenesen, én
vagyok-e a tettes? Tudja, hogy tilos hazudnom.
Canute szavai hidegzuhanyként érték Derecet.
Nyíltsága megdöbbentette. – Én... csak... honnan tudod, hogy erre akartam
kilyukadni?
– A kérdései alapján könnyen rájöhettem.
– Látom, következtetési képességed kiváló.
– Ez is a munkámhoz tartozik.
Hmmm. Azt hiszem, éppen te vagy az a robot, akire
szükségem van, gondolta Derec. Lucius iránti érzelmeit félresöpörve Arielre
gondolt, és arra a lehetőségre, hogy ha Canute nem a földhözragadt gyakorlati
feladatokon töri a fejét, hanem fellendül az alkotó képzelet világába, akkor
segíthet a lány betegségének kiderítésében és kezelésében. Persze csak ha
szellemi koordináta rendszere átállítható.
Az lenne a nyitja, hogy úgy térítsék vissza a
robotot eredeti gondolkodási pályájára, hogy – miközben elismeri súlyos
tévedését – pozitronikus agya ne kapjon rövidzárlatot. Máskülönben Canute még
egy gemkapcsot sem tudna többé megjavítani.
A közvetlen ráhatást tehát ki kell zárni.
Ezenkívül Derec be akarta tartani ígéretét.
– Canute, ha hiszed, ha nem, éppen ilyen
robottípust kerestem.
– Valóban, uram?
– Igen, fantáziámban egy különleges épület képe
él, és ezt szeretném minél hamarabb itt látni a közelben. S szeretném, ha minél
tartósabb lenne, hogy színesebbé tegye az életet Robotvárosban.
– Tettre készen várom, bármit kér tőlem, uram.
Milyen jellegű épületre gondol?
– Egy szabadtéri színpadra... egy játékszínre. A
részletekkel majd később ismertetlek meg, előbb a vázlatát szeretném látni.
Néhány részletről pedig kérem, hogy önálló véleményt formálj. Ragaszkodom
hozzá! Megértetted?
– Igen – biccentett alig észrevehetően Canute. –
Megkérdezhetem, miért szeretne színházat emeltetni?
Hallottál már valaha a Hamlet-ről?
6. fejezet
SZÍNHÁZ AZ EGÉSZ VILÁG
Canute-nak egy dologban igaza volt: a hírek
gyorsan terjedtek a komkaphálózaton. Amikor Derec visszatért az Áramszaggató
térről a lakónegyedükbe, alig lépett be az ajtón, Mandelbrot máris megszólalt:
– Uram, merre járt? Mindenfelől ostromolnak azzal
a kéréssel, hogy segíthessenek legújabb programtervének megvalósításában.
Megfelelő adatok hiányában, sajnos, arra kényszerültem, hogy mindenkit
várakozásra intsek. Remélem, helyesen cselekedtem.
– Persze – heveredett le Derec a díványra. – Hol
van Ariel?
– Bevonult a szobájába. Olyasmit mondott, hogy
Shakespeare-rel kapcsolatban felüdíti emlékezetét.
– Talán inkább felfrissíti.
– Így is lehet mondani.
– Eléggé hadilábon állsz ezekkel az emberi
kifejezésekkel, nem igaz?
– Hát nem könnyen boldogulok velük. Ám felhívom
szíves figyelmét, hogy a szavak elsődleges jelentése nem mindig árulkodik a
lényegről. Hogyan lehet például felfrissíteni egy őstörténeti alak emlékét?
Ebből a szempontból valóban akadnak gondjaim. De ami a tervet illeti...
– Jó, elmondom. De várj csak... hol van Wolruf?
– Ariel kisasszonnyal. Szerintem valami fontos
feladatot kapott. Elnézést kérek, ha rosszul ejtem ki, de ő Ariel kisasszony
kor-re-pe-tí-to-ra.
– Csss! Hallgasd!
A zárt ajtón keresztül tompán átszűrődtek Ariel
szavai. – Ó, mely dicső ész bomla össze itten! Udvarfi, hős, tudós, szeme,
kardja, nyelve; E szép hazánk reménye és virága, Az ízlés tükre, minta egy
szoborhoz; Figyelme tárgya minden figyelőnek... a...ö... és...*( Arany János
fordítása)
– O-da! – szólalt meg Wolruf halkan, bár ezt
minden erőfeszítése ellenére sem lehetett éppen suttogásnak nevezni.
– Oda van, ím, oda! – fejezte be lelkesen Ariel.
– Hmm, nem könnyű szerep. Úgy látszik, ezzel a
színházzal nagy fába vágtam a fejszémet – mondta Derec.
– Mit tett, uram? – hökkent meg Mandelbrot. – Csak
nem egy ilyen ősi szerszámot rejtegetett?
– Nem, egyáltalán nem – rázta a fejét nevetve
Derce.
– És hol talált fát?
– A víztárolónál. De félre a tréfával! Mondd, mit
csinálnál azzal a robottal, aki tönkretette Luciust? – A szomorúságtól és a
fájdalomtól reszketni kezdett, amikor megjelent elötte a zárt ajtó mögött fekvő
robot képe. És elfogta a rémület is. Soha nem jutott eddig az eszébe, hogy a gépemberek
is meghalhatnak. Mindig azt képzelte, a robotok abban különböznek az élő
anyagtól, hogy halhatatlanok.
– Elnézést, uram, de erről nem alkotnék véleményt,
csupán az ön utasításait követném.
– És ha nem lennék a közeledben, hogy utasításokat
adjak? Mit tennél, ha magadnak kellene döntened?
– Először is megkérném a robotot, hogy adjon
magyarázatot, és megpróbálnám elfogadni indokait, különösen akkor, ha a három
törvényre hivatkozik.
– De nem tiltja egyik törvény sem, hogy a robot
kárt tegyen egy másik robotban.
– Természetesen nem, ám a kérdéses robot emberi
utasításra is végrehajthatta tettét. Bár úgy látom, nem ilyen esettel van
dolgunk.
– Hát, nem...
– Szóval, miután magyarázatot kaptam, a robotot a
legbiztonságosabb megoldásként kikapcsolnám a megfelelő javítások
végrehajtásának idejére, vagy amíg nem kapnék utasítást emberi lénytől.
– Ez sokáig tartana, különösen itt, Robotvárosban.
– Semmi baj nem származna belőle. S ha döntés
születne újraélesztésére, a robot úgy viselkedne, mintha csak előző nap
kapcsolták volna ki beszabályozás céljából.
– Hmm. De mi történjék akkor, ha valamiért
szükséged van a robotra?
– Attól függ, miért, és ez mennyire fontos.
– Örülök, hogy így érzel, nem mintha érezni
tudnál. Megnyugtató számomra, hogy logikai áramköreid részben egyetértenek a
következőkkel... – És elmagyarázta elméletét Mandelbrotnak: egy tudományos
érdeklődésű, de alkotó képzeletű robot felállíthatná Ariel betegségének
kórisméjét.
– De honnan veszi, uram, hogy Canute konyít a
tudományhoz?
– Csak sejtem. És elméjének segítségével talán
többet megtudhatok arról is, hogy mi történik a robotokkal ezen a bolygón. De
amit mindenképpen el akarok érni: Canute úgy ismerje be a hibáját, hogy elméje
ne boruljon el. Ezért esett a választásom erre a darabra.
– Milyen darabra?
– William Shakespeare-től a Hamlet-re. Hallga
csak!
Az ajtón át Ariel hangját tompán, de tisztán
lehetett érteni, amint megismétli, majd folytatja a korábbi szöveget, ezúttal
hangosabban és sokkal magabiztosabban. – S én legnyomorúbb minden bús hölgy
között, Ki szívtam zengő vallomási mézét, Most e nemes, fölséges észt, miképp
Szelíd harangot, félreverve látom...
– Nem gyönyörű? – sóhajtott Derec.
– A szavak, uram, vagy ahogy Ariel kisasszony
mondja őket?
– Mi az, te Harryt majmolod?
– Uram, nem értem az összefüggést.
– Ne törődj vele. Mindenesetre villámhárítóként
használom majd ezt a színdarabot, hogy idevonzzam vele az összes robotot,
akiben szunnyad valami alkotókedv. Dolgozzanak közösen a terven, és majd
meglátjuk, mi sül ki belőle. Nem tudom, mi folyik itt, de bármi legyen is,a
végére járok!
Valaki kopogott az ajtón. – Nyisd ki, légy szíves
– szólt vissza Derec, miközben Ariel irodája felé fordult. Ariel? Itt a
rendeződ beszél! Gyere ki, kérlek!
A lány villámgyorsan perdült ki, Wolruffal a nyomában.
– Rendezőm? – kérdezte. – Hát ki lesz akkor az én szerelmem a darabban?
– Ó? Amikor erről a produkcióról értesültél, miből
gondoltad, hogy te leszel Ophelia?
– Mert testestül-lelkestül át tudom adni magam a
szerepnek. Ki tudna nálam jobban eljátszani egy őrületbe sodródó lányt? Az
persze más kérdés, ki fogja Hamlet anyját alakítani, de ez már nem az én
gondom, igaz?
Legalább megőrizte a humorát, gondolta Derec. –
Valóban... ezt a kérdést a rendeződnek kell megoldania... aki egyben a
főszerepet is játssza.
Ariel bohókásan elmosolyodott, és meghajolt. –
Szolgálatára, Derec rendező úr.
– Uram...
– Igen, Mandelbrot?
– Nem szívesen zavarom meg Derec urat és Ariel
kisasszonyt, de Harry, Benny és M334 vár odakint. Azt közölték, hogy egy kis
vibrációval szeretnének kedveskedni önöknek.
– Uibrrációual? – húzta be a nyakát Wolruf. – Nem
éppen... kellemes szó... asz én bo'gómon.
– De ki tudja, mit jelent itt? – próbálta
megnyugtatni Ariel. –Hívd be őket, Mandelbrot!
– És azt hiszem, előbb-utóbb meg kell kezdenünk a
színtársulat kiválogatását is – vetette közbe az ifjú.
A három robot belépett, mindegyikük valamilyen
sárgaréz tárgyat cipelt. Derec gyanakodva nézte a furcsa szerkezeteket. M334
két tucat billentyűvel ellátott, egyik végén kiöblösödő csövet szorongatott.
Nyilván valamilyen fúvós zeneszerszám, Derec azonban nehezen tudta elképzelni,
milyen hangokat csal ki belőle a robot.
Azt sem sejtette, miféle hangokat adhat ki az a
két szerszám, amelyet a másik két robot szorongatott. Bennyé kisebb volt M
334-énél, így fél kézzel is könnyen tartotta, három apró dugattyú sorakozott
rajta, feltehetően a hangszín módosítására. Harryé volt a legegyenesebb és a
leghosszabb hangszer, valamiféle csúsztatható hurokkal. Ennek segítségével a
játékos tetszés szerint megnyújthatta vagy lerövidíthette a csövet,
valószínűleg ugyancsak a hangok módosítása érdekében.
– Jó napot, uram – köszönt vidáman Benny.
Feltehetően megzavartuk előkészületeit...
– Mi a csuda, itt aztán gyorsan terjednek a hírek!
– kiáltott fel Ariel.
– Miért, te is értesültél róla, nem? – kérdezte a
lánytól Derec.
Ariel vállat vont. – Wolruftól hallottam.
– És te honnan tudod? – fordult a fiatalember a
kutyalényhez. Wolruf szintén csak a vállát vonogatta, s a mozdulat az egész
testén végighullámzott.
– ...így hát azt gondoltuk, saját szemével
szeretné látni annak a programnak az eredményét, amelynek kidolgozására
áldoztuk minden szabad időnket. Ahelyett, hogy kikapcsoltuk volna magunkat –
fejezte be Benny, mintha senki sem szólt volna közbe.
– És... miféle programról van szó? – kérdezte
Derec gyanakodva.
– Eredetileg egyszerűen csak kedvtelésből
zenéltünk – felelte Benny.
– De amikor arról a tervéről hallottunk, hogy
emberi művészeti formák újjáteremtésébe is bevon bennünket, kutatásba kezdtünk,
és arra a felfedezésre jutottunk, hogy a zene fontos szerepet játszott ezekben
– folytatta Harry.
– Ez a különös véletlen mély benyomást tett ránk –
vette át a szót M334. – Arra gondoltunk... talán merész elbizakodottsággal, de
honnan tudhatnánk ezt, amíg meg nem kérdeztük... hogy muzsikánk jelentősen
hozzájárulhat a vállalkozás sikeréhez.
– Milyen zenét kívántok előállítani ezekkel a
holmikkal? – tudakolta ironikus hangsúllyal Ariel. – Aurórái
fúga-nouveau–kat?Tantóriai ektovariációkat?
– Talán valamit, ami közelebb áll a terrai
stílushoz – válaszolta Harry.
– Úgy érted, ami a Földről ered? – kérdezte Ariel
hitetlenkedve. A terrai kultúrát nem sokra tartották a legjobb űrlakókörökben.
– Shakespeare a Földön született – vetette közbe
halkan Derec.
– Igen, de szerencséjére tehetséges volt – vágta
rá Ariel. – Ami nem mondható el a legtöbb terrai művészről.
– Talán túl szigorúan ítéli meg törekvésünket –
mondta Benny.
– Igen, akkor kellene véleményt alkotnia, amikor
már hallotta játékunkat – mondta M334.
– Igen, akkor már köszörülheti rajtunk a nyelvét –
mondta Harry.
Ariel az ifjúra meredt. – Csak tréfált – jegyezte
meg Derec.
– Ma'dnem sikerrült! – szólalt meg Wolruf.
A három robot ezután számítógép-vezérlésű,
hajlékony mesterséges ajkakat erősített mágnesesen a hangszórórácsára. Az ajkak
villamos vezetékei a pozitronikus agyüreghez kapcsolódtak, és Derec azonnal
átlátta, hogy a robotok közvetlen gondolati parancsokkal mozgatják szájukat és
fújják a levegőt.
Mintha igazi száj volna, gondolta Derec, és
önkéntelenül beleharapott alsó ajkába. – Elnézést, fiúk, de mielőtt
rázendítenétek, szeretném tudni, miféle nevekkel illetitek ezeket a
hangszereket.
– Ez trombita – mondta Benny.
– Ez szaxofon – mondta M334.
– Ez meg harsona – mondta Harry.
– És további bevezetésként még annyit – fűzte hozzá
Benny –, hogy az a szám, amellyel támadásra indulunk hallóidegeik ellen, ősi
kompozíció, csak négy évszázaddal későbbi Shakespeare koránál. Akkor már
ismerték a hangrögzítést, jelenleg azonban a központ nem tud rendelkezésünkre
bocsátani hangszalagokat, ezért csupán gyanítjuk, milyen módon csaltak elő
hangokat ezekből az eszközökből a kották olvasásának segítségével.
– Már amelyik darabról maradt kotta – jegyezte meg
Harry. –Ezeknek a számoknak a többségét ugyanis rögtönözték.
– Te jó ég! – motyogta Ariel, és kétségbeesetten
kapott a fejéhez. – Ez nem lehet igaz!
– Ez a zenedarab, amelyet szeretnénk előadni, a
szaklexikonok tanúsága szerint, hétköznapi nyelven szólva, amolyan könnyű kis
dalocska. Egy Duke Ellington nevű ember komponálta, és „Pattogó ritmusban” a
címe.
Ajaj, gondolta Derec. Széles mozdulattal a robotok
felé intett. – McDuff s ti dicső skót nemesek, játsszatok!
És a robotok hozzáfogtak a zenéléshez. Legalábbis
az emberek a kutyalénnyel együtt úgy vélték, hogy ezzel a tevékenységgel próbálkoznak.
Ám a zenei forma olyan gyökeresen különbözött bármitől, amit eddig
tapasztaltak, a játék olyan véletlenszerűnek és furcsának tűnt, tele esetleges
nekirugaszkodásokkal, gyorsulásokkal és megtorpanásokkal, hogy csak találgatni
leheteti, valójában minek az előadásával kínlódnak a robotok.
Harsány hangok sorozatával Benny trombitája vitte
a vezető szólamot. A dallam időnként úgy hatott, mintha hűen követné a kottát.
A zeneszerszám által csapott lárma azt a képzetet keltette, mintha egy sivító
sziréna hangját visszafelé játszanák egy magnószalagról. Néha olyan magas
hangok törtek elő, hogy Derec attól félt, menten beszakad a dobhártyája.
Másfelől Benny megszólaló hangjai valamiféle belső logikát követtek, mintha
tudná, hová akar kilyukadni, de nem egészen világos előtte, hogyan kellene
eljutni oda.
Harry a harsonával és M334 a szaxofonnal
igyekezett szilárd zenei alapot teremteni Benny számára nyolc ütemen keresztül
félszegen szólaltattak meg egy változatlan összhangot, majd újra és újra
ismételték. Talán sikerült volna valamilyen harmóniát elővarázsolniuk, és talán
a zavarok is kevésbé feltűnőek lettek volna, ha időnként egyszerre kezdik el és
fejezik be a nyolc ütemet.
A harsona hozzávetőleg olyan hangokat hallatott,
ahogyan egy utálkozó majom kiköp egy-egy gyönyörű málnaszemet. A szaxofon
szertelen hangzavara eközben leginkább egy víz alatt fuldokló liba gágogására
emlékeztetett. A három hangszer együttes hatására Derecben felötlött, vajon a
robotok nem valami bolygóközi fegyveregyezményt rúgnak-e fel éppen.
Az első perc alatt kegyetlenül rossznak találta a
zenét, és úgy érezte, semmilyen jótékony hatással nem lehet a társadalomra. A
legpocsékabb lárma, amely ráadásul valami másnak álcázza magát. De fokozatosan
felderengett benne a halvány elképzelés, amely a robotok fejében motoszkált.
Függetlenül az előadásmódtól, maga a zene olyan ellenállhatatlan derűt
sugárzott, amely hamarosan átragadt mindenkire. Derec azon kapta magát, hogy
talpával veri a ritmust. Ariel elgondolkodva bólogatott, Wolruf kíváncsian félrehajtotta
a fejét, Mandelbrot pedig szokás szerint kifürkészhetetlen maradt.
Derec gondolatai egy másodpercre elkalandoztak.
Kíváncsi lett volna, mi történne, ha azokból az ajakszerű készülékekből
felszerelne egyet–egyet a robotszereplők szájára, hogy az emberi érzések
láthatóvá váljanak a nézők számára az előadás folyamán. Azzal, hogy mozdulatlan
arcuk még az érzelmek legdurvább kifejezésére is képtelen, tönkretehetik a
darab illúzióját, hacsak nem talál valamilyen módot, amivel feloldhatja ezt a
merevséget. Elképzelt egy sor ajkat, amint nevetésre görbül a darabban
bolondozó színészek láttán, vagy félelmet tükröz, amikor megjelenik Hamlet
atyjának szelleme, vagy együttérzően megrándul a színpadon heverő holttestek
látványától. Nem is rossz ötlet, állapította meg, majd figyelmét ismét a zenére
fordította.
A „Pattogó ritmusban” úgy végződött, hogy a három
hangszer egyszerre játszotta a fődallamot. Elméletileg... Aztán a robotok
hirtelen elkapták szájuktól hangszereiket, majd lendületesen a közönség felé nyújtották.
Derec és Ariel egymásra nézett. A lány arca azt
fejezte ki: Te vagy a rendező, neked kell beszélned.
– Mennyire dobta fel a zenénk, mester? – kérdezte
Benny.
–Hát... kétségtelenül szokatlan. Azt hiszem,
értem, mit próbáltatok elérni, és azt hiszem, tetszeni fog, ha valóban
eléritek. Egyetértesz, Ariel?
– Ó, határozottan. – Valójában azt akarta mondani:
Kétlem.
– 'ó lesz a
'am-let-'esz? – érdezte Wolruf.
– Nem is tudom – felelte bizonytalanul Derec. –
Feltételezésem szerint ez az Ellington nevű fickó más dolgokat is komponált.
– Különböző stílusú és hangulatú zenedarabokat –
mondta Benny.
– És valamennyi eljátszható a hangszereinken –
mondta Harry.
– Ezt azért kötve hiszem – elégelte meg Derec. –
De ne aggódjatok. Gyakorlással sokra vihetitek. Úgy vélem, Benny, ez volt a
titkos terved, igaz?
Benny úgy hajolt meg, hogy becsületére vált volna
bármelyik robotnak. – Személyesen barkácsoltam össze a hangszereket, és
tanítottam meg barátaimat mindarra, amit a fúvósok kezeléséről tudok.
– Nem vennétek le azokat a szájakat? Olyan furcsán
néztek ki velük.
Amint a robotok eleget tettek a kérésnek,
Mandelbrot megszólalt: – Uram, ez az előadás! Hol kerül rá sor? Nem hiszem,
hogy a városban vannak színházi létesítmények.
– Ne aggódj, már gondoskodtam róla. Ismerem azt a
robotot, aki olyan színházat fog tervezni, amely tökéletesen illik Robotváros
lakóihoz. Csak ő még nem tudja ezt.
– És ki volna, uram?
– Canute. Ki más? – mosolyodon el Derec. – Erről
jut eszembe, kerítsd előnekem. Siessen, mert szeretném, ha ő is meghallgatná a
„Pattogó ritmusban”-t.
Szünetet tartott, hogy felmérje, milyen hatást
tettek szavai az előszínpad körüli székeken üldögélő robotokra. Meggyőződése
szerint szavai rendkívül mély értelműek voltak, de a gépemberek úgy meredtek
rá, mintha egy értelmetlen egyenlet tagjait sorolná fel, s csupán azért
figyelnének, mert egy ember mondja őket.
Megköszörülte a torkát. Oldalt, a robotok mellett
Ariel és Mandelbrot foglalt helyet. A lány jegyzettömböt szorongatott,
Mandelbrot azonban, akit Derec kellékesnek nevezeti ki, nem használt ilyesmit.
Nemcsak az előadás kellékeinek jegyzékét tartotta fejben, hanem ezt a beszédet
is könnyen megjegyezte.
Wolruf a mancsát nyalogatva üli egv karosszékben
kettőjük mögött. Ragaszkodott hozzá, hogy hivatalosan kinevezzék súgónak, és
ilyen minőségében már rengeteg időt fordított Derecre és Arielre, hogy betéve
tudják szövegüket – amit azonban, saját megítélése szerint, a legnagyobb
jóindulattal sem leheteti tökéletesnek tekinteni.
Derec újból megköszörülte a torkát. Félszegsége
feltűnővé vált – legalábbis ezt jelezte Ariel megértő mosolya. Wolruf megnyalta
a szája szélét, amiből az ifjú kimondatlanul is érezte, hogy a kutyalény
hihetetlenül szórakoztatónak találja az emberek és robotok apró modorosságait.
– Hmmm. Mindnyájan ismeritek azokat a
tanulmányokat, amelyeket néhányan közületek a humanika törvényeivel
kapcsolatban folytattak. Ez azt jelenti, hogy legalább futólag megismerkedtetek
az emberi állapot számtalan furcsaságával és ellentmondásával. Szenvedély és
őrület, megszállottság és elkeseredettség... ezek nem léteznek a robotok
világában, az embereknek viszont különböző mértékben ilyenekkel kell
megküzdeniük nap mint nap. Egyszóval olyan útra lépünk, ahová robot eddig még
soha nem merészkedett. A bosszúszomj sűrű, sötét, mély és omladozó szakadékába
ereszkedünk alá, s amikor újból a felszínre bukkanunk, valami... valami igazán
fantasztikusnak az emlékét visszük magunkkal. Pompás lesz, meglátjátok!
– Halljuk, folytasd, folytasd! – kiáltotta Ariel.
– Bocsánat, uram, de az a szerény véleményem, hogy
több szót kellene vesztegetnie a színházra – szólt fel Mandelbrot. Természetes
viselkedést erőltetve magára, keresztbe rakta lábát, és a térdére fektette
tenyerét. De ezzel csak azt érte el, hogy úgy festett, mintha egy rakás
rétegelt lemezt róttak volna össze durva szögekkel.
– Igazad van, Mandelbrot – válaszolt Derec, és
érezte, hogy elpirul. – Éppen most kezdek belemelegedni. – Amikor ismét a
robotokra nézett, nem kerülte el figyelmét, hogy éppoly mereven ülnek, mint
robotrabszolgája, Mandelbrot-Péntek. Egy pillanatig eltűnődött: Mi a csudát
keresek itt?, aztán összeszedte magát, és folytatta beszédét. – A színház olyan
művészet, amelynek sikere sok résztvevő együttműködésén múlik...
Hát elkészült az Új Globe Színház, amelyet Canute
robot tervezett, építését pedig személyesen ellenőrizte. Azoknak a nyomoknak az
alapján, amelyeket Lucius hagyott a központi számítógépben saját programjának
alkalmazásakor, Canute rá tudta venni a várost, mit építsen és mennyi ideig
őrizze meg alkotását. Canute tehát látványosabb munkát végzett Luciusnál, de
persze emberi utasítások alapján cselekedett. (A tervnek ezt a részét
tanulmányozva Derec rájött, hogy Lucius talán azokat az elveket követte,
amelyeket ő alkalmazott, amikor minden tizedik épületbe vegyi feldolgozó
automatát telepített. Erről azonban már soha nem bizonyosodhat meg.)
Canute–nak talán könnyebb feladat jutott, mint
Luciusnak, mert egy korábban létezett földi épületet kellett utánoznia: a
londoni Globe Színházat, ahogyan Shakespeare korában állt. Hozzáadta persze
saját elképzeléseit is anélkül, hogy Derec ebben segített volna. Igyekezett
felmérni, milyen sajátos gondokat vet fel tartalom és forma kapcsolata abból a
szempontból, hogy esztétikailag egy színház beleilleszkedjék Robotváros
környezetébe.
Derec határozottan megtagadta, hogy elárulja
Canute-nak, miért éppen őt bízta meg az összes gépember közül Robotváros
második állandó épületének megtervezésével. Amikor utasításokat adott neki,
feszülten figyelte, nem jelentkezik-e a pozitronikus rövidzárlat veszélye, ha
Canute-nak olyat kell tennie, ami – Derec gyanúja szerint – károsodást
idézhetne elő egy robot agyában.
De Canute-on semmi ilyesmit nem tapasztalt.
Megnyugtató módon az adott munkájának lendületet, hogy emberi utasításokat
követhet.
A régi Globe-hoz hasonlóan Canute színháza is
henger alakú volt, csak enyhén eltorzult és meghajlított formában, mintha izzó
vasrudat helyeztek volna a földre, majd egy óriás lépett volna rá. Abban is
másolta a hajdani színház felépítését – legalábbis amennyire vissza lehetett
következtetni eredeti szerkezetére azok után, hogy Shakespeare halálát követően
néhány évtized múlva lerombolták, mert új bérlakások építésének kellett a hely
–, hogy három csapóajtó vezetett a színpadról a kulisszák mögé. Az egyik
járaton át a város alagútjaihoz is el lehetett jutni, ha energiaellátási
zavarok mutatkoztak.
Egymás fölött két karzat ölelte korul a színpadot,
és az oldalszínfalakon néhány rejtett kamera helyezkedett el. A székek úgy
sorakoztak, hogy a színházlátogatók minden szögből zavartalanul nézhessék az
előadást. S hogy a robotközönség még jobban rálásson a színpadra, a nézőtér
hátrafelé emelkedett és lépcsőzetesen volt kialakítva.
A modern koncerttermek hagyományainak megfelelően
számos hangvisszaverő lemezt függesztettek a színpad fölé, valamint mikrofont
rejtettek el mindenfelé a színpadon és a karzatokon.
A színház mérete lenyűgöző volt, a gondos tervezés
számos drámai hatásra nyújtott lehetőségéi, Canute színválasztása tette azonban
az Új Globe-ot olyan színházzá, amelynek hírét érdemes lett volna világgá
kürtölni a hiperhullámokon. A koromfekete mennyezeten úgy sziporkáztak az apró
fényforrások, akár nyári éjszakán a csillagok. A szőnyeg és az ülések
szürkésbarna árnyalatot kaptak, a város felszínének és csatornáinak
színkeverékére emlékeztetve, amelyet Canute „földtónusnak” nevezett. A
bíborvörös függöny szintén csillogott, a falakat viszont visszafogott, tompa
fehér szín uralta. A légfrissítő rendszer enyhe áramlatai finoman fodrozták a
függönyöket.
A robotoknak persze nem volt szükségük
légkondicionálásra, így az a benyomás alakult ki Derecben, hogy Canute nemcsak
robotokra, hanem emberekre is gondolt a színház tervezésekor. Mintha a fekete
titokban reménykedett volna, hogy egy napon talán emberek alkotják a
nézőközönséget.
Tudat alatti remény?
– Ti képtelenek vagytok a hazugságra – mondta
Derec az egykedvű hallgatóságnak. – Csupán az emberek tudnak hazudni, noha nem
mindig sikeresen. A színház azonban a színlelés világa, amely tevékeny
együttműködésre készteti a nézők képzeletét. A nézőnek hinnie kell a
hazugságban, mert ezáltal juthat hozzá a szórakozáshoz, és talán a
megkönnyebbültség érzéséhez. A mi feladatunk, hogy mindenkivel elhitessük ezt a
szép hazugságot. A shakespeare–i színpadon nem sok díszletet helyeztek el,
inkább csak jeleztek mindent. így végül a beszéd, a mozgás, a kellékek és a
kulisszák együtt szolgálták azt a közös célt, hogy ablakot nyissanak a nézőnek
a világra. S ha az egész színház sikeresen működött, akkor a közönség, noha
tisztában volt azzal, hogy nem a valóságot látja, készségesen felfüggesztette
kétkedését. Egy pillanatra elhitte, hogy amit lát, az igaz. Különféle kihívások
várnak ránk. Ezzel a színházzal segíteni és lelkesíteni szeretnénk a robotokat,
hogy függesszék fel logikai integráljaik működését. Azt szeretnénk, ha ezen a
képzeletbeli ablakon át nemcsak a nagyvilág, hanem az emberi szív is feltárulna
előttetek. Véleményem szerint minden színházi bemutatón három világ találkozik
egymással: a színmű világa, a drámaíró világa és az előadás világa. Azt hiszem,
mindnyájan egyetértünk abban, mit jelent az előadás világa, szeretnék tehát
néhány szót szólni a másik kettőről.
– Megrendezed a darabot... vagy csak beszélsz
róla? – kiáltott fel Ariel csibészesen.
Derec idegesen elnevette magát. Kizökkent a beszéd
ritmusából, és elfelejtette, mit akart mondani.
– A drámaíró világa – közölte Mandelbrot
segítőkészen.
– Ja, igen. Korunkban az emberiség többé-kevésbé
kialakította kulturált életformáját. Egyre kevesebben szegik meg az emberiség
törvényeit. A legtöbben egészségesen és sokáig élnek, még a túlnépesedett
Földön sem olyan kibírhatatlanok az állapotok. Ám Shakespeare korában az élet
gyakran nem ajándékot, hanem nyomorúságot jelentett, amelyet el kellett viselni
valahogy. Az emberek kegyetlen és nehéz munkakörülmények közön robotoltak, csak
a kiváltságos osztályok művelődhettek, a tudományosan megalapozott gondolkodás
pedig, amely a tapasztalati bizonyítékokra támaszkodva fejlesztette ki a
logikát, még csak első tapogatózó lépéseit tette. A legtöbb ember nem érte meg
harmincötödik életévét a járványok, üldöztetések, áldatlan egészségügyi
állapotok és hasonlók miatt. Shakespeare korában Anglia királynőjét, I.
Erzsébetet különcnek nézték, mert havonta egyszer megfürdött, akár piszkos
volt, akár nem. De... igen, mit akarsz? – kérdezte Derec, mert észrevette, hogy
az első sorban egy Canute közelében ülő robot tétován feltartja a kezét.
– Legalázatosabban esedezem bocsánatért, hogy a
legalkalmatlanabb körülmények között félbeszakítom – kezdte a robot –, de
miután elolvastam a darab szövegét és órákon át töprengtem rajta, nem hagy
nyugton egy nyomasztó gond, ezért indokoltnak látszik a feltételezés, hogy csak
emberi lénytől kaphatok rá hiteles választ.
– Ez csak természetes. Bárki kérdezhet nyugodtan.
– Még akkor is, ha ez magánjellegű?
– Természetesen.
– Még akkor is, ha a kérdés túlságosan
udvariatlannak tetszik a hétköznapi társadalmi kapcsolatok szempontjából?
– Hát persze. Shakespeare is a szókimondás híve
volt, amivel évszázadokon keresztül húzódó vitákat váltott ki a Földön.
– Még akkor is, ha a kérdés intim?
Derec észrevétlenül lepillantott sliccére, hogy
fel van–e húzva a villámzára. – Miért ne? Az alapvető emberi vágyak bonyolult
mozgatórugóit fogjuk itt most látni.
– Még akkor is, ha a kérdés rendkívül intim?
– Mondd már!
– Ez közvetlen parancs?
– Nem, ez közvetlen kérés, de parancsnak is
veheted, ha megkönnyíti, hogy végre előrukkolj a gondoddal.
– Remek, mert egy pillanatig attól tartottam,
áramköri ellenállásaim nem teszik lehetővé a kérdésfeltevést, ha nem kapok
ösztönzést közvetlen parancs formájában.
– Lennél szíves elmondani végre, mi motoszkál a
fejedben?
– Tudom, hogy az emberek férfi és női egyedeinek
felszíni domborzata meglehetősen különböző, s ez a különbség valamilyen
szerepet játszik bonyolult társadalmi érintkezésükben, így tehát a kérdésem egyszerű:
mit csinál egy férfi és egy nő egymással, amikor kettesben maradnak?
Dermedt csend telepedett a színházra. Derec
tekintete elhomályosult, és a légfrissítő finom zümmögése valósággal
hipnotikusan hatott rá. Kérdő tekintetet vetett Arielre. A lány elmosolyodott,
és vállat vont. Ekkor Wolrufra nézett.
A kutyalény megrázta a fejét. – Ne nészz rrám!
Nálunk nem alakultak ki a párrosodás szokásai. Csak csinál'uk, és kész.
– Erősen kétlem – vágott vissza Derec. Véletlenül
a színpad bal oldalára pillantott. Harry a harsonáját szorongatva éppen bedugta
fejét a kulisszák mögül. Benny és M334 szintén a saját hangszerével álldogált
Harry mögött, és megpróbálták a vállánál fogva a színfalak mögé rángatni.
Aztán nyilván meggondolták magukat, mert Harry
végre megszólalhatott: – Rendező úr, érzésem szerint megvilágíthatnám ezt a
helyzetet.
Derec meghajolt, és megadóan intett felé. –
Parancsolj!
Amint Harry kisietett a színpadra, és
szembefordult a közönséggel, Derecnek hirtelen görcsbe rándult a gyomra. – Ó,
Harry, csak nem egy újabb vicc következik?
– Meggyőződésem szerint tanulságos lesz.
– Megadom magam – sóhajtott az ifjú, majd
odalépett Ariel és Wolruf közé.
Harry egyetlen pillantást sem vetett az emberek
felé, kizárólag a robotokra szegezte tekintetét. – A szénalapú életformák egyik
sajátsága, hogy a természet szaporodásra készteti őket. Nem szükségszerűen egy
meghatározott időpontban, nem szükségszerűen akkor, amikor nekik megfelel, és
nem mindig elegánsan, csupán hatásosan. Ha a kérdéses életformában fölhalmozódik
egy bizonyos mennyiségű energia a szaporodáshoz, ez a megfelelő egyed
szempontjából szép és jó, de a természet csak azzal törődik, hogy ez az energia
sürgető szaporodási vágy alakjában jelentkezzék. A központból lehívhatók ilyen
vizuális adatok, és javaslom, hogy szabad időtökben tanulmányozzátok őket, így
mindnyájan megérthetjük, milyen vegyi folyamatok hajtják Opheliát és Hamletet,
mialatt az utóbbi lemond a pillanatnyi gyönyörökről, hogy megszerezze a
koronát. – Harry biccentett Derec felé. – Én is olvastam már a darabot. – Aztán
ismét a közönséghez fordult.
– És hogy jobban megértsétek ennek a sürgető
ösztönnek a sötét mélységeit, fel kell hívnom a figyelmeteket arra a korszakra,
amikor az emberiség benépesítette a bolygókat, még nem fogadta el hűséges
társaként a robotokat, a földi háborúk, az atomrakéták, valamint az űrvédelmi
eszközök viszont az emberrel együtt megjelentek a csillagok között. Azokban az
időkben magától értetődött, hogy az újonnan elfoglalt bolygókon katonai
bázisokat létesítettek, rendszerint a civilizált helyektől távol eső pontokon.
– Akkoriban a két nemet gyakran elkülönítették
egymástól, így nem számított szokatlan megoldásnak, hogy akár százegynéhány
ember is egyedül találta magát egy távoli, elhagyatott tájon. A katonák csak
várták a csatákat, amelyek sohasem következtek be, és áhítoztak arra a napra,
amikor újból kedvüket tölthetik egy nő társaságában, éskielégíthetik vágyaikat,
amelyek az elszigeteltség miatt egyre sürgetőbben feszítették őket. A sürgető
vágy erősödik. Erősödik. Egyre erősödik.
– Mit kezdtek hát a férfiak a nemi késztetéssel?
Szüntelenül ezen járt az eszük, erről beszélgettek és álmodoztak. Néhányan
azonban tettek is valamit az érdekében.
– Ennek a valaminek a pontos természetén
töprengett Dazelle tábornok is, amikor arra gondolt, hogy neki is szembe kell
néznie ezzel a gonddal új beosztási helyén, a Hoyle-bázis parancsnokaként.
Precíz ember volt, mindenben szerette a rendet, ezért amint megérkezett távoli
állomáshelyére, ragaszkodott hozzá, hogy az attasé azonnal vezesse körbe a
létesítményen.
– A tábornok elégedetten szemlélte meg a
körleteket, a védműveket, és az egész bázist, de határozottan ideges lett,
amikor az egyik sarkon befordult, és egy karóhoz kikötve megpillantotta a világ
legszomorúbb, legszánalmasabb, legöregebb, görbe hátú, legyekkel borított
kancáját. – Mi... mi ez...? – kérdezte elhűlve.
– Ez egy kanca – mondta az attasé.
– És mit keres itt? Miért nem tömték már ki, hogy
a mezőn felállítva elriassza a sólymokat és a varjakat?
– Mert a katonáknak szükségük van rá, uram –
szabadkozott az attasé.
– Szükségük? Mi a csudának van szükségük rá?
– Hát, mint tudja, uram, a legközelebbi lakott
település innen több mint száz kilométerre esik.
– Tudom.
– És mint tudja, biztonsági okukból a sorkatonák
számára az egyetlen engedélyezett közlekedési eszköz a két lábuk.
– Hogyne tudnám, de akkor sem látom be, mit
kezdenek ezzel a félresikerült genetikai kísérlettel.
– Nos, akkor bizonyára azt is tudja, uram, hogy a
férfi az férfi. Sürgető vágyai vannak. A vágyakai pedig ki kell elégíteni.
A tábornok elborzadva nézeti a kancára. Nem akart
hinni a fülének. A tájékoztatás súlyos lelki megrázkódtatást jelentett a
számára. – Úgy érti, hogy a férfiak... ezzel... ezzel a kivénhedt kancával?
Az attasé komoly arccal bólintott. Igen. A vágy
egyre erősebb. Semmi mást nem tehetnek ellene.
A tábornokot a gutaütés kerülgette. Annyira
szédült, hogy az attaséra kellett támaszkodnia. Katonai becsületemre mondom –
jelentette ki –, én sohasem kerülök ebbe a kétségbeejtő helyzetbe.
De ahogy múlt az idő, a sürgető ösztön erősödött,
egyre erősödött, míg egy napon a tábornoknak nem maradt más választása, be
kellett ismernie, hogy pontosan abba a kétségbeejtő helyzetbe került. Végül nem
tudott mit tenni, szólt az attasénak: – Hozza ide azonnal azt a kancát a
szállásomra!
– A szállására? – kérdezte kissé meghökkenve az
attasé.
– Igen, a szállásomra – erősítette meg a tábornok.
– Emlékszik még, mit mondott a férfiakról... és a kancáról?
– Igen, uram! – tisztelgett az attasé.
Teljesítette a tábornok parancsát. A kanca már
csak önmaga árnyéka volt. Nemrég lezuhant egy sziklaszirtről, szerencsére
megúszta a balesetet néhány kisebb sérüléssel, ám testét különböző betegségek
támadták meg. Az attasét elfogta a borzadály, amikor meglátta, hogy a tábornok
letolja a nadrágját, és nekikészül, hogy kedvét töltse a szánalmas lénnyel.
– Uram!? – kiáltotta az attasé. – Mit művel?
– Hát nem látja? – kérdezett vissza a tábornok. –
Amit a katonák szoktak.
– Uram, nem értem a szándékát – kapkodott levegő
után az attasé. – Soha, soha nem láttam még ilyet.
– De, de, ön azt mondta, a katonák... a sürgető
vágy... és a kanca...
– Uram, a katonákat valóban hatalmába keríti a
vágy, ám arra céloztam, hogy amikor ez már kibírhatatlanul feszíti őket,
felpattannak a kanca hátára, és belovagolnak a legközelebbi településre.
– Hát ennyi. Így már minden világos? – fejezte be Harry.
– Mirről beszél esz? – mormogta Wolruf.
– Teljesen össze vagyok zavarodva – suttogta
Derec. – De legalább az előadói módszere javult.
Ariel egyfolytában kacagott. – Ez... ez a...
leghülyébb... vicc, amit valaha is hallottam – mondta a nevetéstől fuldokolva.
Harry nem mozdult a színpadról, mert a közönség
ítéletét várta. A robotok olyan néma csendben fogadták a vicc csattanóját,
amilyenre csak élettelen fémek képesek. Néhány pillanatig valamennyien Harryt
bámulták mereven.
Aztán az a gépember, amelyiknek a kérdésére
válaszul hangzott el a vicc, jobb felőli robottársához fordult, és azt mondta:
– Igen, így már érthető.
– Nyilvánvaló – mondta egy másik.
– Világos, mint a nap – jelentette ki egy
harmadik.
– Rejtély, tökéletes rejtély – csóválta a fejét
Canute. Szemmel láthatóan a fekete kisebbségben maradt, mert a robotok zöme
elégedetten nyugtázta Harry magyarázatát.
Derec megvárta, amíg Ariel abbahagyja a nevetést,
aztán megkérdezte tőle: – Mit gondolsz, mi megy most végbe ezekben?
A lány feléje fordult, megfogta a karját, és
cinkosan suttogta: – A robotok kezdik megismerni az ember világát, ahogyan mi
tettük annak idején... a vicceken keresztül.
– Ennek semmi értelme – válaszolta Derec.
– Hmm. Hadd magyarázzam el. Amikor valaki iskolába
jár az Aurórán, az élet egyik legnagyobb rejtélye marad számára az, amit
általában a virágra szálldosó méhecske meséjével szoktak elintézni.
– Aha, ezt ismerem, de nem tudok visszaemlékezni,
hol hallottam róla.
– Mert emlékezetkiesésed van. Szóval figyelj! Noha
az osztályban alapos felvilágosítást kaptunk tudományos értelemben, azért
bujkált bennünk... némi aggodalom. A sajátodra persze nem emlékszel, de nyilván
neked is van még ma is számos. Nem akarok személyeskedni, csak tényként
leszögezem.
– Köszönöm. És aztán?
– Gyermekként olyan közvetítő művészi eszköz
segítségével szabadultunk meg szorongásainktól és ismertünk meg egy keveset a
valóságból, amit galaxisszerte úgy neveznek: disznó vicc.
– És most Harry ilyeneket mesél nekik? – Derec
érthetetlen módon úgy érezte, hogy elpirul. – Ez gyalázat! Nem kellene
leállítanom?
– Ó, te kis álszent. Ne tedd! Ez mind a
tapasztalatszerzés része. Ismered a régi mondást: „Disznó viccet nem illik
meghallgatni, csak akkor, ha csattanósan adják elő.”
– Akkor miért töröm magam ezzel a hatalmas
színházi bemutatóval? Egyszerűen megkérhetnélek, hogy vetkőzz le nekik.
– Élveznéd, mi? De őket hidegen hagyná. Ezeket a
tréfákat nem a kéjes borzongás miatt hallgatják, hanem mert többet akarnak
megtudni rólunk.
– Ez igaz. Tényleg meg akarják érteni, mit jelent
embernek lenni, ugye?
– Azt hiszem, másról van szó. De úgy vélem, jobb
lesz odafigyelned, mi történik a színpadon, mert Harry már belefogott egy újabb
viccbe.
Kétség sem maradhatott efelől, mert a robot így
kezdte: – Az utolsó ember a Földön magányosan ül egy szobában. Egyszer csak
kopogtatnak az ajtón...
– Jól van, Harry, sikered volt! Ennyi elég! –
sietett oda hozzá Derec, és kezét a robot hangszórórácsára szorította. Nemcsak
jelképesen, hanem hatásosan is belefojtotta a szót. – Menj vissza a
robottársaidhoz a színfalak mögé, amíg nem hívlak!
– Igenis, rendező úr – bólintott Harry, majd
fürgén távozott.
– Hol tartottunk? Különben mindegy. Beszéljünk a
színműről, „...de tőr lesz e darab – mondja Hamlet –, hol a király, ha bűnös,
fennakad”. Nagybátyja, Claudius ölte meg Hamlet apját, Dánia királyát, majd
elfoglalta fivére helyet a trónon. Hatalmának megszilárdítása érdekében
feleségül vette Hamlet anyját, Gertrudot. Amikor Hamlet hazatér
tanulmányútjáról, nem lehet Dánia királya, mert egy bitorlót talál a trónon.
Noha gyanítja, hogy nagybátyja elvetemült tettet hajtott végre, erre egyetlen
bizonyítéka atyjának síron túli szelleme. A leleplezés érdekében Hamlet
vándorszínészeket fogad, és némajátékukban pontosan olyan gyilkosság történik,
amilyennek elkövetésével Claudiust gyanúsítja. Abban reménykedik, hogy az
előadás során nagybátyja arca elárulja bűnösségét. Claudius eközben sejti, hogy
Hamlet őrültséget színlelve a bizonyítékot keresi, és cselt vet unokaöccsének.
A színdarab kettőjük párharcáról szól, és azokról az eszközökről, amelyekkel a
férfiak elérhetik, amit akarnak... legyen az... a trón, a bosszú vagy az
igazság.
Derec Mandelbrot felé fordult, majd bólintott. A
robot felállt, és így szólt: – A rendező úr köszönetet szeretne mondani
mindnyájatoknak, hogy önként jelentkeztetek, és alávetettétek magatokat a
felvételi vizsgának. – Canute felé intett. – És hogy követtétek az
utasításokat. Kétségtelenül számos, udvariatlanul kurtának tűnő utasítás
hangzik el majd a következő napokban. A rendező úr ezért már előre is elnézést
kér. Mint a legtöbben tudjátok, a rendező úr vállalja Hamlet szerepét, míg
Ariel kisasszony személyesíti meg a tragikus sorsú Opheliát. Most pedig a
komkap hullámhosszán közlöm, hogy közületek ki kap szerepet, és ki végzi el a
műszaki feladatokat.
Csupán néhány másodpercet vett igénybe, amíg
közölte a szükséges adatokat a többiekkel, annyival több információt
továbbítottak a nagyfrekvenciás hullámok. Derec és Ariel semmit sem hallott,
csupán onnan sejtette, hogy a robotok veszik a közleményt, hogy sűrűn
bólogattak.
– Hát akkor mindenki megértette? – kérdezte Derec,
miután Mandelbrot ismét mozdulatlanságba dermedt ülésén.
Canute feltartotta ujját. – Uram, beszélhetnék
négyszemközt önnel?
– Hogyne – lépett oda Derec a színpad jobb oldali
végébe. – Erre gyere!
Canute odasietett, és megkérdezte: – Uram,
megtudhatnám, mi a jelentősége annak a ténynek, hogy reám osztotta Claudius
szerepét?
– Nem. Fontos?
– Úgy tetszik, igen. Amikor először beszélt velem
a téren, olyan kérdéseket tett fel, amelyeket csupán gyanúsítottként tudok
értékelni. Hamarosan ezután olyan feladattal bízott meg, amely hasonlít
Luciuséhoz. És most reám osztja a gyilkos szerepét... aki miatt sor kerül egy
újabb színjátékra a színjátékon belül. Egy logikus elme határozott
következtetést vonhat le mindebből.
– Á, egyáltalán nem, Canute. Ez csak véletlen,
puszta véletlen.
– Adna még további felvilágosítást?
– Ó, hogyne.
– Miért nem kérdezi meg tőlem egyenesen, nem én
vagyok–e felelős Lucius pusztulásáért? Tisztában van vele, hogy nem tagadhatom
le az igazságot.
– Canute, csodálkozom rajtad. Egyáltalán nem
akarlak faggatni. Most pedig rajta! A legjobb rész következik. – Derec a
robotok felé tolta a feketét, aztán úgy dörzsölte össze a kezét, mintha tűz
mellett melegedne. A fekete nagy merészségre szánta el magát, amikor kérdésével
nyíltan szembeszállt vele. Ha elfogadta volna a kihívást, a játék véget is ért
volna, itt és most, és az igazságra sohasem derül fény.
Mielőtt az avatóünnepség vidám része következett
volna, Derec egy pillanatig még eltűnődött a történteken, és rájött, hogy
voltaképpen mélységesen tiszteli Canute-ot. Tettét nem helyesli, de tiszteli.
Ha rajtakapják, a fekete olyan robot, aki határozottan szembe akar nézni
tettének következményeivel, s bizonyos szempontból az emberekre emlékeztetően
inkább előbb, mint utóbb óhajt szembenézni velük.
– Bizonyára sokan hozzájutottatok már
információkhoz olyan emberekről, akik kedvtelésből zenét hallgatnak, és
olyanokról is, akik zenét szereznek, de fogadni mernék, hogy még egyikőtök sem
hallott életében muzsikát – közölte Derec a színház társulatával. – Noha
jómagam sem emlékszem rá, hogy valaha is találkoztam volna élő zenével, meg
merem kockáztatni, hogy ez a három robottárs egészen eredeti módon játszik. Így
hát szeretném bemutatni három robottársunkat, akik előadásunk kísérőzenéjét
szolgáltatják majd... Harry, Benny és M334... a robotvárosi Három Bádogpofa!!!
– Lendületesen intett feléjük, majd Ariel háta mögé állt, és a lány fülébe
súgta: – Ennek sikere lesz!
Benny előrejött a színpad széléig, míg Harry és
M334 felszerelte a mesterséges szájakat. – Üdvözletem, robottársak. Arra
gondoltunk, csapunk egy kis lármát, olyat, amit egykor az ősi Terrán
hallgattak. A szám címe: „Még a tető is leszakad”. Remélem, felrázza bennetek
az aludttejet.
És a Három Bádogpofa játszani kezdett. Először
A-A-B-A motívumú aláfestéssel, miközben a szólót Benny fújta trombitáján.
Ezután Harry szólója következett a harsonán, végül M334 szaxofonja vette át a
dallamot. Valójában nem tartott sokáig, mert a magánszámok gyorsan váltották
egymást, és ketten mindig kísérték a vezető dallamot. A szólók azt a benyomást
keltették, mintha a három robot labdát dobálna egymás között, és akinél pattog
a labda, annak a dallamához adja a másik kettő a zenei alapot.
Az első próba óta Derec nem hallotta őket
játszani. Előadásukban arra figyelt fel, mennyire magabiztosan, szinte
matematikai pontossággal adják elő szólóikat, és milyen tökéletes könnyedséggel
veszik át egymástól a dallamot. Lenézett saját lábára. Önkéntelenül verte a
ritmust.
Arielre pillantott. Attól tartott, a lányt nem
szórakoztatja a zene, elvégre bolygójuk kultúrtörténetében több nemzedéken át,
így vele is megutáltatták mindazt, ami a Terrával kapcsolatos. De egyáltalán
nem unatkozott, sőt feszült érdeklődéssel figyelte a három zenészt. És az ő
lába is verte a taktust.
– Esz asz igaszi 'amlet! – kiáltotta Wolruf.
7. fejezet
A HAJNAL EMLÉKE
Két óra volt hátra az előadásig. Derec a
szobájában ült, és megpróbált nem gondolni rá. Igazság szerint semmire sem
akart gondolni. Noha úgy érezte, gyakorlatilag az egész darabot fejből tudja,
és akár bekötött szemmel is eljátszaná szerepét, mégis attól rettegett, ha most
kellene felmondania szövegét, az utolsó pillanatban ugyanúgy csődöt mondana az
emlékezete, ahogyan személyazonosságának adatait sem őrizte meg.
Végső soron halvány fogalma sem volt arról, mi
okozta annak idején emlékezetkiesését. Talán súlyos ütést kapott a fejére, vagy
erős oxigénhiány lépett fel az agyában. Esetleg olyanfajta betegsége lehet,
amelynek hatására többször elvesztette már emlékezetét, így újból és újból arra
kényszerül, hogy kiderítse saját személyazonosságát. Ez a betegség bármelyik
pillanatban újból megtámadhatja. Mondjuk most, három perccel az előadás kezdete
előtt.
Megadóan vállat vont, és leheveredett az ágyra.
Ebben az esetben legalább megtakaríthatja magának a megszégyenítést. Nem fog
emlékezni senkire és semmire.
Képzelete – amely kétségtelenül egy kissé
rögeszmésen, de talán nem teljesen jogtalanul működött így az adott körülmények
között – azzal rémítette meg a legjobban, hogy netán a múltban időről időre már
elvesztette olyan értelmes lények barátságát, mint Ariel, Wolruf és Mandelbrot.
Talán a színdarabra kellene gondolnom,
figyelmeztette magát. Többet érnék vele...
Most az a legfontosabb, hogy ne feledje az előadás
titkos célját: meg kell figyelnie Canute viselkedését, amikor bekövetkeznek a
robot számára kitalált kis meglepetések.
Mert miként Hamlet abban bízott, hogy Claudius
elárulja bűnösségét, mialatt figyeli a színdarabot a színdarabban, ő abban
reménykedett, hogy Canute drámaian szembesül saját igazi természetével.
Azzal a gondolkodásmóddal, amelyet konok következetességgel
leplezett a próbák során. Amikor dicséretet kapott a színház megtervezéséért,
ezt azzal hárította el, hogy csupán utasításokat követett, és önmagától semmit
sem tett hozzá, ami ne lett volna ésszerű. Amikor remekül adott elő egy
jelenetet a próbák során, ismét csak arra hivatkozott, hogy pontosan követte az
utasításokat, így olyan gépies teljesítményt nyújtott, amire bármely robot
képes.
Ám ha szerencséjük van, Canute túlságosan elbízta
magát. Derec arra építette tervét, hogy a robot úgy véli, megúszta már a
felelősségre vonást.
Természetesen az sincs kizárva, hogy a meglepetés
nem fog hatni. Akkor mi legyen a teendő?
Derec ráébredt, hogy az idegei pattanásig
feszültek. Ellazította magát. Amint gondolatai kalandozni kezdtek az előbbi
témák körül, másodszor is pihenésre kényszerítette magát. Csak nem ezt hívják
lámpaláznak? Ha tényleg az, lehetne rosszabb is. Amikor emberek előtt kell
fellépni.
Kopogás hallatszott az ajtón. – Szabad – szólt ki,
miközben keresztbe rakta a lábát, és a feje mögé tette két kezét, hogy aki
belép, rögtön láthassa, tökéletesen nyugodt hangulatban várja az előadás
kezdetét.
– Becsavarodott galaxisok! Rettenetesen festesz! –
kiáltott fel Ariel elfúló hangon, amint becsukta maga mögött az ajtót. – Te
ideges vagy! De jó tudnom, hogy nemcsak én szenvedek tőle!
Az ifjú felült az ágyon, majd lábát a földre
tette. Már a lány puszta látványától is elakadt a lélegzete. Ariel a színpadi
kosztümöt viselte – szőke parókát és egy fehér köntöst, amely úgy simult
testéhez, mintha pókfonalból szőtték volna. A sminktől élénkebb színben
ragyogott az arca és az ajka, de bőrének sápadtsága is egészségesebbnek tűnt.
Derec még sohasem döbbent rá, hogy a lány ilyen gyönyörű, s ráadásul valami
belülről sugárzó életöröm hatja át.
Persze amikor azokra a nehézségekre gondolt,
amelyekkel együtt kellett megbirkózniuk – hiszen egyszerre kerültek kórházba,
egyszerre menekültek az űrállomásról, és egyszerre kerültek ennek a bolygónak a
fogságába –, Derec megállapíthatta, hogy a lánynak még sohasem nyílt alkalma
természetes nőiessége hangsúlyozására. Szépsége ismerősnek tűnt a jelmezben,
mégis valahogy újnak hatott, mintha egyik régen elfeledett álmából bukkanna
elő.
Ha Ariel észrevette is meglepődését (ha egyáltalán
látszott ez Derecen), nem adta jelét, miközben leült mellé az ágyra. Észrevette
azonban Derec következő reakcióját. Ez nem lehetett valami hízelgő, mert egy
pillanatig úgy meredt rá, mintha egy hógolyót dobott volna az arcába. – Mi van
veled? – kérdezte döbbenten.
– Mi ez az illat? – kérdezett vissza Derec.
– Ó, megkértem Mandelbrotot, szintetizáljon a
számomra egy csöppnyi parfümöt. Arra gondoltam, az is segít a szerep
megformálásában.
– Nagyon kellemes.
– Nem éppen erről árulkodott először a képed.
– Csak azért, mert nem voltam biztos benne, milyen
szagot érzek.
– Hmm. Ez sem túl hízelgő. Kellemesnek kell
tartanod az illatát, akár ismered, akár nem.
– Bocsáss meg, de emlékeimmel együtt a társasági
illemszabályokat is elfelejtettem.
– Úgy fintorodtál el, mintha műtrágyát szagoltál
volna.
– Még azt sem tudom biztosan, milyen a műtrágya
illata. Ariel picit lebiggyesztette az ajkát, és nem nézett Derecre, de
óhatatlanul észrevette, hogy kezük mennyire közel került egymáshoz az ágyon.
Ujjaik csaknem összeértek. – Idegesít?
kérdezte.
Derec vállat vont. – Á, nem. Amennyire tudom, most
találkoztam életemben először illatszerrel.
– Úgy értem, az előadás, te buta.
– Ó. Hát talán egy kicsit. Amennyire tudom,
tapasztalt öreg róka is lehetek a szakmában.
– Úgy látom, az emlékezethiány néha áldásos is
lehet.
– Áruld el, mi bánt! Jól érzed magad?
– Tűrhetően. Ez a darab legalább alkalmat adott
arra, hogy valami hasznos dologra összpontosítsak, noha nem biztos, jó ötlet–e
eljátszanom valakit, aki megőrül. Lassan kezdek tudatára ébredni, mennyire
zavarba ejtően tükrözi kínos helyzetemet.
– Inkább Hamlet anyját alakítanád?
– Azt nem! Vagy talán... De miért ne játszhatnám
el magát Hamletet? A hangom a színpad valamennyi pontjáról hallható, és te
magad jelentetted ki éppen tegnap, milyen szélsőséges érzelmekre vagyok képes.
Akár egy őrült – mosolyodott el –, ha megbocsátod, hogy ezt a szót használom.
– A színháztörténeti dokumentumok tanúsága szerint
ezt a szerepet időnként nők is eljátszották. Biztos vagyok benne, a robotok
mindenképpen pozitronikus kötelességüknek éreznék, hogy támogassanak téged egy
Hamlet-előadásban vagy bármilyen más darabban.
– Úgy értettem, miért ne játszhatnám el Hamletet
ebben az előadásban?
– Aha! Megvolt rá a lehetőséged, de rögtön
lecsaptál Ophelia szerepére! Saját előítéleted áldozata lettél... mielőtt
alkalmam nyílt volna rá, hogy érvényesítsem a saját előítéletemet.
– Ez igaz – válaszolt a lány, és Derec érzése
szerint hangja kissé komolyabban csengett, mint amennyit az előző mondat
indokolttá tett volna. – Azt hiszem, más okod is volt, amiért a Hamlet–et
választottad, nemcsak amit Canute–tal akarsz tenni. Amennyire tudom,
választhattál volna számos más színművet is, például az Otelló-t vagy a Julius
Bazár-t.
– Caesar-t!
– Jól van, na! Mindenesetre szerintem ebben a
főhősben egy kicsit magadat látod... az őrült romantikust, a lélekbúvárt, a
hiú, nagyképű, erőszakos... és... és...
– Önző...
– Úgy van! Önző alakot!
Derec elmosolyodott. Izgalmasnak tűnt, hogy a lány
ilyen közel ül hozzá. Leszámítva a próbák során gyakorolt páros jeleneteket,
már rég nem kerültek ilyen szorosan egymás közelébe, és a fiatalembert meglepte
a felfedezés, mennyire tetszik ez a helyzet neki. Egyszerre érezte, hogy ideges
és nyugodt.
– Derec! Figyelsz? Hozzád beszélek – szólította
meg a lány halkan. – Gondolkoztam azokról a különbségekről, amelyek
elválasztanak bennünket a Shakespeare korabeli emberektől, vagy legalábbis
ahogyan a darabban megjelennek. Kíváncsi lennék, ma érezne-e valaki ahhoz
hasonlót, ahogyan Ophelia szerette Hamletet.
– Vagy Lady Macbeth az öreg Macbethet?
– Komolyan beszélek. Szerintem Ophelia törékeny,
gyenge teremtés. Mintha azt mondaná: „Szia, papa! Hadd legyek gonosz
cselszövéseid játékszere. Megengeded?” Ennek ellenére pusztító szenvedéllyel
szeret. Senkivel sem találkoztam az Aurórán, aki ilyen lángoló szerelmet
érzett... legalábbis tudomásom szerint.
– Magadat is számításba vetted? – kérdezte Derec,
és a hangja váratlanul megbicsaklott.
– Magamat? Nem, sohasem éreztem ilyen szenvedélyt.
– Ahogy az ifjúra nézett, szembogara összeszűkült. Mit nem adott volna érte
Derec, ha tudja, mire gondol a lány, miközben lábát felhúzza az ágy szélére, és
fejét a térdére támasztja. – Persze, nekem is voltak nemi kalandjaim, fülig
szerelmes voltam és csalódtam is, de sohasem éltem át Ophelia érzéseit. – Egy
pillanatra elhallgatott, köntösébe temette arcát, aztán épp csak annyira emelte
fel a fejét, hogy Derec láthatta, határozott érdeklődés csillan meg a szemében.
– Azért rá lehet venni, hogy megpróbáljam.
Az ifjú akkora gombócot érzett a torkában, mint
egy kókuszdió. – Ariel!
– Derec... te szűz vagy?
– Honnan tudhatnám? Nem emlékszem semmire! – Most
az ő tekintetében csillant fel érdeklődés, amint a lány közelebb húzódott
hozzá.
– Tudod, másképp is lehet nézni Opheliát –
suttogta a lány. – Megtestesít valamit. – Még közelebb húzódott. – Valamit,
amire Hamletnek szüksége lett volna, de bosszúja valóra váltásának érdekében el
kellett utasítania.
– Csak kihasználta a lányt.
– És ehhez mit szólsz? – Még közelebb húzódott, és
lassan előrehajolt.
Derec megcsókolta, és nem emlékezett rá, hogy
valaha is átélt volna hasonlót. Ámbár tudományos szempontból vizsgálva a
kérdést, annyit biztosan érzett, hogy egy kicsivel több tapasztalat jobban
megmozgatná az emlékezetét.
– Várj! – tolta el magától a lány kis idő múlva. –
Sajnálom, hogy elragadtattam magam. Nem mindig veszítem el így a fejem.
– Meg... megértem — válaszolta Derec, de egy kissé
zavarba jött.
– Nem erről van szó. Hanem az. egészségi
állapotomról. Ne vedd sértésnek, de éppen most egy kicsit jobban érzem magam,
mint amire józan ésszel számíthatnék. Emlékezz csak, hogyan szedtem össze a
betegségemet.
– Ne aggódj, nem felejtettem el – ölelte magához
az ifjú, hogy újból megcsókolja. Ajkuk majdnem összeért, amikor erélyes kopogás
hallatszott. – Az ördögbe! – suttogta Derec. – Ez biztosan az Agyrendőrség!
– Derec úr? – csendült fel kívülről egy hideg,
fémes hang. – Ariel kisasszony? – Egy vadászrobot szólalt meg az ajtó mögött.
– Mit akarsz? – kiáltotta Derec. Aztán suttogva
hozzátette: – Látod? Bizonyosszempontból igazam volt.
– Mandelbrot küldött, hogy keressem meg, és
emlékeztessem, hamarosan indulniuk kell az Új Globe-ba. Akad még néhány
probléma, amit csak önök tudnak megoldani.
– Jól van – felelte Derec. – Hamarosan ott
leszünk.
– Igenis, uram – felelte a vadászrobot, és a
hangja már távolodott is.
– Mit mondtál? – kérdezte a lány. – Agyrendőrség?
– Nem tudom. Csupán felötlött bennem.
– Ha emlékezetem nem csal, az Agyrendőrség néhány
ifjúsági holodrámában szerepelt, amelyet még gyermekkoromban láttam. Híresek
voltak! Abban a... abban a sorozatban szerepeltek, amelyiknek A vér zsarnokai
volt a címe.
Derec meglepődött. – Egy álarcos férfiról szólt,
aki egy diktatórikus bolygón megmenti a másként gondolkodókat. Emlékszem!
Elárul ez valamit a személyazonosságomról?
– Alig hiszem. Mondtam, hogy híres sorozat volt...
az összes lakott világban játszották. És több nemzedék láthatta.
– Ó, szóval nem jelent semmit.
– Annyit mindenképp, hogy valamelyik kulturált
bolygóról érkeztél.
– Hálás köszönetem. Menjünk! Vár bennünket a
közönség!
8. fejezet
LENNI VAGY MIT TENNI?
– Uram, ha jól értelmezem az emberi természetet,
örömmel fogja eltölteni közlésem: telt házunk van – jelentette Mandelbrot.
– Köszönöm, de idefelé jövet magam is láttam,
amint sorban állnak – vetette oda Derec, miközben bebújt a szoros térdnadrágba,
amely jelmezéhez tartozott. Megvárta, amíg rákerülnek a további darabok is – a
fodros ujjú fehér ing, a bíbor zubbony és a csizma –, aztán megkérdezte
Mandelbrottól: – Hogy van Canute? Nem tett semmit... bármit, ami elárulná, hogy
tudomást szerzett különleges tervemről?
– Mind ez idáig ugyanúgy viselkedett, akár a többi
robot. Tehát éppoly nyugodt, mint bármikor.
– Te sem vagy ideges, igaz?
– Természetesen nyugtalan vagyok, akár a többi
robot, hogy az előadás tökéletes illúziót keltsen, de „idegesség”-nek, ha
szabad ezt a szót használnom, csupán ön iránti féltő aggodalmamat nevezném,
hogy sikerüljön képességeinek megfelelő alakítást nyújtania.
– Köszönöm. Mennyi időnk van még?
– Perceken belül felmegy a függöny.
– Semmi sem hiányzik?
– Semmi, kivéve az ön arcfestékét, uram.
– A sminkem! Teljesen megfeledkeztem róla!
Mandelbrot gyorsan segített, de így olyan
egyenetlenül kenődött el a festék, hogy Derec biztos volt benne, durva és
nevetséges látványt fog kelteni, amikor közelítenek a kamerák. – A színpad
kész? – kérdezte. – Mindenki a helyén?
– Természetesen.
– De a vadászrobot azt mondta...
– Bocsássa meg, uram, kikövetkeztettem, hogyan
oldaná meg a hátralevő apróbb gondokat.
Derec bólintott, de nem szólt semmit. Hirtelen
elfogta a félelem, hogy amint kilép a színpadra, egyetlen sor sem jut eszébe a
szerepéből. Vagy ami még rosszabb, egy másik jelenetet kezd játszani.
– Nyugalom, uram. Meggyőződésem, hogy tökéletesen
játssza majd szerepét.
Derec elmosolyodott. A tükörbe nézett. Jól festett
jelmezében. Aztán kisétált az oldalkulisszák elé, ahol már az összes robot és
Ariel várakozott.
Közvetlenül a hátsó díszletek mögött egy
különleges széken Wolruf ült egy sor képernyő előtt, amelyek különféle
nézőpontokból mutatták a színpadot. A képernyők előtt három felügyelőrobot
foglalt helyet, és úgy vezérelte a nézőtéren elrejtett önműködő kamerákat, hogy
azok pásztázással és közelítéssel mindent közvetítettek, ami a színpadon
történt. Wolrufnak csak annyi dolga maradt, hogy kiválassza a megfelelő
kameraállásokat, és közölje a robotokkal, melyik képet kell éppen szétsugározni
a városszerte elhelyezett holoképernyőkre.
A kutyalény mellett egy hatalmas tál szintetikus
csalamádé várakozott. Bár Wolruf figyelmét a képernyők kötötték le, rendszeres
időközönként szórakozottan belemarkolt az ételbe, és a szájába tömte.
Ha farka lenne, boldogan csóválná, gondolta Derec.
– Uram, kezdhetjük! – szólalt meg Mandelbrot.
Az ifjú felvonta szemöldökét. – Mandelbrot! Csak
nem azt hallom, hogy az izgalomtól remeg a hangod?
A robot megrázta fejét. Derec nem tudta eldönteni,
zavarában, vagy csak nyomatékosan akarja közölni, hogy nem. – Lehetetlenség,
uram. – Kiegyenesedett, és apró szünetet tartott. – Hacsak nem hatottak rám oly
erősen a hangképzés érzelmi árnyalataival kapcsolatos okfejtései, hogy
önkéntelenül én is alkalmazom már őket.
– Később! Erre most nem érünk rá! Kezdődjék... a
játék! – Intett a várakozó díszletmunkásnak, és a függöny felgördült.
Egyetlen erős fénysugár világította meg a sötét
színpadon a robotot, aki Franciscót, az egyik őrt játszotta, és a színpad
közepén állt. A Bernardót alakító robot belépett, és így kiáltott: – Ki az?
Francisco meglendítette lándzsáját, és kihívóan
felelt: – Nem úgy: te állj s felelj: ki vagy?
Egy pillanattal előbb Derecnek még egyetlen szó
sem jutott eszébe szerepéből, most azonban már biztos volt benne, hogy ha
rákerül a sor, tudni fogja, mit tegyen és mit mondjon. Ez a tudat erőt öntött
belé, és rádöbbentette, hogy egy időre el kell feledkeznie egy bizonyos Derec X-ről,
mert a következő három órában ő valaki más lesz – Hamlet dán királyfi.
Mindegyik robot tökéletes pontossággal, remekül
szerepelt. Derec rájött, hogy félelme –
legalábbis ebben a tekintetben – alaptalan volt. Rendezőként ugyanis
most robotokkal dolgozott, nem pedig emberekkel, akik finoman módosítják
időnként a szerepüket. Ha a próbák során egy robot megértette Derec
utasításait, attól kezdve sohasem tért el tőlük. Ez az este sem volt kivétel.
Canute természetesen semmit sem árult el
gondolataiból a próbák folyamán. Ma este azonban gyönyörűen, szinte briliánsan
játszotta szerepét. Úgy alakította Claudiust, hogy Derec csak szerette volna,
ha tanácsaival éppen ilyen szerepformálásra ösztönzi a próbákon. A félelem
azonban visszatartotta, hogy túl sokat segítsen neki. Ma este Canute éppoly
erőszakos, fegyelmezett, magabiztos, gátlástalan és megszállott volt,
amilyennek Derec képzelte a robot valódi természetét.
A gépember talán azt érezte, hogy leleplezés
nélkül átvészeli az előadást, ezért szellemileg teljesen felszabadultan
játszott, és átadta magát a cselekmény sodró lendületének.
Remek, gondolta Derec a harmadik felvonás második
jelenetében. Annál váratlanabbul éri a meglepetés.
Mert ebben a jelenetben játszódik le a színdarab a
színdarabban. Mielőtt a „színészek” elkezdik játszani „igazi” szerepüket, a
szövegkönyv szerint némajátékra kerül sor, amely a Hamlet cselekményét tükrözi.
A darab eredetijében a király és a királyné szenvedélyesen ölelkezik, majd
amikor a király elalszik, a királyné távozik. Ekkor megjelenik egy harmadik
személy, leveszi a király koronáját, és mérget önt a fülébe. Amikor a királyné
visszatér, elbúsul férje halálán, aztán a méregkeverő megkéri a kezét, és
elnyeri szerelmét.
Derec azt találta ki, hogy a pantomim átírása
elfogadható, mert nem változik meg egyetlen párbeszéd sem a drámában. Másrészt
a szöveg bevezetőjében azt olvasta, hogy Shakespeare némelyik darabját
koronként a rendezők átírták, mert így (hitük szerint) jobban igazodott
mondanivalója az előadás társadalmi környezetéhez.
A megváltoztatott némajátékban a király most
pálcákból és fogaskerekekből magas épületet szerkesztett a „Kék hattyú”
dallamára. A királyné megcsodálta az alkotást, majd távozott. És amikor a király
elégedetten szemlélte művét, egy harmadik személy lopózott mögé, és egy
doronggal fejbe vágta. A király holtan esett össze, a kívülálló pedig
lerombolta az épületet. A Három Bádogpofa ezalatt a „Viharos éjszaká”-t
játszotta.
Derec tapssal jelezte, hogy vége a némajátéknak.
Amikor Ariel kérdő tekintettel nézett rá, csak vállat vont, és mondta tovább
szövegét, de közben Canute-ot figyelte. Miután a darabbeli színészek befejezték
játékukat, a fekete robot ugyanúgy alakította a Claudius bűnösségére utaló jeleneteket,
mint korábban, sőt még a szokásosnál is „lazább” viselkedéssel.
A darab hátralevő része zavartalanul folytatódott.
Hamlet meghalt, és amikor Derec tompa puffanással a padlóra omlott, egy kicsit
belülről is halottnak érezte magát. Szegény Lucius! A világtörténelem legelső
alkotó robotjának halála megbosszulatlan marad.
Hát én még nem adom fel, határozta el, miközben a
földön feküdt, és a robotok a lándzsájukra emelték. Ha akarom, szó szerint
darabokra szedhetem Canute-ot... és azt hiszem, meg is teszem.
Amint a függöny legördült, Derec felállt, és
kérdőn nézett a többiekre. – Mit gondoltok... hogyan sikerült?
– Bocsásson meg, uram – szólalt meg Canute, és
gőgösen kihúzta magát, akár egy ember –, de ha megenged egy személyes
megjegyzést, azt hiszem, az előadás tökéletes kudarcot vallott.
9. fejezet
TÁRSAT KAP A TÁRSULAT
– Mit értesz azon, hogy kudarcot vallott? –
kérdezte elsápadva Ariel.
– Nagyon is hitelesen hangzott – tette hozzá,
miközben Derecre nézett.
Pillanatnyilag túl sok gondolat kavargott az ifjú
fejében ahhoz, hogy szavakkal védje meg magát, de hálásan bólintott. Szinte az
egész társulat összegyűlt körülötte a függöny mögött, és egymás szavába vágva
mesélték élményeiket. A dolgok azonban annyira kuszán alakultak, hogy mindez
nem sokat jelentett Derec számára. Csupán kongó ürességet érzett. Véget ért a
játék, és magához kellett térnie, hogy visszataláljon igazi énjéhez.
– Csendet kérek, csendet! – emelte fel a hangját
Canute. Mindnyájan engedelmeskedtek, így egyszer csak észrevették a halálos
némaságot, amely a függönyön túl a nézőtéren honolt.
– Látják? – szólalt meg pillanatnyi hallgatás után
Canute. – Semmi hatást nem gyakorolt a közönségre. Igazolódott a nézetem: a
robotoknak nincsenek művészi hajlamaik, és nem értik a művészetet. Sajnálatos,
hogy nem lehet itt Lucius barátjuk, hogy okuljon belőle.
– Bocsáss meg, Canute barátom – szólalt meg Harry
–, de nem vettél figyelembe egy apró tényt: soha nem említette senki a
robotoknak, hogyan fejezzék ki tetszésüket. Ahogy ismerem robottársaimat, csak
ülnek a székükben, és azon töprengenek, mit kellene most tenniük.
Benny közbevágott: – Elnézést, közölnöm kell
valamit a komkapommal.
Néhány másodperccel később tapsvihar tört ki a
színházban, és dübörögve erősödött fel.
M334 intett egy díszletmunkásnak, hogy húzza fel a
függönyt, így a társulat meghajolhatott. Amikor a szereplők sorra megköszönték
a tapsot, Harry így szólt Canute-hoz: – Látod? Tetszett nekik!
– Csupán udvariasak – válaszolta Canute
meggyőződés nélkül.
– Gratulálok, uram – jelentette ki Mandelbrot. –
Úgy látszik, a darab sikert aratott.
Derec elmosolyodott, noha nem tudta, a közönség
lelkesedésétől-e, vagy mert túláradó örömében Harry magához ölelte. – Remélem,
a holoképernyőkön is élvezhető volt.
– Biztosan! – lelkesedett Ariel. – Megmondtam
Wolrumak, hogy mindig az előnyösebb oldalról mutassa az arcomat. A robotokat
bizonnyal örökre elbűvölte a szépségem!
Nem ők az egyetlenek, gondolta Derec, amint a
színház társulata újra és újra meghajolt.
Szüntelenül dübörgött a taps, mintha sohasem
akarna abbamaradni.
De hirtelen megszakadt, és a robotok feje egy
ütemben fordult abba az irányba, ahol a széksorok között egy köpcös alak
közeledett.
Egy köpcös emberi alak, állapította meg döbbenten
Derec.
A kövérkés férfi lötyögő nadrágot, bő kabátot és
gyűrött gallérú fehér inget viselt. Hullámos, hosszú fehér haja és bozontos
szakálla csak kiemelte szúrós tekintetét, amely rögtön elárulta, hogy ez a
férfi hallatlan erővel képes figyelmét összpontosítani. Amikor leért az első
sorhoz, megállt, dühösen végigmérte a színpadon álló embereket és robotokat,
kezét csípőre tette, és felkiáltott: – Mit művelnek itt? Miféle játszadozásra
vették rá a robotjaimat?
– Ó, a hét galaxisra! – tört ki Derecből. – Ön
bizonyára Avery doktor!
– Ki más volnék? – felelte a férfi.
10. fejezet
AVERYTERVEI
– Beszélni akarok veled... veled... veled... és
veled – mondta Avery, miután felment a színpadra, és sorban rámutatott Derecre,
Arielre, Wolrufra és Mandelbrotra. – Akad egy zug ebben az épületmonstrumban,
ahol zavartalanul cseveghetünk?
Derec szinte rögtön megérezte, hogy van valami
ebben az emberben, ami nem tetszik neki. Nem, ezt vissza kellett vonnia. Avery
valami kényelmetlen engedelmességérzetet keltett Derecben. Talán mert hűvös
fensőbbség áradt belőle, vagy úgy viselkedett, mintha hatalma magától értetődő
volna.
Ennek ellenére Derec úgy látta, hogy az
együttműködés kínálkozik pillanatnyilag a legjobb taktikának. Avery valamilyen
eszközzel jutott el ide. Ha nála van a Perihélium kulcsa, Ariel távozhat vele.
Vagy űrhajóval érkezett, s talán két ember is elfér majd a járműben, így
legalább esélye nyílna a lánynak az orvosi kezelésre, amelyet eddig sehogy sem
tudott biztosítani a számára. Ezért erőt vett magán, és megszólalt: –
Hátramehetünk az öltözőmbe.
Avery bólintott, mintha gondosan mérlegelné az
ajánlat lehetséges következményeit. – Kitűnő.
A szobában Avery fagyosan tudakolta, ki kicsoda,
és hogyan került ide. Derec nem látta értelmét, hogy eltitkolja az igazságot,
legalábbis annak legnagyobb részét. Elmesélte Averynek, hogyan ébredt fel
emlékezetétől megfosztva egy életmentő kapszulában egy bányaművelés alatt álló
bolygón, hogyan bukkant rá Arielre, és hogyan jutottak el Robotvárosba. Leírta
találkozását az űrbéli idegennel, aki utasította Mandelbrot összeszerelésére,
és hogy hogyan szabadult ki Wolruf a szolgasorból. Elmondta Averynek, hogyan
jött rá bizonyos következtetések révén a programhibára, amely a növekedési ütem
felgyorsításával a város önpusztításához vezetett volna, hogyan találták meg
egy gyilkosság áldozatát, aki pontos hasonmása volt Derecnek, és miként
mentették meg Ariellel együtt a városban bolyongó Jeffet egy életre szóló
tudathasadástól és üldözési mániától, amely akkor alakult ki benne, amikor az
agyát robottestbe ültették.
Végül beszámolt arról is, milyen keveset tudott
meg Luciusról, és hogyan semmisítették meg ugyanazon az éjszakán, amikor
megalkotta az Áramszaggatót.
– Ekkor határoztam el, hogy előadjuk a Hamlet-et –
folytatta Derec –, hogy leleplezzük a gyilkost. Elképzelésem azonban eddig nem
sok hatást gyakorolt Canute-ra, a gyanúsított robotra, ezért még most sem
tudom, miért tette, ha ő tette. Még arra sincs bizonyítékom, hogy helyes az
elméletem. Mindent egybevetve, azt hiszem, nem gondoltam át eléggé a tervemet.
Avery bólintott, és nem szólt semmit.
Arckifejezése meglehetősen szigorú, de semleges maradt. Így Derec valójában nem
láthatta, milyen érzelmeket váltott ki a doktorból ezeknek az eseményeknek a
krónikája.
– Szóval maga készítette ennek az egész városnak a
programját? – kérdezte Ariel. Keresztbe vetett lábakkal ült jelmezében egy
kanapén. Zavarba ejtő hatást tett Derecre, mert bár kilépett Ophelia
szerepéből, de a látvány még a színpadi lányt idézte. – Fogadni mernék, egy
pillanatig sem gyanította, hogy ilyen váratlan módosulások születnek belőle.
– Hogy én mit gyanítottam, az az én dolgom –
válaszolta Avery olyan színtelen hangon, akár egy robot.
– Szükség uan errre a gorrombaságrra? – szólalt
meg Wolruf. – Különösen asszál szemben, aki o' sokat tett aszérrt, 'ogy megóv'a
asz ön találmányát?
– Megóvja? – mondta hitetlenkedve Avery. Hirtelen
föl-alá kezdett járkálni a szobában. – Nézzük csak, megóvta-e a tervemet vagy
sem. Egy dolog világos. Mégpedig az, hogy valami szokatlan folyamat zajlik itt,
valami, amin szerintem ő csak rontott.
– Bocsássa meg merészségemet, hogy közbeszólok –
kezdte Mandelbrot az ajtó mellett állva –, de a logika azt diktálja, hogy
főként az ön személyes jelenlétének hiánya gyakorolt nemkívánatos hatást a
városra. Gazdám és barátai nem akartak idejönni vagy itt maradni, és a
szokatlan ütemű fejlődéssel legjobb tudásukhoz mérten birkóztak meg. Logikai
áramköreim arról tájékoztatnak, hogy ön talán azért hiányzott, mert ez is
hozzátartozott alapvető tervéhez.
Avery a robotra meredt. – Kapcsold ki magad! –
vetette oda.
– Ne, Mandelbrot, ne csinálj semmit! Ez közvetlen
parancs. – Derec az öregre nézett. – Ő az enyém, ezért elsődlegesen nekem kell
engedelmeskednie.
Avery elmosolyodott. – Ám a városban az összes
többi robot nekem tartozik engedelmességgel. Ha akarnám, utasíthatnám őket,
hogy jöjjenek ide, és szedjék szét ezt a gépembert.
– Ez tökéletesen igaz – bólintott Ariel. – De mit
szólna hozzá, ha azt mondanám, az egyik robotja ég a vágytól, hogy színpadi
komikus legyen?
Wolruf hozzátette: – Aki 'all tőle egy uiccet,
köszuetlenül megtapasztal'atja, mi asz igaszi szenuedés.
– Ezt én is tanúsíthatom – fűzte hozzá Mandelbrot.
– Elment az eszetek... mindnyájatoknak! – suttogta
Avery.
– Jó, hogy mondja, ezt amúgy is szóba akartam
hozni – felelte Ariel.
– Értem – mondta elgondolkozva a doktor. –
Ismerlek téged... te vagy az az aurórai, akinek szerelmi viszonya volt egy
űrlakóval.
– És aminek eredményeként fertőzést kaptam – vágta
rá Ariel. –Talán csak nem lettem híres? Nem bánom, amit tettem... viszont a
betegségemre sem vagyok különösen büszke. Lassan megőrülök, ezért szabadulnom
kell erről a bolygóról, hogy megfelelő orvosi kezelést kapjak.
– Az nekem sem ártana – vetette közbe Derec –,
mert szeretném tudni, ki vagyok.
– No persze – mondta Avery, és elhallgatott. A többiek
némán vártak néhány másodpercig, hátha hozzáfűzi azokat a szavakat, amelyeket
szerettek volna hallani. – Más terveim vannak – vetette oda végül.
– Miféle tervek? – kiáltott fel Derec, és vadul a
levegőbe csapott. – Lehet-e fontosabb annál, mint hogy orvoshoz kerüljön Ariel?
Avery azonban nem szólt semmit. Csupán leült egy
székre, és keresztbe tette a lábát. Megdörzsölte az arcát, aztán beletúrt a
hajába. Két szemöldöke szinte összefonódott, olyan mélyen gondolkodott, de hogy
pontosan miről, az titok maradt.
– Elnézést, Avery doktor, de rajtam nem sokat
segítene, ha egy kórisméző robot vizsgálna meg – törte meg a csendet Ariel. –
Emberi beavatkozásra van szükségem a lehető leggyorsabban.
– Talán itt a városban egy kórisméző robot jobban
tudná, mit keressen – felelte Avery –, ami a gyógyászatban már fél siker.
– Sajnálatos módon úgy tűnik, nem ez a helyzet –
szólalt meg Mandelbrot. – Amikor a sebészeti kísérlet után Jeff Leong agyát
visszaültették eredeti testébe, a gyógyulás alatt Kísérleti Sebész 1 és Emberorvosi
Kutató 1 megvizsgálta Ariel kisasszonyt. Csak annyit tudtak megállapítani, hogy
betegségét sem meghatározni, sem kezelni nem képesek. Még nem érintette meg
őket az a furcsa alkotó gondolkodás, amely járványszerű gyorsasággal terjed a
robotok között. Talán azért maradtak ki belőle, mert ők csak a
katasztrófaveszély után kezdtek működni, amelytől Derec úr megmentette
Robotvárost.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte Derec.
– Ami az okot illeti, nem, de hogy semmilyen
változáson nem mentek keresztül, igen. Kapcsolatban maradtam velük – magyarázta
a robot. – Továbbra is az Ariel kisasszonytól vett vér– és szövetmintákon
dolgoznak, de semmire sem jutottak.
– Akkor igazam volt! – csapott az öklével Derec a
másik tenyerébe. – Csupán úgy érhetünk el haladást a kezelésben, ha egy
alkotóképes robotot is beiktatunk az orvoscsoportba.
– Én nem így gondolom – mondta Avery fagyosan. –
Ennek az egész úgynevezett alkotó gondolkodásnak azonnal abba kell maradnia,
mihelyt rájövök, hogyan állítsam le. Túlságosan kiszámíthatatlan. Szabályozott
körülmények között kell vizsgálni. Szigorúan előírt feltételek, nem pedig olyan
tébláboló robotok között, amelyek vicceket mesélnek.
– Kár, hogy ezt hallom – jelentette ki Derec. –
Ariel számára mindenképpen kezelést kell biztosítani, és ön semmit sem tehet,
hogy ebben megakadályozzon.
Avery szeme elkerekedett. Néhány pillanatig
Derecet méregette, ujjaival dobolni kezdett az öltözőasztalon, és hol
szétrakta, hol keresztbe tette a lábát. Mozdulatai nem idegességet, csupán
ingerültséget tükröztek. – Derec barátom, ez a város az enyém. Én alkottam. Az
én tulajdonom. Nálam jobban senki sem ismeri.
– Akkor bizonyára könnyedén meg tud magyarázni
néhány dolgot, ami itt folyik – vetette oda Derec.
Avery egyetlen kézlegyintéssel intézte el a megjegyzést.
– Ó, meg is fogom, amikor eljön az ideje.
– Talán eszérrt alkotta asz egészet? – tudakolta
Wolruf, és szája kezdett felhúzódni ínyéről.
– Akár azt is megtehetem, hogy feldarabollak –
szólt rá Avery nyugodtan. – Az a tény, hogy te vagy az első idegen, aki emberi
fogságba került, szinte sürgetően követeli a megfelelő tudományos vizsgálatot.
– Eszébe ne jusson ilyesmi! – kiáltotta Derec. –
Először is, Wolruf nincs fogságban, ő a barátunk. Nem engedjük, hogy akár egy
röntgenfelvételt is készítsen róla a kifejezett jóváhagyása nélkül, megértette?
– A robotoknak én vagyok legfőbb uruk és
parancsolójuk. Fogadni mernék, máris úgy vélik, hogy ez a lény nem ember. Végül
is távolról sem emlékeztet ránk sem a külseje, sem a viselkedése.
– Pedig éppoly értelmes, mint egy ember, és egy
robotra ez gyakorol hatást – ellenkezett Derec. – Így a robotjai képtelenek
lesznek végrehajtani az ön utasításait vele szemben.
– Csak a legértelmesebbek – mondta Avery. – Itt a
városban az értelem számos fokozata megtalálható, és ha bármilyen összetűzésre
kerül sor, utasításaimat az alacsonyabb gépformákra tudom korlátozni.
– Azt hiszem, alábecsüli az ő képességeit a
robotokkal kapcsolatban – mutatott Ariel a fiatalemberre.
Avery elmosolyodott. – A barátnőd rettenetesen
bízik benned – vetette oda Derecnek. – Remélem, kiérdemelted.
– Nehezen vergődtem volna el idáig, ha nincs meg
bennem az a képesség, hogy a hátrányos helyzeteket is a javamra fordítsam
–védekezett Derec.
– Nem 'agytuk magárra – szólt közbe Wolruf.
– Én is segítettem neki, amennyire csak
robotikusan lehetett – tette hozzá Mandelbrot. – És továbbra is így teszek,
ameddig működöm. Derec úrnak köszönhetően megismertem annak a fogalomnak a
jelentését, amelyet az emberi lények egyetlen szóval így neveznek: „barátság”.
Avery bólintott. Alaposan szemügyre vette Derecet,
s úgy tűnt, mintha egyszerre lenne rá büszke és dühös. Szemmel láthatóan azt
sem döntötte még el, mit érez ezzel a kis csapattal szemben, és mit akar
kezdeni velük. Derecben az a benyomás alakult ki, hogy ez az ember olyan
űrhajóval száguld, amelyben nincs navigációs számítógép.
– Hogyan került ide? – tudakolta Derec.
– Ez az én dolgom, nem tartozik rátok.
– Csak nem akadt rá véletlenül a Perihélium
kulcsára? Ebben az esetben ugyanis megtehetné azt a szívességet, hogy engedélyt
ad Arielnek és nekem a használatára. Én nyomban visszatérnék, amint ő orvosi
ellátásban részesülne.
– Ebben nem vagyok biztos, de javaslatod minden
alapot nélkülöz. Nincs ilyen kulcsom.
– Akkor űrjárművel érkezett – erősködött tovább
Derec. Most is azt tette, amit a mentőkapszulában való felébredése óta: arra
törekedett, hogy a helyzetet a maga javára fordítsa. – Hol hagyta?
Avery harsány nevetésben tört ki. – Eszem ágában
sincs elárulni!
– Kicsit ironikusan hangzik – szólalt meg
Mandelbrot –, de az emberek, akik annyira számítanak arra, hogy a robotok a
három törvény szerint cselekedjenek, nem programozhatók ugyanennek a
betartására.
– Esz asz illető felette áll a ti törruényeiteknek
is – mondta Wolruf Derecnek.
Avery érdeklődve pillantott az idegenre. – Ha jól
értelek, akkor tökéletesen igazad van.
– Szóval örömöt szerez önnek, ha ártatlan emberek
életét veszélyezteti? – vonta le a tanulságot Derec.
Szokatlan fény csillant meg Avery szemében. – Nem,
egyszerűen semmibe veszem az ártatlan emberek életét. Csupán egyetlen dolog
számít: a munkám. És sohasem tudnám befejezni, ha engedném, hogy magatartásomat
holmi emberbaráti szempontok befolyásolják.
– Talán azért hagyta itt olyan sokáig a várost is,
hogy elvégezze a munkáját? Új telepeket keltett életre? – kérdezte Derec.
– Távol voltam, ennél többet nem kell tudnod. –
Avery a zsebébe süllyesztette a kezét, előhúzott egy apró készüléket, s
Mandelbrotra irányította. A gyermekek papírforgójára emlékeztető eszköz pörgés
közben furcsa sziszegő hangot hallatott és szikrázott, de a kisülések nem a
kerékből, hanem Mandelbrotból törtek elő!
Ariel felsikoltott.
– Mit csinál vele? – futott oda Derec a robothoz.
Wolruf a földhöz lapult, és két hátsó lába úgy
feszült meg, mintha rá akarná vetni magát Averyre. Az öreg lenézett rá, és
figyelmeztette: – Nyugalom! Ez csak könnyű beavatkozás... de lehet rosszabb is!
Wolruf kiegyenesedett, de szemmel tartotta Averyt,
hogy alkalomadtán támadhasson.
Derecben annyira forrt a düh, hogy hasonlót
forgatott a fejében, noha remélte, ez nem látszik meg rajta. Pillanatnyilag az
kötötte le figyelmét, hogy megpróbálja Mandelbrotot felállítani vagy legalábbis
a falhoz támasztani, bár nem volt benne biztos, használ-e ezzel.
A robot egész testében remegett, miközben szikrák
pattogtak arcnyílásaiból és ízületeiből. Izomhelyettesítő rendszerének
összhangja fokozatosan megbomlott, karja és lába görcsösen kalimpált,
hangszórójának rácsából kísérteties sóhaj szállt fel. Derec odaszorította a
falhoz, de a robot vergődő keze és könyöke néhányszor őt is eltalálta.
Erőfeszítései ellenére Mandelbrot lerogyott a padlóra, ő pedig ránehezedett,
hogy csillapítsa vonaglását. A robot azonban sokkal erősebbnek bizonyult, így
Derec nem tehetett mást, felállt és félrehúzódott, nehogy megsebesüljön.
Avery közben hideg nyugalommal szegezte készülékét
a robotra.
– Ne gyere
közelebb... mert nagyobb kárt teszek benne. Akár pozitronikus rövidzárlatot is
előidézhetek.
– Mit csinál vele? – háborgott Derec.
– Ez egy elektronikus megszakító, a saját
találmányom – felelte Avery némi büszkeséggel. – Ionsugarat bocsát ki, s ezzel
hatást gyakorol bármilyen bonyolult gépezet áramköreire.
– De hát tönkreteszi! – méltatlankodott Ariel. –
Ez sem érdekli?
– Természetesen nem, drágám. Ez csak egy robot,
ennélfogva olyan jogok illetik meg, amilyeneket én engedélyezek a számára.
– Ne 'iggye! – mordult fel Wolruf.
– Gyorsabban tudok megnyomni egy gombot, mint
ahogy bármelyikőtök megmozdulna – emelte fel a hangját Avery.
– Miért teszi ezt? – értetlenkedett Derec.
– Mert nem akarom, hogy ez a robot akadékoskodjon.
A színház köré néhány vadászrobotot rendeltem. Amíg itt beszélgetünk, azalatt
is a jelzésemre várnak. Amikor riasztom őket, elkapnak téged, bevisznek a
laboratóriumba, és tökéletesített igazságszérumot fecskendeznek beléd, hogy
megtudjak mindent, ami az elmédben rejlik.
– Ez a szérum abban is segít, hogy
visszaemlékezzem, ki vagyok?
– Derec! – kiáltott rá döbbenten Ariel.
– Igencsak kétlem. Sajnos a szérum még nem
tökéletes... ez is az én találmányom, és megvallom, fennáll a lehetősége, hogy
az eddiginél is nagyobb zűrzavart okoz a fejedben. De csak átmenetileg. Ha
megnyugtat, a károsodás nem lesz tartós.
Derec bólintott. Mandelbrotra nézett, aki a padlón
hevert. – Sajnálom, öregfiú – mondta.
– Mit? – kérdezte Avery egy nanoszekundummal
előbb, mint hogy Derec felkapott egy széket.
Amint a tudós lehúzta a fejét, Derec az ajtóhoz
rohant, és elkiáltotta magát: – Utánam! Később visszajövünk Mandelbrotért!
Mindhárman végigfutottak a folyosón a színpad és a
társulat irányába. Wolruf visszafogta magát, hogy Derec és Ariel nyomában
maradjon.
– Félre az útból! – kiáltotta Derec, amint
elrohantak a robotok mellett. Abban reménykedett, hogy elég nagy zűrzavart
kelthet a robotok között arra az esetre, ha Avery – hatalmánál fogva – segítségül
hívná őket, és kiadná a parancsot, hogy fogják el őt és barátait.
– Hová tartunk? – kérdezte Ariel.
– Majd meglátod!
Hamarosan hallották, hogy Avery dühösen kiáltozik
a háttérben, aztán elérték a színpadot. Derec megtorpant középen, a
csapóajtónál, és kinyitotta. – Gyorsan! Lefelé!
– De hát ez a kulisszák mögé vezet! – tiltakozott
Ariel.
– Nemcsak oda – kiáltotta Derec. – Siess!
Wolruf ugrott be elsőként, Derec és Ariel követte.
Amint az ifjú behúzta az ajtót, körülzárta őket a sötétség. – Néhány percig
sötétben kell kitapogatnunk az utat – magyarázta, miközben tétovázva haladtak a
keskeny folyosón. – Á, itt van! Ez az ajtó vezet a város föld alatti
csatornáihoz! Még Avery vadászai sem igen találnának meg bennünket idelenn!
– Miért? – szólalt meg a sötétben Ariel. – Nem
bukkanhatnak a nyomunkra egy infravörös érzékelővel?
– Akkor is időt nyerünk – mormogta Derec. – És
addig kitalálhatjuk, hogyan tovább! Na, menjünk!
– Jól van – mondta Ariel megadóan –, de remélem,
valaki csak villanyt gyújt.
Kiderült, hogy a lámpák miatt nem kell aggódniuk.
A látogatók jelenlétét érzékelve önműködően gyulladtak ki a föld alatti
csatornahálózat fényei, és bevilágították a keskeny teret néhány méterrel
előttük és mögöttük. Itt már nem festett minden olyan elegánsan. Először azt
vették észre, amire számítottak: mindenfelé huzalok, kábelek, csövek, áramköri
egységek, tranzisztorizált áramfejlesztők, rezgéskeltők, nyúlás- és
feszültségmérők, kondenzátorok, fúziós tartályok és seregnyi olyan eszköz,
amelynek Derec még a nevét sem tudta, holott az elektronikában és a
pozitronikában igazán jártasnak mondhatta magát. Olyan elbűvölten nézte ezt a
szerkezeti felépítést, hogy pillanatnyilag még arról is elfeledkezett, miért
került ide a barátaival.
Nem tehetett róla, de csodálta Averyt. Biztosan
nincs hozzá fogható zseni az emberiség történetében. Igazán sajnálatos, hogy
álmainak valóra váltása közben embertelenné vált.
– Meddig kell még itt csoszognunk? – tört ki
Arielből. – Egyre fáradtabb vagyok, és nem éppen könnyű mozognom ebben az
ostoba ruhában.
– Nem ismerem az utat – felelte zihálva Derec. Nem
tudatosodott benne, mennyire elfáradt. Teljes energiáját az előadás sikerére
fordította, így valószínűleg nem sok tartaléka maradt. – Úgy vélem, tovább kell
haladnunk, bár az se sokat számítana.
– Kosztunk és asz üldösző köszött minél nagyobb a
táuolság, annál 'obb – erősködött Wolruf. – Eszt asz iskolás gyerrekek is
tud'ák.
– Derec... mi az ott? – mutatott Ariel az előttük
kivilágított területre.
– Mi volna? Minden változatlannak látszik. Wolruf
a levegőbe szimatolt. – A szag nem ugyanasz.
Az ifjú előrement a folyosón, közben a fények is
vele együtt haladtak. És a távolban, ahol a folyosó beleveszett a teljes
sötétségbe, huzalok és generátorok kezdtek összeolvadni valamilyen alaktalan formává.
Intett a többieknek. – Menjünk... szeretném megnézni, mi zajlik ott.
– Derec, veszélyben vagyunk... nem indulhatunk
kedvünk szerint felfedezőútra.
– Nem látom be, miért ne. A folyosó csak két
irányba vezet... erre meg arra.
Ahogy tovább haladtak, egyre alaktalanabbá váltak
az anyagok a csatornában, és úgy olvadtak össze, hogy már csak halvány
körvonalak emlékeztettek a generátorokra, kábelekre, fúziós tartályokra és az
összes többi szerkezeti egységre. Úgy tetszett, mintha a csatorna minden részét
láthatatlan kezek hegesztenék egymáshoz. Derecnek az az érzése támadt, hogy ha
például kinyitná az egyik generátorházat, nem találna benne mást, csak
alaktalanná olvadt, kusza áramköröket és huzalokat.
– Mélyebbre kell mennünk – jelentette ki.
– Derec, egyre szűkebb lesz a hely – tiltakozott
Ariel.
– Igasza uan – csatlakozott hozzá Wolruf. – Minél
touább megyünk, annál szűkebbé uálik asz alagút, 'a a uadászok 'önnek...
– ... úgysem tudunk tenni semmit – fejezte be
Derec. – Nézzétek csak, mi folyik itt! Nem jöttetek rá, mi ez?
– Mintha a város kezdene feloldódni – döbbent meg
Ariel.
– Dehogy, pontosan az ellenkezőjéről van szó.
Minél tovább haladunk, azt látjuk, hogy annál sűrűbb massza lesz belőle. Érted?
– Komolyan mondod? Ez nem lehet igaz!
– Robotváros végső alapozása még lejjebb található
ebben a csatornában. A fémes sejtek valahol lent készülnek, és úgy préselődnek
fölfelé, ahogy a víz kúszik fel egy csőben. Csak lassabban.
– De akkor mire valók ezek a géphamisítványok?
– Nem hamisítványok! Csak nem nyerték még el
végleges alakjukat. A sejteknek valószínűleg át kell menniük egy bizonyos
alapozási szakaszon, mielőtt megkezdik programjuk megvalósítását. A fématomok
háromdimenziós rácsba rendeződnek. Ezért jelennek meg a fémek polikristályos
formában... ami azt jelenti, hogy sok apró kristály alkot egy nagyot. A föld
alatti átalakulásnak ezen a pontján a sejtek még nem kristályosodtak ki. Ariel!
A lány nem nézett Derecre. Bólintott, mintha
értené magyarázatát, az arcán azonban verítékcseppek gyöngyöztek, és még a
félhomály ellenére is sápadtabbnak látszott a szokásosnál. Derec feléje nyúlt,
hogy megnyugtassa, ám a lány elhúzódott tőle.
– Ne... Be... bezárva érzem magam. Túl szűk ez a
hely. Mintha... mintha összenyomna ez a roppant tömeg.
– Ne aggódj! – vigasztalta Derec. – A város
alapozása biztonságos. Semmi baj nem történhet.
– És mit csinálunk, ha megjelennek a vadászok?
– Talán itt nem akadnak ránk. Még az infravörös
érzékelőikkel sem. Ha ebben a szektorban nem érvényesül a teljes program,
fennáll a lehetősége, hogy nem tudnak a nyomunkrabukkanni.
– Esz csak le'etőség – jegyezte meg Wolruf. – 'a
nem is 'önnek a nyakunkrra, előbb-utóbb táuosznunk kell innen. És akkorr
találnak meg.
Most Derec intett mindkettőjüknek. – Jó, jó, én is
tudom mindezt. Meg sem szólaltam.
– Nem te'ettél mást, mint amit tettél – mondta
Wolruf.
Derec felhördült: rekedt nevetésébe öngúny
vegyült. Hát tényleg zsákutcába jutottak... az út végére értek, több
szempontból is.
Mennyire szerette volna, ha Mandelbrot is ott van
velük! Érzéketlen, gyáva alaknak tartotta magát, hogy otthagyta az öltözőben.
Akkor még azt remélte, visszamehet érte, de most elfogta a félelem. Avery
kiszereli a gépember agyát, és az alkatrészeit szétszórja a városban, hogy ő
csak akkor építhesse újjá, ha megtalálja valamennyi darabot.
Lenézett két tenyerére. Ennek a két kéznek és
agyának a segítségével szerelte össze Mandelbrotot az űrjárművön talált
tartalék alkatrészekből. Most úgy látszott, két keze és agya mindenben csődöt
mondott. Nem tudott segíteni Arielen. Nem tudott segíteni Wolrufon és
Mandelbroton. Nem tudta vallomásra bírni Canute-ot, hogy valamiféle bíróság elé
állítsa. Az ördög vigye el, még annak a rejtélynek a megoldására sem volt
képes, hogy ki ölte meg Luciust. És, a sorban utolsóként, magán sem tudott segíteni.
Wolruf kurrogó torokhangot hallatott. – Derec,
gond uan.
– Újabb?
– Ó, igen!
Derec felnézett. Mögöttük a félhomályból egy
vadászrobot lépett elő.
11. fejezet
KIZÖKKENT ÁLMOK
Derec olyan helyen ébredt fel, amelyről tudta,
hogy nem valóságos. Máskülönben fogalma sem volt róla, hol van. Sima rézlemezen
állt, s ez minden irányban a végtelenbe nyúlt. Fölötte koromsötét égbolt
terpeszkedett. Elméletileg őt is el kellett volna nyelnie a sötétségnek, mivel
a réz aligha sugározhatott fényt, de a látás mégsem okozott számára nehézséget.
Valójában rájött, hogy színképérzékelése
belenyúlik az ibolyántúli és a vörösön inneni sugarak tartományába. Amikor
lenézett kezére, nyakízületei finoman megcsikordultak: emberként nem
érzékelhette volna ezt a hangot. Robot volt. Fémes keze is ezt bizonyította.
Hétköznapi körülmények között ettől a változástól
iszonyatosan kétségbeesett volna, de most, hogy bekövetkezett, készségesen
elfogadta. Nem tudta, miért és hogyan változott meg, és nem is igen törődött az
okokkal. Csupán annyi feladata maradt, hogy kitalálja, mit kell tennie.
Logikus, hogy el kell indulnia valamerre. De mivel
nem adódott ésszerű mód annak meghatározására, melyik irány előnyösebb a
többinél, egyszerűen arccal előre indult el.
Menet közben észrevette, hogy valami növekedik a
távolban. Gyorsabb ütemre kapcsolt abban a reményben, hogy így hamarabb eléri
célját, de az mindig állandó távolságban maradt tőle.
Így hát futni kezdett, de az a valami úgy siklott
tova a rézfelületen, hogy a távolság semmit sem csökkent közöttük.
Aztán meglátta annak a valaminek a felső részét.
Egy város égbetörő tornyai alkották, miközben az alap tovasiklott. A tornyok a
magasba szöktek, átdöfték és felhasították az égboltot, azon túl pedig tompa
fehérség vált láthatóvá. A fehér szalagok a semmiből lógtak lefelé, és noha
Derec nem érhette el a várost, végül a szalagok alatt találta magát. A józan
ész azt súgta, hogy ezek messze a magasban lebegnek, talán több kilométernyire
fölötte, ám kényszerítő vágyat érzett, hogy kinyújtsa a kezét, és megérintse az
egyiket.
Amint megmarkolta a szalagot, egy pillanatra
pokoli tűz árasztotta el a lelkét. Megpróbált üvölteni, de nem jött ki hang a
torkán.
Megpróbálta elereszteni a szalagot, de hozzátapadt
ujjaihoz. A keskeny csík szélesedett. Beburkolta egész testét, majd elfedte a
rézlemezt és végül az egész koromsötét világot.
Vagy éppen a szalag belsejében zuhan? Nemigen
tudta megállapítani. A józan ész arra is figyelmeztette, hogy valamilyen
álomban él, így jobban teszi, ha átadja magát neki, és nem próbál küzdeni
ellene. Talán elméje akar közölni vele valamit.
Addig zuhant a fehérségen keresztül, amíg egy
csapat óriási amőba között nem találta magát, ezeket a lényeket azonban nem
fehérjék, hanem térrácsba rendezett áramköri hálózatok alkották. Lábaival
hátrarúgott, karjait meglendítette, és felfedezte, hogy éppolyan könnyedén tud
úszni az áramló fehérségben, akárcsak ők. Velük együtt úszott...
...Körbe-körbe sodródtak, amíg el nem nyelte őket
egy bizonyos ponton a fehérség, mintha örvény kavarogna ott. Derec megpróbált
az árral szemben úszni, de az a pont ellenállhatatlan erővel vonzotta magához.
Amikor felbukkant a túlsó oldalon, már nem amőbák,
hanem olvadt érc vette körül, és ennek cseppjei pillanatok alatt meteorokká
szilárdultak a világűrnek az abszolút nulla fokhoz közeli hőmérsékletén. Most
olyan térségben lebegett, ahol nem úszhatott semmiféle áramlatban. Felrémlett
benne, hogy félnie kellene, mégis hihetetlen nyugalommal nézett szembe a
helyzettel. Talán azért, mert álmában egyszerre volt robot testben és lélekben.
Teste nem borzongott a hidegtől, levegőre sem volt szüksége a légzéshez, így
leszámítva azt a veszélyt, hogy hozzáütődik egy megszilárduló lávatömb, semmi
baj nem érhette. Ennélfogva nem is kellett félnie, és nem is kellett aggódnia.
Talán csak amiatt, hogy hová tart. Szeretett volna
letérni repülési pályájáról, de semmit sem tehetett ennek érdekében, mert
semmit sem tudott megragadni, és semmitől sem tudott elrugaszkodni. Nem maradt
más választása, átadta magát tehetetlen lendületének, és csak reménykedett,
hogy később cselekedhet.
Semmilyen módon nem tudta megállapítani, mennyi
idő telt el, mire a kietlen térből egyszer csak belefúródott valamilyen
sötétkék égboltozatba, ahogyan azt sem tudta megmagyarázni, miként zuhant olyan
gyorsan és olyan sokáig anélkül, hogy a légkörbe lépés kezdetén lángolva
elégett volna.
Végtelennek tűnő tengerben ért véget útja, aztán
kiúszott valamiféle partra, ahol a hullámok sziklákat ostromoltak. Kimászott a
szárazföldre, és ugyanolyan erősnek, mozgékonynak érezte magát, mint álmának
kezdetén, ám egy pici szorongás fogta el, hogy berozsdásodhat. Amikor azonban
elindult az öbölből, és újból megpillantotta a várost a távolban, fémes teste
tökéletesen száraz volt, és egyáltalán nem tűnt kopottnak.
Kimért léptekkel haladt a város felé, amely most
nem mozdult, hanem egyre közelebb került hozzá, egyre fényesebben csillogott a
napsütésben, és a sugarak a szivárvány összes színében sziporkázva verődtek
vissza a tornyok, gúlák és ívelt támfalak felületéről a harmatos reggelben.
A városban különféle alakú épületek sorakoztak:
hatlapú gúlák, kettős tetraéderek, dodekaéderek és hexoktaéderek – olyan
bonyolult geometriai formák, amelyeknek tiszta egyszerűségében rejlik
szépségük. Mégis, mintha üresek lettek volna, sehol egy ajtó, egy ablak vagy
valamilyen bejárat. Szinte lángot vetett a napfényben az épületek megannyi
színe: bíbor, okkersárga, zafírkék, búzasárga, arany, fekete, smaragdzöld, és
mindegyik rendkívül kellemesen hatott logikai integráljaira, állandóságot és
tisztaságot sugallva.
Ahogy beljebb sétált a városba, ritkultak
körülötte az épületek. Egyre távolabb álltak egymástól, míg végül hatalmas
teret tettek szabaddá a város közepén. És a téren titokzatos gépsor állt, amely
körül por alakú vegyszerekkel töltött, áttetsző műanyag zsákok hevertek
szerteszét. Mintha mindegyik arra várna, hogy felhasználja őket.
De milyen célra?
Mégis megtette. Nem tudta, miért, azt sem tudta
pontosan, hogyan kell alkalmaznia őket. Csupán a megfelelő időben beleöntötte a
zsákok tartalmát a gépsorba, és magukat a gépeket is újjáépítette, amikor
szükségessé vált. És ismét csak nem tudta pontosan, miért és hogyan
teljesítette ezt a feladatot. Elvégre csupán álmodott.
És amikor mindennel végzett, a tér peremén állva
felnézett arra a nyílásra, amelyet ő hasított a világegyetem szövetén. És
örvénylő galaxishalmazokat látott odabenn, amelyek egyenletes sebességgel
távolodtak egymástól. Amint fokozatosan kiúsztak látómezejéből, koromfekete
sötétséget kellett volna hagyniuk maguk után, ehelyett vakító fehérség
ragyogott fel.
Derec boldogan lépett be a fénybe. Ideje volt
felébrednie, mert már tudta, hogyan szoríthatja sarokba Canute-ot.
12. fejezet
A MINDENSÉG ELMÉLETE
– Na, fiam, ébresztő! – harsant fel Avery doktor
hangja a sötétség fátyolán át. – Itt az idő, hogy újból csatlakozz az élők
sorához.
Derec kinyitotta a szemét. Avery arca lebegett
fölötte hol élesen, hol homályosan. Arckifejezése legalább annyira közömbösnek
látszott, mint amennyire gúnyosan csengett a hangja. Derec megérezte, hogy a
doktor mindkettőt csak tetteti, szemének lázas tüze árulkodóan villogott.
– Mi történt velem? – kérdezte rekedten Derec. –
Mit művelt?
– A vadászrobotok ideggázzal ártalmatlanná tettek
téged és a barátaidat. Megnyugtathatlak, hogy ez csak átmeneti hatás volt, nem
marad káros következménye. Erről kellett biztosítanom a vadászokat is, hogy
meggyőzzem őket: könnyebben hozhatnak ki hármatokat a szűk folyosókból, ha
eszméletlenek vagytok. Látod, ismerem ezeket a robotokat, és olyan tetteket is
indokolni tudok előttük, amelyekre álmodban sem gondolnál.
– Hol vannak a barátaim?
Avery vállat vont. – A közelben. – Meggondolta
magát, és vonakodva hozzátette: – Itt vannak a laboratóriumban. Még nem veheted
észre őket, mert a látásod nem tisztult fel.
– Hol van Mandelbrot? Csak nem... csak nem szedte
szét?
Avery komoran megcsóválta a fejét. – Nem. Kárba
veszett volna egy ilyen finom alkotás. Vérbeli robotikus vagy!
– Azt hiszem, ezt dicséretnek vehetem.
– Talán.
Derec erővel lehunyta szemét, hogy könnyebben tájékozódjék.
Tudta, hogy hanyatt fekszik, de nem érezte vízszintesnek a helyzetét. Valójában
még azt sem tudta eldönteni, hogy a feje előrebillen–e vagy hátradől. Amikor
lehunyta szemét, rádöbbent, hogy így még rosszabb állapotba került. Úgy forgott
körülötte a világ, mintha kezét-lábát megkötözve egy óriási szerencsekerékbe
dugták volna. Megpróbált megmozdulni.
– Fel akarok kelni – jelentette ki. – Oldozzon el!
– Az igazat megvallva, nem vagy megkötözve. Csupán
mágnespántok szorítják le csuklódat és bokádat. – Avery felmutatott egy
billentyűsoros, hordozható készüléket. – Ez hatástalanítja a mágneseket, de
csak én ismerem a számkombinációt.
Derec nevetségesen tehetetlennek érezte magát. –
Legalább a lámpákat el tudná oltani? Bántják a szemem.
– Tudom, nem kellene törődnöm vele – motyogta
Avery, és zavartan félrenézett. – Canute! – kiáltott ki, mire a világítás
letompult.
Derec látása rögtön megjavult. A fényrács néhány
méterrel a feje fölött függött. Először jobb oldalára pillantott, és ott
találta Arielt egy fémasztalon, szintén mágneses pántokkal rögzítve. Rajta túl
számítógépek, laboratóriumi eszközök és különféle robotalkatrészek seregét
pillantotta meg nem is említve Canute-ot, a szolgálatkész robotot, aki
kötelességtudóan ügyelt valamilyen kémiai kísérletet.
Derec balján Wolruf feküdt arccal lefelé egy
fémasztalon, szintén eszméletlenül, a nyelve kilógott a szájából.
Mandelbrot kikapcsolva állt a fal közelében, akár
egy kísérteties szobor, amely bármelyik pillanatban életre kelhet. Derec
gondolt rá, hogy utasítást ad neki az ébredésre, de attól félt, Avery ezt is
számításba vette. Mindenesetre nem akarta újból látni, ahogyan barátja szenved
Avery elektronikus megszakítójától.
– Köszönöm, hogy eloltották a lámpák egy részét –
mondta Derec. – Jól vannak a barátaim?
– Akárcsak eddig. Gratulálnom kell, fiatalember.
Te aztán leleményes vagy.
– Milyen értelemben?
– Még akkor is ellenálltál az igazságszérumnak,
amikor öntudatlan voltál. Szakadatlanul fecsegtél, de semmilyen értékes
tájékoztatást nem tudtam kihúzni belőled.
– Talán mert nincs is mit. Hadd emlékeztessem, nem
én akartam ebben a városban rekedni.
– Igyekszem észben tartani – mondta Avery, és
kimerülten sóhajtott.
Derec abban reménykedett, hogy tényleg fáradt a
tudós. Most valamit a javára fordíthat. – Megtudott bármit a
személyazonosságomról, amíg nem voltam magamnál? – kérdezte.
– Nem érdekelnek a személyes ügyeid. Csupán azt
szerettem volna megtudni, hogyan tetted tönkre robotjaim gondolkodásmódját.
Derecből kitört a nevetés. – Semmit sem tettem a
robotjaival meg a városával, hacsak nem vesszük számításba, hogy megmentettem
egy programozási zavartól. Ha valamilyen hiba csúszott a tervezésbe, ön követte
el, doktor.
– Én nem hibázom.
– Nincs hozzászokva az ilyesmihez. Mégis hibázott.
Vagy többet vitt végbe, mint ami szándékában állt. Az ön fémes sejtjei olyan
pontosan képesek a fehérjealapú szervezetek működésének utánzására, amire nincs
példa a mesterséges életformák történetében. A város szüntelen változása és a
pozitronikus agy logikai rendszerei közötti kölcsönhatás valahogy felszabadítja
a robotagyat a kötelességek előre betáplált parancsai alól. És ha abból
ítélünk, ami Mandelbrot agyában történik, akkor a végeredmény ragadós.
– Kétlem. Talán a robotod inkább attól készült ki,
hogy a teste nem kompatibilis a város meta-kenőanyagával.
– Ön neutronba kapaszkodik! – kiáltotta Derec,
miközben hasztalanul próbálta lerúgni lábáról a pántokat: csak az ujjait tudta
mozgatni. – Nem ésszerűbb feltételezni, hogy a sokszorozódás válsága, amelyet
egy hibás meghatározás okozott az ön programjában, környezeti feszültséget
váltott ki, ez pedig felszínre hozta azokat a képességeket, amelyek a kellő
bonyolultsággal tervezett robotokban szunnyadnak?
Avery elgondolkodva simogatta állát. – Magyarázd
meg!
– Robotváros példa nélküli a történelemben. Soha
nem létezett még robottársadalom emberek nélkül. Már azelőtt is történtek
furcsa dolgok, hogy Ariel és jómagam idekerültünk. Olyan dolgok, amelyeket még
elképzelni sem tudott senki.
– Milyen dolgokra gondolsz? – kérdezte Avery
szándékos közönnyel.
– Biztosan látta őket az irodájából az
Iránytoronyban – vetette oda Derec, és elégedetten nyugtázta, hogy Avery
felvonja szemöldökét. – Ó, igen, jártunk ott. Meglátogattam a központi agyat
is, és tárgyaltam a legfőbb felügyelőkkel. Robotjai elhatározták, tanulmányozni
fogják az emberiséget, hogy jobban szolgálhassák. Robotok általában nem tesznek
ilyet. Még a humanika törvényeit is megpróbálták megfogalmazni a jobb
együttműködés érdekében. Sosem hallottam róla, hogy robotok ilyesmivel
foglalkoznának.
– És feltételezésem szerint elméleted is van rá,
miért történik mindez.
– Akad egypár – kezdte Derec számolni az ujjain,
de ez a módszer nem vált be ebben a helyzetben. – Először: a sokszorozódás
kiváltotta feszültség. Ez a túlélési krízis talán a Föld őstörténetének
jégkorszakaihoz hasonlítható. A robotok választásra kényszerültek, hogy
alkalmazkodnak vagy elpusztulnak. Beavatkozásom véget vetett a vészhelyzetnek,
de alkalmazkodásuk kialakulását ezzel segítettem. Másodszor: Robotváros elszigeteltsége.
Emberek hiányában senki sem vetett gátat a robotok törzsfejlődésének, így ez
szabadon folytatódott... erre a humanika törvényeinek tanulmányozása az egyik
példa, a robotok kezdeményezőkészségének kialakulása a másik. Ezek a változások
nemcsak maradandónak bizonyultak, hanem rohamosan terjedtek is, és a robotok
pozitronikus ideghálózatának részévé váltak a bolygón. Már a korai primitív
mikroáramkörök is valamilyen álomszerű állapotba kerültek, amikor nem voltak
használatban. Most láthatjuk, mi történik, ha nem ébresztjük fel őket
erőszakosan.
– Amit elmondtál, semmit sem bizonyít. Ezek csupán
elméletek. Nem támasztják alá őket tapasztalati bizonyítékok. – Avery elnyomott
egy ásítást.
– Ó, talán untatom?
– Elnézést, szó sincs róla. El kell ismernem,
egészen érdekes fiatalember vagy, noha a robotokkal és a valósággal kapcsolatos
bájos elméleteidről lerí a tapasztalatlanság. De, azt hiszem, nem is várható
más. – Újból megpaskolta a pántot a fiatalember lábán.
Derec dühösen összevonta szemöldökét. Egy dolog
biztos. Elboldogult Avery bizonytalan tudati állapotával, elviselte
erőszakosságát, de leereszkedő kedvességétől hányingert kapott. Nem talált rá
semmilyen ésszerű magyarázatot: egyszerűen a viselkedése idegesítette.
Önkéntelenül felébredt benne a kíváncsiság: múltjának homályos, felidézhetetlen
szakaszában akadt-e valami dolga Averyvel. – Szóval milyen adatokat szedett ki
belőlem?
Avery felnevetett. – Miért árulnám el?
– Mert nekem nincs rejtegetnivalóm. Csupán ön köti
az ebet a karóhoz, hogy valamit titkolok. Nem tett fel kérdéseket a robotomnak
– inkább működésképtelenné tette. Nem kérdezősködött a többi robottól – semmibe
vette őket. Egyedül engem faggat, de csak félig hiszi el a válaszaimat. Úgy
kezeli a barátaimat, mintha... mintha csak láb alatt volnának magának.
– Attól tartok, tényleg ennyit számítanak csak –
válaszolta Avery mogorván.
– De... de azt hittem, azért alkotta ezt a várost,
hogy tanulmányozzon egy újfajta társadalmi szerkezetet, amelyet a robotok
hoznak létre.
– Talán azért, talán másért. Nem látom be, miért
kellene elárulnom az indítékaimat.
– Nem érdeklik a megfigyeléseink?
– Nem.
– Ariel Welsh állapota sem, aki az ön pénzügyi
támogatójának a leánya?
– Nem. – A doktor Ariel felé pillantott. – Szülők
és gyermekek ritkán állnak szoros kapcsolatban az Aurórán.
– Hallott róla, mégsem akar segíteni rajta?
Egyáltalán nem aggódik érte?
– Az űrlakók társadalmának megítélése szerint
kívülállónak számít, ennélfogva jelentéktelen. A korábbi években, amikor még
több idealizmus volt bennem, talán áldoztam volna rá némi időt és energiát,
jelenleg azonban az idő drága kincs a számomra, túlságosan drága ahhoz, hogy
millió és millió emberélet közül egyetlenegyre pazaroljam. Különben is,
kísérleteim kényes szakaszba értek. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust,
hogy bármelyikőtökben megbízzam.
– Önmaga az, akiben nem bízik – szikrázott fel
Derec tekintete. Avery elmosolyodott. – És hogy jöttél rá erre te, aki oly
sokat tudsz a robotokról, ám igen keveset az emberekről?
Derec sóhajtott. – Csupán megérzés.
– Értem. – A férfi Canute felé fordult, és ujjával
jelt adott.
Egy pillanattal később mindketten Derec fölé
hajoltak. Az ifjú már korábban észrevett valami eltérést Canute
viselkedésében... valami hiányzott. Eltűnt régi udvarias erőszakossága és magabiztossága.
Ezt az énjét alázatos magatartás helyettesítette vagy nyomta el, amire
rászánhatta magát önként, de azért is, mert Avery ezt várta tőle.
– Jól érzi magát, uram? – kérdezte Derec fölé
hajolva a robot.
– A körülményekhez képest jól. Te erős vagy,
Canute! Miért nem veszed le a bilincseimet?
– Jóllehet sikerülne, ha kísérletet tennék rá,
attól tartok mégis lehetetlen – válaszolta a robot.
– Többet vártam öntől, „uram” – szólalt meg Avery
gúnyosan. – Amíg nem esik bajod, Canute-nak nem marad más választása, követnie
kell utasításaimat. Ezek mindenféle szökési módra kiterjednek.
– Csak próbálkoztam – vetette oda Derec, majd a
robotra nézett. – Honnan tudod, hogy nem esik bajom, ha túl sokáig fekszem itt?
Avery szemmel láthatóan meghökkent, Canute azonban
megelőzte a válasszal. – Ezt nem tudom. Avery doktor ígéretére kell
támaszkodnom, hogy ön semmilyen sérülést nem szenved fogva tartása
következtében.
– Milyen érzés robotnak lenni, Canute?
– Ez értelmetlen kérdés – hördült fel a doktor. –
Nincs összehasonlítási alapja!
A robot a tudós felé fordult, és optikai
érzékelőiben megjelent az ismerős vörös tűz. – Bocsánat, Avery doktor, de
kénytelen vagyok ellentmondani önnek. Van összehasonlítási alapom ahhoz, milyen
érzés robotnak lenni. Miután néhány hetet azzal a próbálkozással töltöttem,
hogy egy kitalált emberi lény cselekedeteit keltsem életre, kialakult bennem,
bármennyire halványan is, bizonyos vélemény, milyennek érezheti magát egy
emberi lény. Ebből kiindulva eljuthatok arra a következtetésre is, milyen érzés
mesterséges tárgynak lenni.
– Értem – bólintott szórakozottan Avery, ami azt
jelezte, hogy nem hiszi az egészet, de ha elhinné, akkor sem venné túlságosan
komolyan. Derecre pillantott. – Ki kapaszkodik hát neutronba, fiatalember?
– Mi mást tehetnék, amíg ide vagyok béklyózva?
Avery elmosolyodott. Derecet egyre jobban
idegesítette ez a mosoly. – Ezzel a logikával nem tudom felvenni a küzdelmet –
jelentette ki a doktor, és elfojtott még egy ásítást.
– Avery doktor, nem áll ön a kimerülés határán? – kérdezte
Canute.
– Hát, lehet. Már egy ideje talpon vagyok...
valójában amióta elhagytam a... nem, nem mondom meg. Semmi okom sincs rá, hogy
eláruljam.
– Javasolhatom, hogy vonuljon vissza és aludjon?
Súlyos kárt okozhat szervezetének, ha tovább marad ébren, mint amennyit
életerő-együtthatója megenged.
Újabb ásítás. – Remek ötlet. – Harmadik ásitás. –
Te is azt szeretnéd, hogy távozzam, igaz? – nézett Derecre.
– Csak a rossz szájszaga miatt.
– Ha-ha-ha. Valódi szándékaidat a léhaság álarca
mögé rejted. Nem számít. Megfogadom Canute tanácsát. Négyetek sorsáról majd
akkor döntök, amikor felkeltem. – Már indulni akart, de visszafordult
Canute-hoz. – Semmilyen körülmények között nem nyúlhatsz a pántokhoz, amelyek
fogva tartják Derec barátunkat, hacsak nem vagyok jelen fizikailag ebben a
szobában, megértetted? Ez közvetlen utasítás.
– És ha ki kell mennem a tisztálkodóba? – szólalt
meg Derec.
– Nem kell. Már elintéztük kiválasztási
szükségleteidet.
Mit tettek ezek?, gondolta Derec. Kiürítették a
hólyagomat? Ez a fickó nagyobb zseni, mint amilyennek képzeltem.
– Uram, a fizikai sérülés más formáira is
lehetőség nyílik, ha Derec úr és a többiek túl sokáig maradnak bilincsben.
– Fiatalok, erősek. Ki kell bírniuk.
Canute fejet hajtott. – Igenis, Avery doktor úr.
Amint távozott, a fiatalember szíve nyomban
izgatottan kezdett kalapálni, de aztán lecsillapult. Derec azt a taktikát
választotta, hogy látszólag könnyed és kötetlen beszélgetésbe fog, máskülönben
a fortélyos Canute átlátna a szitán, hiszen a robot szavaihoz és tetteihez a
legfontosabb vezérelvet az szolgáltatja, hogy engedelmeskednie kell Avery
utasításainak.
Abban reménykedett, hogy csavaros terve beválik.
Várt néhány percig, amíg Canute elvégezte teendőit, majd amikor úgy ítélte meg,
hogy elég hosszú idő telt el Avery távozása óta, mialatt a tudós elérhette
alvóhelyét, óvatosan megszólalt. – Canute, szeretnék beszélni veled.
– Részemről elfogadható, uram, ám előre
figyelmeztetnem kell, éberen fogok figyelni minden csalafintaságra, amellyel rá
akarna bírni, hogy szabadon engedjem.
– Ne aggódj, Canute, tudom, hol a határ.
– Bocsánat, ön hihet ennek az állításnak az
igazában, de a valóság máshol rejtőzik.
– Ezt bóknak veszem.
– Sem megdicsérni, sem megbántani nem állt
szándékomban.
– Beszélgethetek veled, ameddig Averyre várunk,
vagy amíg a barátaim felébrednek?
– Kétségtelenül, ahogy önnek tetszik. De bízom
benne, elkövetkező beszélgetésünknek semmi köze nem lesz ahhoz, hogy engem
terhel a felelősség Lucius pusztulásáért.
Derec elmosolyodott. – Megígérem, ha így jobban
tetszik. De mit számít ez neked?
– Valójában semmit... de bizonyos okokból ettől a
témától elnehezülnek a gondolataim, mintha áramköreimben valami lefékezné a
pozitronok száguldását.
– Érdekes, de ne félj! Azt hittem, találok
bizonyítékot, de nem sikerült, így hát ne aggódj. Különben is úgy látszik,
sokkal több nyomasztó gondolat kavarog a fejemben, mint egykor Lucius-éban.
– Elhiszem – felelte Canute.
– Nos, mialatt Avery doktor az agyamban olvasott,
különös álmot láttam, amely töprengésre ad okot.
– Derec úr, úgy gondolja, éppen velem lehet
megvitatni ilyen dolgokat? Az emberi álmok megfejtése nem az erős oldalam.
– Semmi baj... annyi biztos, hogy az én
szakterületemhez sem tartoznak. De az álmom seregnyi kérdést vetett fel, és
szeretném tudni, hogy egy ilyen sajátos logikával gondolkozó személyiség miként
értékeli.
– Világos. Nem látom be, milyen kár származhatna
egy olyan, meglehetősen gyarló törekvésből, hogy megkönnyebbülést szerezzek az
ön elméje számára.
– Sőt talán még jót is tenne.
– Megkísérlem, hogy segítségére legyek.
– Akkor figyelj, Canute! Tudod, hogy az élet a
Föld óceánjának „őslevesében” keletkezett, különféle vegyi reakciók során. Az
élet nyersanyagai más világokon is jelen voltak, de nem sokkal ezelőttig semmi
sem bizonyította, hogy az ősleves más bolygókon is életre kelt.
– Ezzel Wolrufra céloz, és arra, aki egyszer
felfogadta és szolgájává tette?
– Igen. Ők két idegen kultúrából, két másik
bolygóról jöttek, ahol az ősleves szintén termékennyé vált... ráadásul azok az
égitestek nem is tartoznak ehhez a galaxishoz. De nem az a lényeg, hogy
aránylag kevés bolygón jelent meg az élet, bár remélem, ez alátámasztja
elméletemet.
– És mi a lényeg?
– Az, hogy jóllehet a világegyetem nem tudatos
személyiség, birtokában van azoknak a nyersanyagoknak, amelyek mozgásba
lendítve tudatot hoznak létre. A világegyetem tehát képes az értelmes élet
teremtésére, s ez azután képes megérteni a világegyetemet.
– De ha nem ismerheti meg önmagát közvetlenül...
– Pontosan erről van szó, Canute. Csak közvetetten
ismerheti meg önmagát. És mit gondolsz, hogyan teszi ezt?
– A tudomány révén.
– Ez az egyik mód, és erre még visszatérünk. A
világegyetem megvizsgálhatja magát a vallás, a filozófia vagy a történelem
révén. Megismerheti – és kifejezheti – magát a művészetek segítségével. Ennek
fényében Shakespeare színdarabjaiban nemcsak egy ember fejezi ki önmagát, vagy
egy olyan faj, amely évszázadokon át értelmezte a darabokat, hanem maga a
világegyetem is, az anyag, amelyből a csillagok keletkeztek.
Derec várt egy kis ideig, hogy lássa, milyen
hatást váltottak ki szavai, a robot azonban nem mondott semmit. – Canute?
– Bocsánat, uram, attól tartok, részemről be kell
fejezni ezt a beszélgetést. Valami történik gondolati áramköreimmel. Mintha
eltompulnának. Azt hiszem, olyan érzés hatja át őket, amely halványan
emlékeztet az önök által hányingernek nevezett jelenségre.
– Maradj, Canute! Ez közvetlen utasítás. Ha
végeztünk, bizonyára belátod, hogy megérte.
– Azt teszem, amit parancsol, mert ez a
kötelességem, de ismét elnézését kérem, hogy leszögezem, erősen kételkedem
állításának igazságtartalmában, amely szerint ez megéri nekem.
– Az emberek és az idegenek egyaránt megtanulták
már, miként értsék meg a világegyetemet a tudomány révén. Az ésszerű
gondolkodás, valamint az újra és újra próbálkozás módszere lehetővé tette az
emberiség számára, hogy minden tekintetben kiterjessze tudása és észlelése
határait. Az emberi tudás nemcsak a tények kezelésében és a lehetőségek
megvalósításában gyarapodott, hanem abban is, hogy miként tudja kifejezni a
tudásról és érzékelésről alkotott elképzeléseit. Ennek a kifejezésmódnak az
egyik útja volt a pozitronikus értelem kifejlesztése. De... és véleményem
szerint most meghökkentően óriási „de” következik, így hát figyelj, Canute...
– Ha úgy parancsolja.
– Úgy! Az ember csupán azoknak a lehetőségeknek a
kifejeződése, amelyek a világegyetemben megvannak, és ugyancsak ilyenek az
általa alkotott és feltalált dolgok. Valójában csak annyit tudunk, hogy az
emberiség az értelem fejlődésének kezdeti szakaszán áll. Ha évmilliárdok múlva
valamely fémszerkezetű filozófus visszatekint jelenlegi kultúránk romjaira,
nyilván azt mondja: „Az emberiség azt a célt szolgálta, hogy feltalálja a
robotokat, így azután a robotok által alkotott mesterséges tárgyak az eddigi
legmagasabb szinten teszik lehetővé a világegyetem számára, hogy megismerje
önmagát.”
– Az Áramszaggatóra céloz – mondta Canute furcsa,
recsegő zaj kíséretében.
– Szerintem az Áramszaggató a kezdetet jelenthette
volna. Arra utalok, hogy a robotika három törvényén és a humanika bármennyi
törvényén kívül létezhetnek magasabb törvények is, amelyeket nem értünk, pedig
éppoly kétségbevonhatatlanul szabályozzák a világot, ahogyan a molekuláris
kölcsönhatások szabályozzák testünket.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy kézenfekvő egy
robot számára, ha vállalja a művészi alkotás létrehozásának minden nyűgét,
dacolva azokkal a rendellenes hatásokkal, amelyeket az ilyen cselekedet
gyakorolhat az egész társadalomra?
– Pontosan! Semmi gondot nem jelentett a számodra,
hogy megalkosd az Új Globe-ot, vagy hogy eljátszd Claudius szerepét, mert erre
kaptál utasítást. De nem tartottad helyénvalónak Lucius igyekezetét, hogy
szabad akaratából alkosson, mert azt hitted, ez csak a pozitronikus szerep
eltorzulása a világegyetem erkölcsi szerkezetében. Én most arra hívom fel a
figyelmedet, hogy ezt nem állíthatod százszázalékos biztonsággal. Valójában azt
állítom, hacsak nem találsz valami hibát a gondolatmenetemben, éppen az
ellenkezője igaz annak, amit hiszel.
– Akkor az is igaz, hogy súlyos ok nélkül kárt
tettem egyik robottársamban.
– Nem beszélhetünk bűncselekményről, ha nincs
törvény, amit át lehetne hágni, és még a három törvény sem vonatkozik arra a
sérülésre, amelyet robot okozhat robotnak. Csupán a benned rejlő erkölcsi érzék
– amelynek megtagadásáért mindent elkövettél – késztethet annak megbánására,
hogy megölted Luciust.
Canute lehajtotta a fejét, mintha szégyenkezne. –
Igen, bevallom, én öltem meg Luciust. Akkor leptem meg, amikor egyedül maradt.
Gamma-sugárral tettem tönkre, és eltávolítottam logikai áramköreit. Aztán attól
tartva, hogy módszeremet felismerhetik, egy épülethez vertem párszor a fejét,
majd elvonszoltam a tóhoz, és belelöktem, mert úgy véltem, csak néhány
szabványév után találhatnak rá.
A robot ellépett Derectől, és a távoli falnál álló
számítógép felé fordult. – Amikor tönkretettem Luciust, ugyanazt a
bűncselekményt követtem el, amivel őt vádoltam. Ő csupán elfogadta a
világegyetem rejtett parancsát, míg én megtagadtam. Működésem tehát tökéletlen.
A lehető leghamarabb szét kell engem szerelni, és alkatrészeimet be kell
olvasztani!
– Nem szabad. Elismerem... először azt gondoltam,
maga az ördög vagy, Canute. De a robotok se nem jók, se nem gonoszak. Csupán
léteznek. És neked életben kell maradnod. Megtanultad a leckét, ezután a
többieket kell tanítanod, hogy ne ismétlődjék meg ugyanez a hiba.
– Avery doktort azonban gyanakvással tölti el a
művészetek virágzása Robotvárosban.
– Avery téved.
– De hogyan akadályozzuk meg, hogy megváltoztasson
minket? Engedelmeskednünk kell utasításainak. Mindent kitörölhet
emlékezetünkből önről, az Áramszaggatóról vagy a színdarab előadásáról, ha
éppen úgy tetszik neki, és akkor minden olyanná válik, mint azelőtt.
– Parancsot adhat neked a felejtésre, ennek
azonban nem lesz döntő hatása, mert már megváltoztál, és te vagy valamelyik
másik robot ismét alkottok valamit, így a fejlődési ciklus újból kezdődik.
– Gondolkodnom kell ezeken a dolgokon. Nem könnyen
számszerűsíthetők.
– Nem is számítottam rá, de soha ne várd, hogy
ezek a dolgok könnyen lefordíthatók a mérhető mennyiségek nyelvére. Ezek a
kérdések egyszerűen nem ilyen jellegűek.
– Rendkívül tanulságos mindez – szólalt meg enyhe
gúnnyal Ariel a saját fémasztalán –, de nemigen segít kikeverednünk ebből a
zűrzavarból.
– Ariel! – kiáltott fel az ifjú. – Mióta vagy
ébren?
– Már egy ideje, Derec. Tudtam, hogy jó a
beszélőkéd, de fogalmam sem volt róla, hogy ilyen sokáig bírod szusszal.
– Nagyon vicces!
– Canute, szerintem itt az idő, hogy szabadon
engedj bennünket – szólt a robotnak Ariel.
– Egyetérrtek ueled! – adott életjelt magáról
Wolruf.
– Természetesen nyomban engedelmeskedhetnék
önöknek, Averytől kapott utasításaim azonban elsőbbséget élveznek – felelte
Canute. – Alkotómat tisztelem benne, és programom arra int, hogy ennek megfelelően
viselkedjem.
– Canute, figyelj rám! – szólalt meg türelmetlenül
Ariel. – Az Első Törvény kimondja: „A robotnak nem szabad... tétlenül tűrnie,
hogy emberi lény sérülést szenvedjen.” Így van?
– Igen.
– Avery tudja, hogy betegségem őrületbe kerget, és
súlyos kárt okoz a szervezetemben, ám a kisujját sem mozdítja, hogy segítsen
rajtam. Csak az érdekli, hogyan préselhet ki az agyunkból olyan adatokat,
amelyeket ő is könnyen megismerhetne. Valójában azt gondolom, ha megvizsgálnád
magatartását, rájönnél, hogy szellemileg ingatag, és alaposan megváltozott
ahhoz az emberhez képest, aki kezdetben beprogramozott téged.
– Ez mind igaz lehet – ismerte el Canute –, de az
emberek gyakran változnak az idő múlásával. Az ilyen változás nem mindig a
szellemi alkalmatlanság jele. Ahogy Derec rávezetett, jómagam is megváltoztam
az elmúlt hetek folyamán, hibakereső alprogramjaim mégis azt jelentik, hogy a
legjobb hatásfokkal működöm. Avery doktoron valóban nem látszik, hogy aggódna
az ön egészségéért, de semmit sem tett, amivel kárt okozna önnek. Még eddig
ismeretlen gyógymódot is találhatna az állapotára. Megbízható forrásokból
értesültem, hogy Avery doktor valóságos lángész.
– Azzal okoz sérülést, hogy nem segít, és azt sem
engedi meg, hogy másutt keressek segítséget. Ha robot volna, ezzel megszegné az
Első Törvényt!
Canute odalépett Ariel asztalának a végéhez.
Acélkezét ráhelyezte a lány lábát rögzítő mágnespántra. – De ő nem robot. Ha a
humanika törvényeinek tanulmányozása során megtanultunk valamit, akkor az az,
hogy az emberekre nem vonatkoznak a robotika törvényei. Ön nincs közvetlen
életveszélyben. Nem segíthetek.
– Pedig nagyon egyszerű a helyzet – magyarázta
Ariel. – Minél tovább maradok Robotvárosban, annál erősebben hatalmába kerít az
őrület. Minél tovább marad Derec, annál tovább kell élnie azzal a tudattal,
hogy nem ismeri önmagát... ez az állapot, remélem, egyetértesz velem, szintén
gyötrelmet okoz. És a gyötrelem is ártalmas.
Canute keze felemelkedett a pántról, aztán félúton
megállt a levegőben. – Azt hiszem, egyetértek, ám Avery doktor, az alkotóm,
arról tájékoztatott, hogy önök nincsenek veszélyben. ítéletét nem
kérdőjelezhetem meg.
– Ha Avery nem gondoskodik jó közérzetünkről,
akkor ki? Ki a felelős érte? Szerintem rád, a vezető robotra hárul ez a
feladat.
Ragyogó, gondolta Derec. Tudtam, hogy van valami
ebben a lányban, amiért kedvelem! – Igaza van, Canute – szólalt meg. – Ugyanaz
az erkölcsi érzék, amely tiltakozott benned Lucius meggyilkolása ellen,
tiltakozni fog akkor is, ha tétlenséged révén megengeded Averynek, hogy
sérülést szenvedjünk miatta. Nem állíthatod teljes bizonyossággal, hogy a
szükséges gyógykezelésben részesülünk.
Canute olyan lassan fordult Derec felé, hogy az
ifjú rögtön látta, most éli át a pozitronikus feszültségek harcát. Most kellett
fokoznia a nyomást.
– Ha Robotváros gépemberei tovább folytathatnák
alkotótevékenységüket, tökéletesebben szolgálhatnák az emberiséget, Avery
doktor azonban megszakítja ezt a folyamatot. Utasításai nem szellemileg, hanem
erkölcsileg elfogadhatatlanok. Így is engedelmeskedned kell neki?
A robot lassan mozdulatlanná vált. Megmerevedett.
Derec tudta, ezek a kritikus pillantok, amikor Canute állást foglal mellettük
vagy ellenük... vagy pozitronikus rövidzárlat teszi tönkre az agyát.
Néhány másodpercig a robot néma maradt. Aztán
megszólalt: – Uram, hogyan bizonyosodhatnék meg arról, hogy önök a világűrben
tökéletes ápolásban részesülnek? Nem valószínűbb, hogy gyötrelmet okoz önöknek,
amíg elérik úti céljukat?
– Nagyon egyszerű a válasz erre – felelte Derec,
de alig tudott nyugalmat erőltetni magára. – Itt lép be Wolruf és Mandelbrot a
képbe. Ők viselik majd gondunkat a csillagok között.
Ezúttal Canute percekig néma és mozdulatlan
maradt. Derec mindössze annyit tehetett, hogy visszafogta magát, nehogy
hozzátegyen mindehhez még valamit a robot meggyőzése érdekében, mert így is
attól rettegett, hogy a rengeteg információ veszélyes mértékig összezavarta
Canute integráljait.
– Gondolkoztam Avery doktor szavain – csendült fel
végül a robot hangja. – Azt mondta, hogy nem nyúlhatok hozzá a Derec barátunkat
rögzítő pántokhoz, de semmit sem szólt Ariel és Wolruf barátunk
rögzítőpántjairól.
Ez igen!, gondolta Derec széles mosollyal.
Canute szó nélkül odalépett Ariel fémasztalának
végéhez, a lány lábánál megragadta a pántot, és teljes erejéből letépte.
13. fejezet
TÁVOLSÁGI BÚCSÚ
Avery fényűzően berendezett űrhajója, amelyben
akár tíz emberméretű utas is helyet foglalhatott, egy barlang mélyén rejtőzött,
a város peremének közelében. Miután Canute magára hagyta mind a négyüket –
fogalma sem lévén, mit mondjon Avery doktornak, ha nem az igazat, hogy miként
szöktek meg foglyai –, Derecre és a felélesztett Mandelbrotra az a viszonylag
egyszerű feladat várt, hogy kiismerje magát a kezelőszervek között.
– Húzzunk el végre! – türelmetlenkedett Ariel. –
Később is meghatározhatjuk az úti célunkat. Még azt sem bánom, ha egyenesen az
űrgyarmatok felé indulunk, csak minél előbb szabaduljunk innen.
– Nem riaszt, hogy összeszedhetsz valamilyen
betegséget? – kérdezte Derec.
– Már elkéstem vele – felelte Ariel. – Ezenkívül
pillanatnyilag az a meggyőződésem, hogy éppen egy gyarmatosított bolygó az
egyetlen hely, ahol hajlandók fogadni bennünket.
Miután biztonságosan felemelkedtek az űrbe, és
tetszés szerint választhattak irányt, Mandelbrot bevizsgálta a rádiókészüléket,
majd megszólalt: – Derec úr, valaki üzenetet akar nekünk küldeni.
– Valószínűleg Avery, de azért hangosítsd fel! –
utasította Derec. – Kockázat nélkül meghallgathatjuk a mondanivalóját. –
Elmosolyodott, amikor látta, hogy Wolruf ajka felhúzódik az ínyére, a várható
szavakra készülve.
Avery doktor dühös kirohanása helyett azonban
ismerős muzsika ütötte meg fülüket. A dallam húszütemenként ismétlődött újra
meg újra Asz-dúrban, az alapakkordok szeszélyesen szőtték át a lüktető, felejthetetlen
ritmust. Derec lába alig tíz ütem után apró dobbantásokkal követte a zenét.
– Csodálatos! – kiáltott fel Ariel. – A Három
Bádogpofa!
– Búcsút mondanak nekünk – mondta Wolruf halkan. –
Talán so'asem találkoszunk többé 'osszá'uk 'asonlókkal.
– Igen, máris hiányoznak – fűzte hozzá Derec
elérzékenyülve.
– A jel gyengül és fokozatosan elhal – jelentette
Mandelbrot.
– Óriási sebességgel száguldunk – jegyezte meg
Ariel. – Csak el kellene már döntenünk, hogy hová.
– Később, jó? – csitította Derec. – Sajnálom, de
még nem sikerült határozott véleményt kialakítanom. Túlságosan kimerült vagyok.
– Felkelt az ülésből, és hátát az űrhajó falának vetve leroskadt a padlóra.
Furcsa ürességet érzett. Heteken át azon munkálkodott, hogy megszökjenek
Robotvárosból, és most, hogy sikerült, máris hiányérzete támadt, és azon
tépelődött, hogy az általa felfedezett rejtélyek miként oldódnak meg.
Kérdéseire talán sohasem kap választ.
Ahogy talán soha többé nem hallja a Három
Bádogpofa zenéjét. A rádió hangja fokozatosan elhalkult, már csak a fehérzaj
hallatszott, intett hát Mandelbrotnak, hogy zárja el a készüléket. Máris
hiányzott a muzsika. Még Harry tréfái is hiányozni fognak neki.
Viszont legalább két fő célja a megvalósulás
küszöbére érkezett: valahol a világűrben megkeresi emlékezetkiesésének titkát,
és mindenáron megtalálja a gyógyulás módját Ariel számára.
Akkor talán visszatérhet majd Robotvárosba is.
Tekintetével követte az élelemadagoló felé törtető
Wolrufot. A kutyaféle ügyetlenül lenyomott mancsával néhány gombot, és várta,
hogy megjelenjék az étel az adagolótálcán.
Étel helyett azonban valami mást pillantottak meg,
amitől elállt a lélegzetük.
A tálcán a Perihélium kulcsa hevert!
Magyar Könyvklub,
Budapest, 1996
Felelős kiadó Dr.
Kratochwill Balázs igazgató
Irodalmi vezető Ambrus
Éva
Műszaki vezető Szilassy
János
Felelős szerkesztő Gy.
Horváth László
A borítót tervezte Zugor
Zoltán Műszaki szerkesztő Császár András
Szedte TiMac Bt.
Nyomta a Szekszárdi
Nyomda Kft. Megjelent 17,6 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 548 297 3 ISBN
ossz. 963 548 408 9